Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szív és az ész

2014.02.09

 A Szív és az Ész

 

          Félt az éjszakától. Mostanában így volt vele. A koromfeketeség árnyaitól? Önmagától? Talán igen! A saját magához intézett kérdések válaszaitól, amik ebbe a mindent elborító, süket sötétségbe minduntalan utat törtek felé. Kusza indaként fonták körbe, és nem engedték. És a magánytól. Mert üdítő is tud lenni az éjjel! Tudta ezt a lány.
Finom, simogató, és puha. Csillagtakaró alatt néma rezzenéstelenség. Amikor az árnyak összebújnak odakint, és óvatosan szitál valami a levegőben. Valami nyugalom, valami kimondhatatlan jó, amibe beletakarózik a lélek. Megáll ott valahol középen, és nem akar mást, csak lenni. Érezni, hogy valami egésznek a része. Harmónia.
Ismerte ezt is a lány.
        Az egyedüliségben, csak úgy elfeküdve a hófehér lepedőn, s hallgatva a csöndet. És ismerte még egy arcát az éjszakának. Azt a bizonyosat.  A biztonságot, adó meleget. A magányt, elűzőt. A válaszokat nem kérőt. Azt, amelyben fordul a test, és a másikéhoz ér. Mozdul a láb, és hidegét a másik melege hatja át. Nyúl a kéz, s tenyérre talál. Összefogódzkodnak az ujjak, és valamit zárnak. Résnyire nyílik a szem, s beissza azt az édes sziluettet maga mellett. Nézi-nézi álmosan, és boldogságtól ringatózva. Majd megfordul, óvatosan fészkelődve be magát a már érte nyúló karok alá, egészen a teste meleg ölelésébe, majd így együtt zuhanva újra a „bárcsak soha ne érne véget” nyugalmába.  
Ismerte ezt is a lány, és féltette. Mert neki belőle olyan ritkán jutott.
      Nagyon félt az éjszakától! Ettől az elkövetkezőtől. Már délután a reggelt akarta. Kihagyni, valahol ott felejteni azt a nyolc órát. Mert tudta, hogy kérdezni fogja őt a sötétség. Faggatni!
Kétségek gyötörte, sikítóan fájdalmas és nehéz éjszaka várja, és követeli, hogy választ adjon. Mert döntenie kellett!
         Kérte őket. Hívta segítségül. A három fiatal nőt. A legcsodálatosabb, és a legszorosabb barátságait- körbe ültetve őket a szoba közepén, bele a fahéj és vanília illatú délutánba.
És azok jöttek. Mindig! Felszabadító szövetségnek, tanácsnak, vagy csak a mosolyukat, csöndjüket magukkal hozva – már a könnyeken is átnevetve- barátnőjüket áttolni valahogy a tűzkarikán. De segíteni most ők sem tudtak. Dönteni egyedül neki kellett!
       Szürkült már odakint. Gyertyát gyújtott. A forró vízzel teli kádba nyakig merült. Próbált ellazulni, gondolkodni – de nem bírt. Nézte-nézte a lángot. Kérdezte- de az sem felelt.
Pötyögte remegő kezekkel a betűket, bele a telefonba. A polcról nem véletlenül le emelt könyv szerzőjének, a nem rég megismert írónőnek, aki épp olyan, mint ő maga: a versek, rímek dalnoka. Írja vissza – melyik a kettő közül: szív vagy az ész?
És írta az írónő a szót vissza. Szív! Három felkiáltójellel.
     Hívta segítségül a nagyanyja szellemét. Az egyetlenét, aki ha élne, biztos tudná a választ kétségeire. És ő futna érte, kislányosan odabújva, sírva, és kétségbe esve.
- Drága nagyika! – sóhajtott az ég felé – mondd, mit tegyek?
Csönd! Harapó csönd!
Küldte üzenetét a Mamának. Egy csodálatos asszonynak, anyának, aki sajnos nem az övé. Másé! Mert a sajátjához nem fordulhatott.
- Mondd, ha döntened kellene: szív, vagy az ész? A szívem: ne legyen még vége! Nem kaptam még ennyit, és nem voltam még boldogabb! Az eszem: de milyen áron?
És jött a válasz rögtön:
- Hallgass az angyalodra, s bízz magadban! Mert döntenünk magunknak kell! Mindig!
Kérte az angyalt. Kérte az Istent. Hallgattak.
