Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Darumadár fenn az égen

2014.02.09

 Darumadár fenn az égen

         Hosszúak voltak azok a hetek. Fájdalmasan hosszúak. Várakozással, vágyakozással telik. Valamire, valami után.  A napnyugtát Hold tölte követte, s a Hold nyugtát Napkelte. Így múltak az éjszakák és a nappalok. Feszülő nyugtalanságban, súlyos fájdalom-vonulásokkal, melyek ívei úgy tekeredtek lelke körül, mint a spirál. Fojtogatták kínjai. Terhes volt még az a rövidke csönd is, ami néha beállt a tébollyal teli percek közé, mákszemnyi szusszanásnak. Hogy aztán újra rátörjön, mint az augusztusi vihar, mi oly gyakran rázta meg a cseresznyefát nagyszülei kertjében, rég elmúlt gyermekkori nyarakon.
          A sors! Mert neki úgy látszott, folyamatosan ezeket a lapokat osztotta. Küzdés! Viharjai közt, mind a tíz körmével véresen kikapart, pár napsütötte óra. Amikor már pisszenni sem mert, nehogy elijessze a Napot maga fölül, mert nem biztos, hogy kibírja, ha megint beborul az ég.
     Lassan már azt sem tudta, milyen dá
tumot írnak aznap. Összefolytak a másodpercek. Ösztönösen kelt fel reggel, s feküdt le éjszaka, s a közte lévő életszakaszokon csak úgy átvonszolta magát. Négykézlábra sújtva sokszor, a konyhakőre esve a helyzetek ostorcsapásaitól. Igazi „nagyzenekari” fájdalmak dúdoltak ilyenkor benne. Mikor már azt sem tudta, kicsoda is valójában, nem még elhelyezni magát mások életében.
       Ezekben a napokban élete leginkább egy üres szobára hasonlított, amelyen csak úgy ki-be járt a huzat, csapkodva ajtót, ablakot. Egyikkel zárta épp a régit, a másikkal nyitott valami rég álmodott újat. Szaggatva közben az eddig kötőfékként tartó kötelékeket. Amikor harminc éves lett, egy azon napon a kedvenc költővel, József Attilával. Amikor ezerhatszáz kapocs tartotta fogva, de mégis tépnie kellett, szakítani gyökerestől. Amikor két választása maradt: elszakadni és túlélni, vagy ott maradni és belehalni. Amikor ötévnyi hosszú várandóság után most meg kellett szülnie saját magát. Keserves kínok közt vajúdva világra hozni az eddig mélyen hurcolt álmait. Szabadság! Új élet! Amikor a hajnal első sugara csatakosra izzadtan ébresztette. Amikor kifelé dúdolt, s befelé sírt. S mikor csak foszlányokban szólt benn egy dal, és nem bírt kerek egésszé válni.
     Akkor volt egy pillanat. Felismerte! Égre emelt tekintettel várt valami csodát. Kérve Istenét, Angyalát. Mint amikor Nagypénteken bízunk a feltámadásban. Akkor egy hang felemelte a konyhakőről, amiről akkor azt hitte, egyedül kelt fel. Később döbbent csak rá, valaki tartotta a tenyerében. Tolta előre bele az álmai valós keretébe, a szabadság felé.
    Csak akkor döbbent rá, amikor végre ott állt az álmai Budapestjének egy kicsi galériájában, ahol megszülte Önmagát másoknak. Körülötte a falakon ő maga, verseivel kiállítva. Görcsösen kiáltozó mondataival. Összekapaszkodó rímeivel. Fohászkodó soraival.         Ott szikráztak a fények a barátnők szemeiben, átellenben vele. És ott gyűltek a könnyek az övében a másik oldalon, majd összetalálkozott szépen sorban mindegyikével. Köszönetet szórni. Mert megszólalni ő bizony nem igen tudott. Köszönet-imáját rájuk simította, hogy az indákkal teli ösvényein, kiövezett útjain végig kísérték. Mert voltak stációk!
