Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Appasionata

              

             Egész nap keményen kellett volna dolgoznia. E helyett, tőle szokatlan módon csak ült a monitor előtt. Ismeretlen, mégis ismerős érzések kerítették hatalmukba. Remegések. Fél füllel hallgatta maga mellett a rádió valamelyik kereskedelmi csatornáját. Egyszer csak megállt a keze a billentyűzeten. Lágy dallam szólt. Ismerős, szomorú. A forró, augusztusi nyár ellenére megborzongott. Ujjai némán verték a taktusokat az asztal lapján. A dallam átjárta mindenét. Sűrűn hajlítva bús hullámait lelkének elrejtett zugaiba, ahol felsírt benne egy emlék, és szakított fel valami régit. Egy pillanat, sok régi éjszaka, egy régi lány.

            Egész nap írt. Véste a sorokat a hófehér papírlapra. De egy váratlan pillanatban megmagyarázhatatlan érzések ömlöttek rá. Megbénították. Lassú léptekkel a Cd lejátszóhoz lépett. Egy gombnyomás… Beethoven – Appassionata… megállt a kezében a toll, és megremegett. Lágy hajlás, zongorabillentyűk egymásba csengésében oldódni vágyott.  Egy láthatatlan kéz lassan kiragadta a valóságból, és teljesen más dimenzióba sodródott általa. Megszűnt a tér körülötte. A gyertyalángok szédülve táncoltak előtte az asztalon, és még mindig szólt az Apassionata. A zene a föld mélységes bugyraiból a mennyekig emelte, s hirtelen kapcsolatba lépett az angyalokkal. Lassú sóvárgás, egy újabb akkord, és fájdalmasan sikoltó magas C. Rapszodikusan hullámoztak az érzések benne, s egy magasabb rendű létformába rugaszkodott. Egymás mellett szólaltak meg a hangok. Az egyik halála árán megszületve a másik. Egy arc jelent meg az emlékei közt. Tűzparázs szemek, a sejtjei alá ható tekintet, mely szétégette a bensőjét, gömbölyűre csiszolta benne a hegyes fájdalmat. Érezte a kezét, az ujját, ahogy a zongorajáték ritmusára felkúszik a nyaka ívén a tarkójáig, s beletúr a hajába. A katarzis rá zúdult az éteren át, és a látomásba, ami nem harsogott, csak elsimult benne–, megnyugodott. Egy újabb magas C – majd csönd!

A gyertyalángok folytatják szédült táncukat, miközben a könnyei peregnek alá. Fülében a zene ott zakatol tovább, és valami halk suttogásban alázuhan a végtelen mélységbe, ahol egy régi pillanat emléke – mint nyikorgó tekercsen egy régi némafilm- újra lepereg előtte.

Annyi év telt el. Mióta is? Hosszú ideje már annak, hogy utoljára látta. Nem tudott róla semmit.

Hazafelé megállt a megrendelt szakkönyvért. Megcsapta a lapok jellegzetes illata. Könyvesbolt. Az ő világa. Miért lopakodik most ismét az agyába? És a lelkébe? Ahogy a polcok közt keresgélt, tekintete hirtelen megállt. Egy név! És teljes mozdulatlanság. Tudata legmélyén apró darabokra törtek szét az emlékek, és gurultak gyöngyé válva szét, utat mutatva felé. Ott van, a lapok közt! Annyi év után, most egy karnyújtásnyira. Óvatosan emelte le a polcról, mint valami apró csodát. Titkot, amiben mégis tudja, mi rejlik.  Mutatóujját finoman húzta végig a betűkön. Mintha a bőrét érintené, újra hallaná a hangját, látná a zafirzöld szemek szikrázását, ahogy merengve néz ki a szoba ablakán. Tomboló vihar után, apró testét az ő hatalmas kabátjába bújtatva. „Egyszer! Egy nap nagyon híres írónő leszek! Visszamosolygok majd az emberekre a könyvesboltok polcairól!” Továbblapozott. Lélekrapszódiák! Végigfutott a hátán a hideg. Hirtelen, mint egy kisfiú, akit tetten értek, összecsukta. És akkor ott volt az arca, a teljes hátlapon. Mosolya, szeme zafírja, mint a gyémántragyogás. Arca íve, haja vad lobogása.  

-          Van még valami az írónőtől? – hallotta valahonnan kívülről a saját hangját.

-          Igen, egy regény! –s máris kezébe tartotta az újabb csodát, aminek fedele most szinte égette a tenyerét.   

Hullámoztak benne az érzések. Vajon ebbe is beleírta? Volt annyi szerepe, jelentése az életében?

-          Ugye, milyen gyönyörűen ír? – egy fiatal lány szólalt meg a háta mögött. Óvatosan fordult a hang irányába.

Mit tudhat még róla? Ismeri? Mondjon még valamit róla! – kérlelte némán. Hol él, és hogyan? Boldog? Szeretik vajon? 

Amikor kilépett a könyvesbolt ajtaján, a kezében szorongatott verseskönyvvel, semmi más vágya nem volt, mint hogy megkeresse.

