Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy szál arcella

2014.02.09

 Egy szál arcella

 Mindent betöltött az illat. Édeskés, tavaszvirág.

Lassan enged föl a tél fagya. Halványodnak a felhők, s a réseken át kibújtatja erőtlen fejét a Nap. Szeretnék köszönni kifele a sarkig tárt ablakon, az utcáknak, tereknek, sarkoknak, kanyarulatoknak.

-          Hát, szervusz, tavasz! –

Aztán tovább köszönni a kibújó fűszálnak, a házak kinyíló ablakainak, megrebbenő függönyöknek, sarkon hóvirágot áruló, kontyos-kendős anyókának. Az egyre világosabb reggeleknek, és a később sötétedő estéknek.

Hosszú volt a tél, és hideg.

Ébred valami, ébred! Én már hallom a madarakat. Titkok ébredeznek.

Valóban? Szeretném hinni!

Szeretném a bőrömön érezni annak a valóságát, hogy a titkokat őrző, vidám és illatos tavasz felszárítja a tél könnyeit, és mosolyt csal az arcomra.

            Valami kéne… valami kéne még! Valami hiányzik a színekhez, illatokhoz. Talán jó volna hallani egy rég nem hallott hangot. Talán jó volna látni egy rég nem látott, kedves arcot. Egy fekete kendőbe bújtatott, s alóla kirajzolódó arcot. Leülni vele a kiskonyha oldalára tapasztott, zöldre festett, régi kislócára. Jó volna!

Mindig mozgott, billegett alattunk. Imbolygott a lába. Emlékszel?  Milyen szép is volna újra, amikor a tavasz felolvasztja a tél fagyát.

Sétára hív a délután. Elindulsz, lassú léptekkel, hogy tovább tartson még a gondtalan varázslat. Lányoddal az oldaladon… ránézel, és megdöbbent, hogy milyen nagyra nőtt, és mennyire hasonlít rád. Ismerős utcákon hagyod ott a lábnyomod. Utcákon, amelyeket nem szeretsz. Nem jó itt valahogy neked élni. Hiába van itt a tavasz, és hiába jön a nyár.

Titokban azt reméled, hogy most minden más lesz. Elfelejted a tél összes könnyét, fázós zimankóját. Hátad mögött hagyhatsz bizonytalanságot, kétségeket, reményt vesztett, ezersok gondolatot.

Úgy jársz-kelsz, mintha máris könnyebb volna, pedig… Még késik a tavasz!

Még váratnak magukra az álmok, vágyak. Jó lenne megérkezni végre, az úton, ahová elindultál.

 Nézed, hogyan kanyarog a medréből kilépett folyó. Ő talán tudja az irányát.

Ott állsz, és vársz valamire. Reszketve, remegve, és törékenyen. Talán az újjászületés pillanatára. Nézed, ahogyan kavarog a víz. Sötét, piszkos-sáros, mégis megcsillan rajta a napsugár.

Mert a reggel minden nap ugyanúgy eljön, s magával hozza a „ma bármi megtörténhet” ígéretét.

És az az egy szál arcella ott van az asztalon. Illatosan és fehéren. Illata betölti a reggelt. Kitárod az ablakot, hogy a tavaszt behívd a lelkedbe!

Egy szál arcella… Tegnap kaptad egy kedves ismerőstől, mert tudta, hogy szereted. Eszedbe juttat egy régi arcot, egy kendőből előbukkanó, kedves arcot. Néhány gyerekkori pillanatot, amikor még annyira tudtad, mi is akarsz lenni…

Elnézel a távolba, a tekinteted simogatja a Börzsöny vonulatait.  Hajad a szél az arcodba fújja, és összekócolja a gondolataid.

Ott állsz, kezedben egy szál arcella. Leteszed a néma sírra. A nagymamád kedvenc tavaszi virága volt.

Jön a tavasz! Itt jár már a kertek alatt, suttogod. És némán nyeled a sír felett a könnyeid! 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.