Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A fülbevaló

2014.02.09

 A fülbevaló

 

                                                                   

 

                Sokszor eszébe jutott. Tisztán emlékezett a kissé homályos, gyöngyházfény-fehér, pici gömbre, ezüst foglalatban. Gyakran fogta kis kezében, óvatosan a mutató, és a nagyujja között. De szerette volna a fülébe tenni!  Ám neki pici, arany ékszere volt, szorosan a fülébe erősítve, nehogy elveszítse. 6 éves lehetett akkor. Vajon megvan még az a régi fülbevaló valahol?
                Azon kapta magát, hogy a mutató és nagyujjával a saját füléhez nyúl, és csak úgy, egy óvatos mozdulattal megtapogatja a fémet. Rajta az apró bevésődéseket, mintákat. Ajándék! Születésnapra, a lányától. Nagyon szerette! A lányát… és a fülbevalót.
               Hirtelen képek bukkantak elő. Az emlékezetéből lassan előtolakodó képek. Szépen sorjában, egymást követve. Látta magát szőkén, copfos kislánynak. Rózsaszín alapon, fehér pöttyös ruhácskában. Húzott felső, és térdig érő a szoknyarész. Jaj, hogy pörgött benne körbe-körbe, mezítláb – mert már akkor is úgy szeretett – a régi ház udvarának füvén.
- Vedd fel a papucsod, de azonnal! – hallotta anyja katonásan parancsoló hangját. Máskor összerezzent volna, de most meg sem rebbent.
                Felette tiszta volt az ég, mintha kékítőt kevert volna bele odafönt a Jóisten. Angyalok énekét hallotta, és szárnyak suhogását, melyek gyönge szellőként fújtak a szemébe egy kósza hajtincset.
Látta magát a tengerparton. Ugyanebben a babos ruhában, meztelen lábán saru. Hirtelen mozdulattal lehajolt, lecsatolta a lábáról, s úgy ahogy volt, rohant a forró homokba. Anyja parancsoló hangját a sirályok hangos rikoltozása nyomta el.  Boldog volt! Fölszabadult, fékezhetetlen. Egy zabolátlan kiscsikó.
                 Sok a kép… és sok a mosoly, és sok a könny. Úgy az életben, mint az emlékezésben. Nem tudni, a bizonytalan több-e, vagy a biztos, ezen a kétségekkel teli, remegő századelőn. Amikor nem tudni, a kezet, ami felé ma nyúlok, holnap foghatom-e még? A mosolyt, amit ma adok, holnap és azután adhatom-e még? S a szót, amit ha ma sem mondom ki, holnap megtehetem-e még?

Lesz-e még idő, lehetőség a most-on túl, majd ölelni, szeretni, kimondani?Mennyire nagy lesz a veszteség súlya, ha mégsem? Mert van vesztenivalónk! Ideje volna elindulni! Lépni!

               Egészen meleg volt a május. Madárdallal teli, orgonaillatú. A nap fent hordta büszke fejét a tiszta égbolton.
              Halkan dudorászott magában, miközben pakolászott a szoba közepén. A kacatot balra, ami maradhat, azt a jobb kupacba. Valami könnyű kis nótát dudorászott, maga sem tudta, miért pont ezt. Egy pillanatra megállt, lehunyta a szemét. Ahogy az apja szokott… behunyt szemmel.
- Kicsuktad a nyarat, apu?
- Nem! Csak bent hagyom a dallamot, a képet, az ízt, az illatot. A hangulatot, hogy megmaradjon örökre.
- Belülre fényképezel?
- Valahogy úgy, Zsófikám!
És dúdolt tovább. „Akácos út, ha végig megyek rajtad én…”
                 Zsófi - így szólította mindig. Őt, az anyját, és a nővérét is. Pedig egyiküket sem így hívták. Tetszett neki ez a név. Ha lett volna még egy lánya, bizonyára ezt a nevet kapta volna. De nem volt! Nem lett! Ki tudja, miért? Mert nem akarták? Vagy talán, mert nem volt már ideje rá. Elköltözött! Fentre, a magasba, ahová azóta is suttogja magában: ott lakik apu!
Kinyitotta a szemét, és már nem dúdolt. Valami megtört benne. Csak tovább válogatta gépiesen az előtte maradt dolgokat.
              Egy kagylókkal kirakott, régi ékszeres ládikó került most a két keze ügyébe. Emlékezett rá. Halványan bár, mert még egészen kicsi volt, de emlékezett. Arra a régi nyaralásra, a bolgár tengerparton. Sátorban aludtak. Akkor látta először a tengert. Kagylókat gyűjtött, apró köveket.
- Haza ne hozd azokat a vackokat! – hallotta anyja hangját.
De az apja csak mosolyogva leguggolt hozzá, széles nagy tenyerébe szedte a kavicsokat, és dudorászva a sátorba vitte.
             Kinyitotta a ládikót, és hirtelen megdermedt. A fehér gömb fülbevaló, ezüst foglalatban. Ott volt benne. Nem is hitte, hogy még megvan.
             Óvatosan a két ujja közé fogta. A mutató és a nagy közé. Csak forgatta, és nézte. Miközben tiszta volt emlékei közt a kép, az anyja fülében mennyiszer csodálta kislánykorában, s mennyiszer akarta magáénak.