       Hallgatta maga mellett a mélyen szántó hangot. Zúgtak-zengtek mégis azok a fülében, a mondatok, mint odafent hárfán játszó angyalok kórusa. Nem is lehetett ez másképp, hisz az égből küldték őt neki, hogy elmondja: jó az, amit csinál! Hogy öntse belé a hitet, tehetsége van! És ő sebesen csomagolta el minden egyes szavát. Magával vinni oltalomnak, segítségnek, erőnek. Ha majd sokszor gondolkodik életek dolgain, csöndes hallgatásba burkolózva. Sűrű levegőjű szobában, a földön ülve középen, párnákkal. Körülvéve nehéz életekkel. Tűzsóhajokból kihallani terhes sorsokat! Letörölni áttetsző könnyeket! Értük nyúlva ujjhegyen tartani, majd tenyérbe simítani reményeket! Haldokló lelkekbe életet lehelni! Tántorgó lépések mellé mankónak állni! Megtámasztani! Döngető kopogtatásoknak ajtókat nyitni! Megfáradt múltakat, elkorhadt tegnapokat ablakok mögé zárni! Nem engedni életeket úgy leélni, hogy az egy olyan szobára hasonlítson, melyen csak átjár a semmi huzata.
        Előbb csak halkan hallotta. Majd egyre hangosabbá vált. Lágyan körülölelték a hangok. Ringatták, mint a puha fű, amibe elheveredett a nyár elején. Összekulcsolt kézzel - tenyér a tenyérbe- ujjak az ujjakkal szépen egybefonódva a feje alatt, a régi cseresznyefa jól eső takarásában. Lombkoronájával eltakarta egy pillanatra felette a Napot.
Csak nézte a néha fújdogáló szellő hátán meg-megremegő leveleket. Az érett gyümölcsöktől súlyos ágakat. Régmúlt nyarak ültek emlékként a lombok közt, s akkor újra megszólalt a dal – ami az elmúlt napok szédült feszülésébe épp csak foszlányokba dúdolt benne – s erőteljesen ontotta szét benne a ritmusát.
„Darumadár fenn az égen hazafelé szálldogál. Vándorbottal a kezében cigánylegény meg-megáll. Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet. Mondd meg az én galambomnak, ne sirasson engemet!”
       Lehunyta a szemét. Szorosan. Résnyi nyílást sem hagyva, így adva át magát a réges régi nótának. Feltoluló képek adtak végül kész filmet szemei elé. Piszkosszőke, copfos kislány volt újra, fülcimpájára rakott lógó cseresznyékkel. És hallotta most már a dalt, kereken és egészen: „Darumadár fenn az égen” - és nagyapja hamis, mégis a mennyországot egészen a földre hozó énekhangját. Tündérvilág! Szabadság!
       Óvatosan nyitotta ki a szemét. Előbb felült, majd felállt. Égig emelte arcát. Egyenesen a Nap felé. Eszébe jutott ekkor az egy éve jövendölt jóslat: Jön a tél. Gyönyörű kerted nyomasztó és sivár. De elmúlik a rossz-, elmúlik a tél. Eljön a szabadság, amikor felkel majd a Nap, kivilágosodik a sötétség, s a madarak felröppennek a Nap fényébe.
Körbe-körbe forogni kezdett, ott a régi fa alatt, egy régi kert ölén. Hamisan bár, de mégis bátran, hangosa dalolni kezdte a dalt. Hallja meg mindenki! Lássa mindenki! Kivívta szabadságát! Megvívta harcait! Megszületett, hogy segítsen megszületni, küzdeni, harcot vívni! Beénekelni a szabadság dalával elhagyott peronokat, kihalt állomásokat, magányos szobákat.

      Minden egy ponton indul el, s ehhez az egy ponthoz ér vissza. Nincs számunkra más, mint a közte lévő útjainkat, ösvényeinket magunk járjuk végig, harcainkat magunk harcoljuk meg. Meg kell, hogy találjuk – ki-ki a maga cseresznyefája alatt, dalában vagy csöndjében – a saját szabadságának napsütötte óráit. Mégis hiszem, segítséggel könnyebb!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.