Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lélekrapszódiák- Versek

 

imgp0649.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

Kincsek és Kavicsok

Ha volna merszem, elmondanám

de félek

szavaimtól meghajlik a csönd

 

Mintha Isten csak belefáradt volna

egy percre –

akaratával megtartani téged az

életnek –

Vékonyodni és halványulni kezdenek

körülötted lassan fényei a létezésnek

bezársz mindent a szemed mögé

a kontúrok eltűnnek

 

Ha volna merszem, elmondanám

de félek

mindjárt ellobban a láng

 

Ha felébrednél, elmondanám

hogy bűnösnek érzem magam,mert

veszni hagytalak -

mert elindultam, de mégsem voltam ott

az utolsó sóhajodnál –

a feltépett seb most vérezni kezd

nagy csöppekben hullnak alá

s a hátra hagyott csöndben valami

nagyon-nagyon fáj –

 

Ha volna merszem, elmondanám

hogy kincs és kavics voltál –

 

Halkan neszez a csönd

szél súgja: meggondolhatod még!

Az angyal szárnya megérintett,

de a holnapnak nem mentett meg

S nem volt rá szavam

Szárnyaszegett fénytörés

Kegyetlen minden veszteség

A titok mélyéről – egy percre csak –

hozzád engedem könnyeimet.

 

Ha volna merszem elmondanám

hogy  kincs és kavics voltál

 

de a szemed örökre csukva van már –

 

Anemone nemorosa

hull csak hull a könny

kincsekre és kavicsokra

 

Anemone nemorosa

hull csak hull a könny

kincsekre és kavicsokra

 

  Karcos kenyérmorzsák

Tudod az életet?

 

Harapni a perceket

mikor

nincs is mit felfalni.

Nézed a szétszóródott morzsákat a

kockás abroszon,

hogyan söpri össze fáradtan a kéz.

 

Azt hitted, elfeledted már,

mennyire szeretted ezt a mozdulatot.

egy régi kép.

egy régi nyár

 egy régi ház

egy régi fejkendő a hajadon.

Kötényed szomorkodik az ágyadon.

Hová vesztek el szavak, órák, sóhajok?

S hol vannak már a

kockás abroszok?

 

Teleordítod  a semmit,

rekedten, vesztesen és szégyentelenül,

közben

szétcsorog a könny az arcodon, s

egyetlen fájdalomgombócba sűrűsödve

megül valahol

az utolsó elégett hajnalon.

Lelked után néztem az ablakon.

 

Belehullok a csöndbe s

áteresztem a sötétet fáradt szemhéjamon.

Néha ma sem tudom, mihez is

kezdjek nélküled az

üres délutánokon.

Keresem az utolsó félbe szakított mondatod

de

nem szólsz egy szót sem, s

én is csak a cipőm orrát nézve hallgatok.

Morzsolgatva a szavakat magamban,

hogy be tudjam fejezni a mondatot.

 

Tudod az életet?

 nézd csak, ilyen karcos kenyérmorzsák csupán.

imgp0666.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Néztelek

mint ahogy a napsugár nézi az
átlátszó vízcseppeken át a
lassan elköszönő nyarat.

Néztelek
mint ahogy te is nézted a kert végében
az utolsó színeit is elhagyó csíkjait
a szivárványnak.

Néztelek
azokon az iskolába igyekvő, szeptemberi
reggeleken.
Hajlott hátad mögé kulcsolt kezeid
intésre lendítetted.

Néztelek akkor
mint egy búcsúzkodót, s ahogyan
lassan beteszed magad mögött
a kertkaput.

Csak néztelek

Jártam azóta sokfelé.
Nem a világ végén, de már
látható volt onnan, hogyan lopja ki a
nyár az utolsó színeket is
a szivárványból.

Néznélek
A rég kidőlt kerítés mellett keresem
meghajolt sziluettedet a kert végében.
Hiába!
Az egyik faléc a sorban....kitörött.

