Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az esőcsináló

2014.02.09

 Az esőcsináló

 

      A könyv kinyitva a földre zuhan… kihullnak a lapjai.
Mondják, hosszú lesz a nyár, és forró. Jó lesz felkészülni. Mint a viharra, ami pillanatokon belül elér minket. Már itt jár felettünk. Csupán véletlen, hogy épp most? A hirtelen keletkező forgószél belopja magát a kivágódott ablakon, s megtáncoltatja a pókháló finom függönyt. A barackszín organza őrült táncba kezd, s a kis üvegasztalról a földre sodorja a hanyagul odatett könyvet.
       Felélénkült, lázas tekintettel keresem az alakod a sarkig tárt ablakban, de csak a függöny hullámzik… forró tangót járva. Selyme suttog, alig hallhatóan, én mégis értem, mit akar mondani. Újra hallom a régi szavakat:
- Hol van ennek az eleje és hol a vége? Olyan, mint a pókháló!
- Organza… finom szálakból szőve! Mint az életünk!
      Szigorú odakint az ég. Súlyosan feketék a felhők. Haragszik valamiért odafent az Isten? Vagy bántja valami és sírni készül? Mert megrázkódtatás után jön a megváltás, és a felszabadító könnyek.
A földön a könyv kinyitva hever. Kihullnak a lapjai… mert mindig van mit elmesélni.
És írta a könyv a 311-ik oldalon…
„Mennydörgés! Megrázkódtatás! Sokkhatás! Minden újjászületés hírnöke a megrendülés. A dermedésből, a halálból ébredő új élet először riadalmat kelt. Minden újjászületésnek két fázisa van: egy megrázkódtató, félelmetes, riasztó szakasz-, amikor a régi eresztékei hirtelen megrepednek, és semmivé válnak – s egy örömteli, felemelő, amikor az új színre lép. Ne félj a dörgéstől, válságtól, riasztó hírektől, mindez az új élet előhírnökei! Aki nem fél, a vízen is tud járni. Amikor valami indul, megrázó! Felrázó! Ami félelmet kelt, az induló új. Az igazán nagy dolgok nem tudnak észrevétlenül belépni az életünkbe. Jön a vihar, hoz valamit! Halld ki belőle… az új bömbölve születik. A sorsod kiállt!”
      Minden ott kezdődött… annál a legelső összepillantásnál, egy kopott udvaron. Annál a pillanatnál, a forró és száraz nyárban. Amikor annyi minden fájt még. A dolgok, amiket épp temettem és remélni sem mertem, hogy nyomukba valami új születik. Hogy nekem is… hogy rám is találhat valaki.
    Amikor annyi minden feszült bennem. Mint a durván szőtt szálak a parasztpokrócban, halott nagymamám régi szobájának padlóján (amiről kislányként azt hittem varázsszőnyeg, s ha ráülök, teljesíti minden kívánságom). Dolgok, amik kimaradtak eddigi életem forgatókönyvéből.