             S még ezen túl is, mennyiszer csodálta, szerette és mégis félte az anyját. Félt tőle! Gyakran. Az erőszakos természetétől, ahogyan mindenkire ráerőltette az akaratát. A kapitányos hangjára. A vezényléseire. Nem szerette ilyennek. Ő halk, nyugalmat sugárzó, finom hangú anyát szeretett volna sokszor. És ölelőt. Karjai közt megbújható, szorosan ölelőt.
          Mert már a gyermekben ott él belül a remegés, a világ bizonytalansága, a félelem. S akkor úgy kell a menedék! Az oltalmat adó anyai öl. A puha hang, ami azt súgja: ne félj! Mert én itt vagyok, és nagyon szeretlek téged! Ami akkora erővel bír, hogy évek múltán is belé lehet kapaszkodni, ha négykézláb mászol. Belé lehet kapaszkodni, ha zuhansz, mert felhúz.
- Na, kiválogattad már azt a sok bordelt? Mindet ki kell dobni! – magasodott fölé e pillanatban az anyja, s ő ahogy felemelte a fejét, szeme a fülére esett. Aranyat hordott benne.
- Ezeket itt szeretném meghagyni! Elvinni magammal! Hazavinni! – hallotta valahonnan messziről a saját hangját. – És anyu! Ezt meg szeretném, ha a füledbe tennéd! – nyújtotta anyja felé a fehér fülbevaló egyik darabját.
- Mi a fenének az a régi vacak a fülembe? Ezer éves. Ki kell dobni azt is! – és a maga cseppet sem nyugodt temperamentumával kivonult a szobából.
A küszöbről szomorúan még visszanézett, szemeteszsákokkal a kezében. Visszanézett az asztal márványlapjára. Rajta a fülbevaló. Ott hagyta.

 

                Nagyon izgult. Egész nap, és előtte két nappal már. Másnak lehet, egy egyszerű vizsga, de neki annyira sokat jelentett. Mert nagyon megkínlódott, míg belejött. Megkínozta. Az a fránya önbizalomhiány. A benső bizonytalanság réme! Mint mindig, most sem hagyta békén. Most is kísértette. A magával is elhitetett tény, aminek bizonyára semmi alapja nem volt, ő mégis hitte, hogy nem, ezt nem képes megtenni. Hogy kevés erre, hogy neki ez nem sikerülhet.
                  És mégis… úgy szállt ki az autóból, hogy a vizsgát vezető rendőr előtte gratulált neki.
Késő délután, mikor már lecsendesült benne az egész napi izgalom, felnézett az égre, a tiszta égboltra. Kék volt, mert biztosan kékítőt kevert bele a Jóisten. És mert odafent lakik valaki!
Lehunyta a szemét, úgy ahogyan ő szokta, és dúdolni kezdett. A múltkori kis nótát, mert az volt a kedvence. Arccal az ég felé fordulva dúdolt. Hogy megköszönje azt, amiért egész nap vele volt. Hogy segítette, hogy erőt küldött felé, hogy megköszönje… az apjának, aki odafent lakik. Nem tudta már másképp elmondani neki, hogy mennyire szerette. 20 éve már annak, hogy elment.
„… eszembe jut, egy régi szép emlék. Nyár este volt, madár dalolt a fán. Ott kóborolt, csavargott egy cigány.”- dúdolta, csak dúdolta magában, lehunyt szemekkel. Kicsukva a nyarat, befelé fényképezve.

                   És estefelé jött az anyja. Sietősen, nagy tempóval, mint mindig.
Először észre sem vette, csak amikor jobban megnézte. Ahogy kiszállt az autóból, akkor. Abban a sietős, és röpke pillanatban meglátta. Anyja fülében ott fehérlett a pici gömb. A fülbevaló!
Nagyon szerette volna átölelni. Úgy szorosan. Annyira ölelni. Elmondani neki, mennyire szereti. Ha az anyja nem is mondta neki soha, sem azelőtt, sem most. Ha soká azt is hitte, biztosan nem szereti őt, mert soha nem mondta ki. E pillanatban megértette: igen, az anyja nagyon szereti. Csak mutatja, de nem mondja ki.
Már-már szóra nyitotta a száját… és végül mégsem!
Miért olyan átkozottul nehéz kimondani? Miért nehéz átölelni? Miért nehéz lerombolni a magunk köré épített falakat? Miért nehéz kitépni magunkból a belénk égett, hibás rögzüléseket, és görcsöket?
             Ideje volna elindulni! Valakinek meg kell tenni az első lépéseket! Mert gazdagon és híresen, gondtalanul, avagy szegényen, reszketőn, és félve, négykézláb vagy szálfaegyenesen, mindegy. A szóra, az ölelésre, míg hord a hátán ez az öreg föld, szüksége van mindenkinek, akit anya szült. Mindenkor, minden időben.
        - Anyu! Várj egy percet! – kiáltott utána hirtelen. Lépett kettőt felé, s már ölelte is. Nagyon szép a fülbevalód! S bár te nem mondtad nekem sohasem, de tudom, hogy nagyon szeretsz engem!
S ekkor az anyja vállán, a többi szavát a csendhez igazította, s eleresztette könnyeit, amiket azóta hordozott magában.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.