     Ott maradt a lány egyedül. Sok-sok szeretettel, őt segítő, óvó, védő és féltő lélekkel körülvéve, és most mégis egyedül, magára maradva nehéz kényszerével.
Értelem és érzelem? Igen, vagy nem? Fenntart még, vagy végleg elszakít? A döntés egyedül az ő kezében volt.
     Hogy tovaűzze kissé a már érkező éjjelnek minden félelmét magából, behunyta a szemét, és vadvirágos rétre repítette magát. Lágyan cirógató, bársony fű közé, valahová a Hargitára, ahol végighasal a réten a nyár. Hanyatt feküdni, és csak nézni-nézni az óvatos felhőfátyolban úszó kék eget. Magára húzni a Nap sugarait. Széttárt karokkal átadni magát a csöndnek, s bele lehelni lelke minden gyötrő kétségét a messziségbe.
    S a vers részletei már zsongtak is a fülébe. Keze nyúlt a képzeletbeli fű közé. Szakította a vadvirágot. Emelte feje fölé, arca elé, és tépte egyenként a margaréta hófehér szirmait, mint a gyermek, játszva: Igen? Nem? Igen? Nem?
       És pörgette vissza agya memória bankjából a bölcs íróember szavait. Mert ő is jött, mint a többiek sorban- valami kevéssel mind hozzátenni – de a döntéshez ő sem segítette hozzá.
Képek villantak fel benne. Látta magukat sétálni, kéz a kézben a Lánchídon át, egy forró és fülledt nyárban, és zimankós télben. Egy városban, egy téren. Galambok búgó hangjának, és az épp megkonduló harangok kíséretében. Szeme fényében. Arca rezdülésében. Mosolyának apró szegletében. Suttogón, nevét hallva a fülében. Érezte magát egészen, a mindent ölelő karokban. Dúdolta a fűszálnak a dalt a réten hanyatt feküdve, lágyan, simogatón, magasztosan és szabadon. A dalt, valamelyiket a sok ”övéik” közül. Vajon melyiket?
És egy másik vers sorai foszlányoztak felé.
     Lassan távolodik, majd eltűnik a képzeletbeli hálóból font kép, és ott maradt a lány ismét a maga valóságával. Szobája falán, némán csurogtak végig az érzések, majd lassan könnyekké válva folytak végig az arcán. Párnájára érve mindent beterített a vaksötét éjjel. Nem tudta, mit sirat jobban. Azt, amit megadhatna neki a férfi, de mégsem ad meg. Mert van valami kusza elrendeződés az életben. Mert vannak találkozások, amik későn, vagy épp csak nem a megfelelő időben születnek.
„És van úgy, hogy nincs velünk semmi baj. Csak a másik most nem szerethet. A hiba nem bennünk van, csak valamiért így alakult!”
      Tudta mindezt a lány. Rég felfogta már az értelmével. De minden „okossága” ellenére sem tanulta meg, hogyan kell érteni szívvel, és érezni ésszel.Csak feküdt, és hallgatta a csöndet. Nem tudott már kihámozni belőle semmit. Nem súgtak angyalok, nem küldtek jelet az Istenek. Az eddig jól működő, ösztönös érzései sem.
      Egyedül volt a lány, súlyos döntésével. S még mielőtt lecsukta volna a szemét, valami halvány sugallat megcirógatta az arcát. Egy apró érzés. Érezte a férfit. Egy másodpercnyi felvillanásra. Látta, ahogyan az is fekszik, a plafont bámulva. Hogy ugyanazon röpke, és mindjárt elillanó pillanatban ő is érezte a lányt. Kérdezte magától: holnap milyen döntéssel jön? Elmegy, vagy marad még? Tudta a férfi, hogy kínlódik, de azt, hogy mekkora súlya van a döntésnek, csak a másnap délelőtt tárta fel előtte.
     Óvatosan nyitotta fel a szemhéját, és hagyta, hogy a fény eljusson hozzá. Nézte az angyalát maga mellett, azt a pici aranyszínűt. Nem kért tőle választ már. Csak rábízta magát. Alázat: mikor átadod magad valami felsőbbrendű elrendezésnek. Istennek! Bárkinek! Mert nem tudott ezzel itt már mit kezdeni! Feküdt némán, szinte már üresen. Kiradírozva magából minden gondolatot, érzést, emléket.