     Utak, amiken nem mentem végig, mert nem volt rajtuk kísérőm. Félbehagyott napok, amik elvesztek valahol. Tervek, amiket csak nagyon halvány tintával, mert írni ócska papírlapra tollam. Vonatok, amikről már végleg lekéstem. Vers, amit még nem írtam meg. Vacsora, amit nem volt kivel megosztanom. A bor utolsó cseppjei a pohárban, amiket otthagytam egy félbeszakadt, befejezetlen ölelés után… mert úgy éreztem, nem ezt kerestem, nem ezt akartam. Amikor már minden régi véget ért… amikor valamit kellett volna kezdeni az életemmel, de nem tudtam, Istenem, annyira nem tudtam, hogy is kezdjek hozzá. És amikor még csak álmodni mertem, hogy ott, a kopott udvarnak a legközepén, egyetlen összenézésből valami mégis életre kel…
     Augusztus volt… benne egyetlen szó. Egy név! Egy bemutatkozás! Egy kézfogás! Ügyetlen, suta mozdulatok egymás felé. Mosoly, apró félmosoly az arcomon. Mosoly, apró félmosoly az arcodon. Egy kék kockás ing, és egy piros hímzett felső. Szívek dübörgése odabenn. Ritmusra mindkettőnk mellkasában. Ha ki tudott volna onnét törni, hangosan koppant volna a kopott udvaron. De ezt egyikünk sem merte bevallani. Az ember megtanulja az idővel: nem vár az élettől semmit. Hogy ha mégis kap tőle valamit, örülni tudjon neki.
      Minden ott kezdődött, hogy folytatódjon tovább… egy kopott udvaron. A városban, ahol nem jár villamos, sem metró nincs Lánchíd, sem Nagykörút, s ami annyira távol van attól a világtól, amiben eddig élt. De volt Charlie a téren és rekedt hangján szóltak a mondatok:
„Annyi minden történt. Annyi minden változott. És veszteség mind, amit könnyen hagytam ott.”
      S dúdolt vele a fiú ott a téren, és közben keresett valakit. De hogy kit, ezt akkor talán még magának sem merte bevallani. Pedig tudta!
     S ott állt valahol, a lassan permetező esőben… földig érő meseruhában állt a lány. Tekintete némán pásztázta végig a távolt. Az utcai neon fényein túl talán egy falu kirajzolódott körvonalait. Kezében tartott valamit. Benne keresett valakit. Egy nevet… De hogy kiét, ezt akkor talán még magának sem merte bevallani. Pedig tudta…
        És hívta volna. Percenként nyitotta, majd csukta össze tenyerében az apró kütyüt. Félt! Mert ugyan, mit is mondhatott volna neki? Hogy kedve lenne levenni, lerángatni magáról a csodaszép, földig érő meseruhát. Kilépni a Hamupipőke cipőből, ócska farmerbe bújni, lapos cipőbe és ott lenni azon az esőáztatta téren. A rekedt taktusokat vele hallgatni… megfogni a kezét… és egyetlen gondolta lenni – Neki! Tudta már, csak nem merte még saját magának sem bevallani. Nem még neki. A fiúnak a téren, aki Charliet hallgatott, vele dúdolt… és keresett valakit.
Pedig csak egy szó kellett volna. Hogy ne legyen olyan üresen kongó az a csönd. Kitölteni a hiányzó mondatokkal a sok egymást követő pont helyét.
      Olyan hosszú volt a hallgatás. A napok csak teltek, s lettek belőlük a hosszú hónapok. A csönd sátrat vert a kopott udvaron… ott, ahol minden elkezdődött, de nem bírt folytatódni. A városban, ahol nincs Margitsziget, és Hősök tere, nincsenek tűzfalak, sem Városliget.
De volt Charlie… és lettek dalok, szavak, mondatok. Két összenézés közt apró félmosolyok.      Ujjak óvatos és ügyetlen találkozása. Kimondott és kimondatlan vallomások súlya a vállakon. Elnyomott, mélyre zárt érzések börtönébe rekedt két lélek… aki nem bírt egymásra találni. Mert félt! Az egyetlen szó erejétől, s egy ügyetlen választól. Teljesen lemeztelenített lélekkel a másik elé állni, szemébe nézni, riadtan, aztán mégis bátran… Miért nehéz kimondani?
A könyv kinyitva a földön hever… kihullottak a lapja.
„Annyi minden történt, annyi minden változott…”- énekli a hang, rekedten szólnak a taktusok, elvegyülve az odakint időről- időre felmorajló ég zengésével.

      Vihar… mert írta a könyv, a 118.-ik oldalon:
„Esőre lenne szükség. De a sűrű fellegek még csak gyülekeznek. Várni kell! Az igaz ember derűsen várakozik. Nem néz sóváran és kielégületlenül az égre, mert a beteljesülést rábízta az isteni gondviselésre. Ami a miénk, megkapjuk idejében. Amit nem kapunk meg, nem a miénk. Mint minden mágia, az eső csinálás is úgy működött, hogy a közösség imádkozott a sámánhoz az esőért. Vágyát, óhaját, reménységét felküldte a láthatatlan szellemvilágba – s utána az egészről megfeledkezett. Vidáman táncolt, dalolt, élvezte az életét. Ezt hívták a „vágy eleresztésének”. Ekkor kezdett esni.”
      Csak nézem - a földön fekve – hogyan táncol a függöny - organza. Eszembe jut egy régi mondat tőled: „Amikor először öleltelek, olyan volt, mintha mindig is oda születtél volna! A karjaimba!”
S hogy mennyi ideig tartott, míg megtaláltál s én, megtaláltalak. Hányszor szorult el a mellkasod, mert fájtak a ki nem mondott dolgok. Mert…
„Nagy bátorság kell ahhoz, hogy szeress és hagyd, hogy téged is szeressenek!”
     Az ablak sarkig tárva. A vihar lassan bekukkant rajta. Nézem a finom organza széltől fújt táncát, de már nem keresem az alakod, hisz itt vagy mellettem. Elég csak kinyújtani a kezem és a mellkasodra hajtani a fejem.
Sokáig vártam. Mint az esőcsináló a mondában.
     Felemelem a földön heverő könyvet. Lassan visszateszem bele a kihullott lapokat.
Hisz írta a könyv, a 311-ik és a 118-ik oldalon. Jön majd a vihar, csak várni kell!
S a szót: Szeretlek… mégis milyen könnyű kimondani.

S ekkor odakint, apró cseppekben és lassan… esni kezdett az eső!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.