Csak néznélek
és várnálak.
De hiába!
Nem kísérsz már hajlott háttad mögé
kulcsolt kézzel.... a kertkapu már csukva van.

 

Nézz Rám!

 Nézd a hajam

hullámzását,

ahogy a szálak a vállamra tapadnak, s 

megülnek a nagykabát

feltűrt gallérján.

Kövesd

 az ujjaim dinamizmusát,

ahogyan a tétova mozdulatok közt mégis,

                                                                                   álmaimmal az eget

neked körberajzolom.

Nézd

a fájdalom gyűrődését,

ahogyan szemembe a járdáról felhordja

 a porszemeket

a szél

 

s a víztől fakult plakátokon keresem

az üzeneteket, de

                                                                    nem látom a sűrű esőfüggönyön át.

 

Nézd

a szakadást, mely gúzsba köti a

lendületet.

Semmi nem az most bennem, ami

 tegnap volt.

S a lelkem ma nem bír utánam jönni.

Nincs több, csak egy csésze tea,

egy város, s  egy álmos kávéház.

 

Egy hirtelen  felbukkanó arc az

esővert ablaküvegen át

néz rám -

s hagyja a könnyeimet a csészébe

potyogni

 ma nincs más!

imgp0641.jpg

Novemberi álmok szőnyegén

 A novemberi eső az

ablakpárkányt mossa.

Álmosan koppannak a cseppek

- hallgatom.

Az asztalon őszillatú mályvatea

az almában harapásnyom

szilvalekvárral kent karaj kenyér

a tányéron.

 

Kócosan ülök egy sarokban

matatva életem sorai között.

Kuszák, mint a durván szőtt szálak a

parasztpokrócban

rég halott nagyanyám szobájának

régi padlóján.

Ha az álmaim szétesett könyvében lapozok

minden sorába belehalok

 

Szétesett napló, mert mindenhová

magammal hurcolásztam.

Szavakat fogadtam be, álmokba hittem,

Jó lesz? Rossz lesz?

Nem tudom!

- de az is én leszek!

Mert én már a semmi asztalán is

finom kávét főztem

 neked és nekem!

 

És csak ülök kócosan tovább a

novemberi álmok szőnyegén

kifestve a vágyaimmal

miközben igazi nagyzenekari fájdalmak

szólnak idebenn.

 

 

 Őszre hangolódva

 

 A nyár lassan minden varázsát elillantja

még simogat a Nap

még melenget mosolyával

még átölel sárgás-narancsával

még kényeztet kicsit

majd arcon csókol – hogy aztán ellopja az

utolsó szeplőket is az orrom körül.

 

 A perzselő délutánok barnára sült melege is

fakul már bőrömről.

A mezítelen talpú reggelek lusta,

szemlélődő szabadsága oda.

A messzi présházak vén ajtajának repedése körül

kíváncsi darazsak dongása.

A tányéron dió és mandula.

 

Harmat-könnyeiket ejtik a levelek és

a pók hálójában óvatosan

meglapul a tőkék közt.

                                                                        A föld gazdái a homlokukat törlik.

Ők tudják az Ég és a Föld ajándékát

és sejtenek valamit a hétköznapok ünnepéről.

A lugasban találod,

 

akik őrzik nekünk szőlő illatát.

imgp0370.jpg

 

Régi képeslap

 Egy régi képeslapot őrzök még,

megkopottan is gyönyörű volt nekem.

 

Mint valami itt felejtett hercegnő,

a telek dideregve vacogtak velem,

és nem melegített már a nagykabát.

 

Én az álmaimat mégis magamra húztam,

legalább azok tartottak melegen.

 

Angyalok szárnyai szépiába festették az eget.

Tükörbe néztem- lélekhasadás.

Az összetört darabokat felseperte lassan a nyár.

 

Apró, törött mozaikdarabkáim

minden kicsiny darabotok fáj még nekem.