     Váratlanul megszólaltak a harangok. Előbb halkan, aztán egyre hangosabban, és nagyon-nagyon hosszan. Talán eddig ilyen soká még nem is szóltak. Csak zúgtak-zúgtak.
Nem bírt felkelni. Hallgatta mozdulatlanul a harangokat. A semmi határán tántorogva, üresen és egyedül. Várta, mikor lesz vége. És csak nem volt. Még, és még, és még, csak zúgtak és zúgtak.
   Kutatott jelekért, kiáltott szavakért, mert döntés, az még mindig nem volt. Utolsó fohászként azért imádkozott angyalához: nála ott, abban a négy szemközben segítsék!
Csak nézte az arcot. Ültek egymás mellett. Alig érintkezve, néha félve elindult a kéz, és érintette a másikat. Aztán jöttek a szavak. Nem vádolt a lány. Nem kért számon. Csak kérdezett és várt - őszinte választ. És csak nézte a férfit, hullámokban viaskodott benne - egymáson átcsapva - könny és dac. A minden eddigit kétségbe vonva, a szavak, üzenetek, csókok, és ölelések igaza. Harcolt a szív és az ész! A kérdések: bírni fogja? Mennyire túl nagy neki az ár, amit ezekért a lopott boldogság-órákért fizet? Mennyi az, amit kap, s mit kell cserébe elviselnie?
„Valamit valamiért! El kell fogadnunk, hogy az életben mindennek ára van.” - jöttek a szavak, mondatok, vissza a tegnapból. Az egyik és a másik segítségből.
    Nézte az arcot a lány, és nézte az arcot a férfi. Az egyikére kérdések ültek ki: mennyi az, amennyit érek neki én? És mennyit magamnak? Ennyi vagyok?
A másikéra feszültség: alábecsültem őt, többet érdemel. Vajon hogyan dönt? Ha elmegy, ha elengedem, több ilyet nem találok. De változni nem tudok! Homok vagyok a szélben.
   És nézték egymást. Nézték, csak nézték. A lányban megszólalt a vers. Kezébe vette a maroknyi telefont. Hívott valakit. A vonal másik végén az egyik lányt, a három közül. A férfi figyelt. A lány válaszolt. Bele a maroknyi csodába, az egyik lánynak a három közül: Szív!
   És nyúlt hirtelen, kapott a lány felé, mert örült. És borult a lány a férfira, mert maradt. Tudta, ha kilép azon az ajtón, a hatalmas kínok közt megszült döntésével a zsebében élni kell tudnia. Akkor is, amikor néha jönni fog az a másik, és őt öleli majd akkor. Lehet, másképp, lehet, máshogyan. De mégis!

    Mert nincs velük semmi baj, csak nem jó időben találkoztak. Talán ha évekkel ezelőtt, vagy évek múlva – csak épp most nem. Tiltott csillagon ült még az egyik, szabadság vándora „ígéretek nélkül” volt a másik. Pedig két mély lelkű, csodálatosan szeretni tudó ember, nem megfelelő helyzetben és időben. Lehet, hogy majd évek múlva felsóhajt a férfi: egy nő az életében, akiért kár volt. Akinek lelke volt, mint a gyémánt! Lehet, de nem biztos.
Talán, évek múlva felzokog a lány: egy férfi, egy vándor az életében, akinek nem lehetett több. Talán, de nem biztos.  
    Kilépett a lány az ajtón. Istenek és Angyalok! Csak bírja! Csak tudja bírni! Segítsétek őt! Segítsetek neki!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.