Visszafojtott lélegzettel lépett be a terembe. Halk zene szólt… az ismerős, régi dallam még a legapróbb zugba is belopta magát. Beethoven… Appassionata! Körbenézett. A falakon mindenhol őt látta. Mosolya, lángja, szomorúsága, fékezhetetlenül hömpölygő szenvedélye. Rejtélyes titkokat őrző szeme, teste minden mozdulása a mélykék lepel alatt, s ahogyan a fehér ing lecsúszik a válláról. Mályvaszín, gyűrt selyemben, gyertyafényben és merengőn, lágyan. Ismeri mindegyik képet. Mindegyik arcát. A teste vonaglását. Hallgatag búját. Mindezt egyszer, sokszor érezhette. Az övé volt!  És ő akkor nem szerette, nem kellett neki eléggé.

  Reggel korán kelt. Hirtelen nem tudta, hol van. Remegve nyitotta fel a szempilláit, s rögtön vissza is csukta. Motorzúgást hallott.  Az nem lehet! Képtelenség! Nagyon rég volt az már, hogy erre az ismerős hangra ébredt. A hely sem az már. Ez a szoba más. Hisz nagyon sok év telt el már azóta. Délutánig nem volt képes egyetlen sort sem írni.    Csak jött-ment, mint egy üres testtömeg, akiből elvándorolt a lélek. Aztán ismét a Cd lejátszóhoz lépett, s egy gombnyomás… Hogy is kezdődött? S mint az unatkozó szemek a homokórában, lassan peregni kezdtek az emlékek. Látta magát lent és fent. Zuhanásban, és földre térésben. Karjában, és ölelésében. Szénné égve a vágyban, és göröngyökként végig gurulni teste hajlatain. Haja alkonyszálai közt. Fázva forró nyárban. Arca változásaiban. Négykézláb mászva a görcsös őt akarástól. És látta a búcsút… az utolsó érintést. Saját kezét a hajnali derengésben a kilincsén. S hallotta újra azt a fájdalmas ajtócsukódást, mellyel végleg kilépett az életéből azon a levelét hullató, mézszínű, fáradt szeptemberen. Sokáig tartott benne még a gyász.  Boldogságról festett illúzióképeket a falakra az éjjel, és a reggel könnyekben lubickolt. Ő meg csak írt, és írt naphosszat, de nem volt hová elküldenie. Pedig mennyire szerette volna akkor hívni, vagy betűkbe pötyögni, hogy mennyire hiányzott neki. Megtudni, vajon boldog-e? Megtalálta-e azt a lányt, akire vágyott? S aki akár ő is lehetett volna… és mégsem lett az sohasem. A titok mélyéről, egy percre csak, hozzá engedni a könnyeit. Elmondani az elmondhatatlant.  Hogy mit jelentett neki. Hogy mennyit. Fény volt az életébe. Fésűje kusza életének.

   Már csak pár méter, aztán hirtelen fékcsikorgás. Kerekei tudták, hogy jó helyen jár. Mint ahogy azt is, hogy látni akarja őt. De hogy miért? Lelke belső hívására indult útnak felé, egy másik, tőle messzi világból. Néma ablakok. Leplezetlen izgalommal kereste, kutatta, honnan bukkan elő. Milyen lehet vajon? Hosszú még a haja? És lángol-e még? Merészség volt felkeresnie, most már érezte.  Lehet, újra férjhez ment azóta, vagy él valakivel, aki jobban szereti, mint ő azelőtt.

-          Nincs itthon! A rétre ment. Sétál! – egy fiatal lány állt a kapuban.

A virágok, és a puha fű lágyan simogatták meztelen talpát. Haja egészen a háta közepét csapdosta. Valami lassú dallamot dúdolt magában, amit a forró, nyugati szél most a férfi felé

vitt. Egy lágy fuvallat belekapott a lába körül hullámzó, élénkzöld szoknyába. Hagyta, hogy fodrai járjanak táncot a bokája körül. Egyszer csak megérezte, hogy figyelik. Arcát abba az irányba fordította, ahonnét az őt kísérő, fürkésző tekintetet sejtette.

  Mindketten mozdulatlanul álltak egy percig. Aztán lassú léptekkel elindultak egymás felé.

-          Még mindig lángol a hajad, és hosszabb, mint valaha! Még mindig gyémánt csillog a szemeidben. És milyen a csókod? Már nem is tudom…

-          Még mindig szép a mosolyod, és a hajad. És milyen a csókod? Talán sherry-íz!

Soká beszélgettek, soká sétáltak a réten. Egy egész délutánt. Majd a férfi elköszönt gyorsan, és amilyen hirtelen tűnt fel az életében, olyan hirtelen el is ment.

 

Este a lány a kapuban várta haza a férfit. Mire az feleszmélt, már a nyaka köré fonta karjait, olyan szorosan, mint eddig soha. A férfi nem értette, mi történt. A lány viszont tudta, hogy soha nem volt még olyan boldog, mint mellette. S már csak mosolygott a délután pillanatain, és halkan dúdolt hozzá egy utolsó Apassionátát. 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.