 

Álmok üvegén végigfutó repedés,

a széjjelhullott mozaikdarabok a

macskakövek réseibe bújtak.

 

De legalább színesek voltak a

mandulateába párolgó múltak.

 

Indultam földről, sárból

s őrizték lépteim a mimózafák.

A csipkébe horgolt hajnalokon

 

csak lötyögtek rajtam a hétfők, a

vasárnapok, meg a szerdák,

 

És voltak tavaszok, Szalonok, és

dohányfüstös kávéház-álmok.

 Metsző csöndjeimben mégis

szavak, képek, mondatok.

Frissen vasalt, fehér ingek

és régen elsírt himnuszok

Egészen vagy csak félig táncolt táncok

és múltillatú levendulák.

 

 Egy régi képeslapot őrzök még,

megkopottan is gyönyörű voltál nekem

édesen fanyar, szomorkás, egyszervolt

 

mégis életem.

 

Szeptember

 Kibontja lassan haját a

bíborszín hajnal, s

rőt homályba feledkezik a

délután.

Fáradt léptünk zaja a

nedves aszfalthoz tapad.

Didereg a járda a

fasor alatt.

 

Ráhull az utolsó levele is a nyárnak.

 

Túl a finom ráhangolódásokon

forte pianót játszik már az

este

s ráfonódik az ég karjára, majd

fáradtan elpihen.

Már fodrozódik az ősz

sárgás vöröse.

Az ablakom alatt a nyír reszkető ága

int még felém egyet

 

több ez, mint szeptemberi igézet.

 

imgp0316.jpg 

 

 

Séta az Őszben

Furcsa helyzettel nyit az Ősz.

Hűvös kézzel érinti arcod a reggel, és

hűvösen becéz a délután.

Válladra kerül lassan a tavalyról maradt

piros kiskabát.

 

Az utcára lépve meglátszik a lehelleted, s

hozzád szólnak a hideg reggelek.

 Hajadba megkapaszkodik már szél.

De te még Nyár anyó megfáradt

arcát keresed.

 

Ablakodon bekopogtat, s még

utolsót hízeleg  neked a cigány nyár.

De a kertek alján már hallani véled a

szeptembert hívó, első varjúkárogást.

Kézen fog, és sétára visz az őszi délután.

 

A kabátzsebben duruzsoló hang.

Nyári mámort őrző, elhalt dalok.

A macskakövek közti résben

visszacsókolhatatlan pillanatok.

A kövek közt már ritkul a gyom.

 

Évszázadok kövein szétfut a moha.

Bokrok alatt fehér kövek.

De a park ölén már néma a pad, s

együtt hallgat veled a hajnal,

mint érett szőlőben a föld.

 

Valami kéne még

 Valami kéne még

Talán csak egy szó kellene

hogy

ne legyen olyan üresen kongó a

csönd.

Egy szó kellene

kitölteni a hiányzó mondatokat -

a sok egymást követő

pont helyét.  

 

Valami kéne még

 

Talán csak együtt nézni a hónapok

néma változását.

Kulcslyukon kémlelni az

átlátszó világot.

A dombokon túl az elszórt házak

pislákoló ablakszemeit.

Az utcák neonfényeiben fürdő város

kirajzolódó körvonalait.

 

Valami kéne még

 

Talán csak megfogni a kezed,

 bejárni a novemberi köd szitálta

parkokat.

Csodálni az ősz melegbarna, narancs és

óarany színeivel körbeölelt fákat.

Követni a bágyadt napsugarat,

ahogyan továbbnyújtózva

hasal végig a még álmosan

folyó Dunán!

 

Valami kéne még

 

Talán hangtalan nézni a fakó égen

a madárvonulást.

Remélni, hogy valami készülődik

az őszben.

Szép lesz majd minden,

dallamosan szép.

S a lassan permetező esőben

idei borral koccintani és

 

végtelen hálát adni mindenért

 

imgp0303.jpg