Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hajnali csendélet

2014.02.09

 Hajnali csendélet

 

 

     Az asszony mozdulatlanságba dermedten állt a pillanatban. Az áttetsző függöny néma méltósággal burkolta előle homályba a kinti valóságot. Szellő sem rebbent ezen a hajnalon. A résnyire nyitott ablakon át épp csak beszűrődött a nyár. Háromemeletnyi magasságból olyan más volt - mint odalentről fölfelé nézve - látni a tetőket.
     Ismerős házak átellenben. Ablakok takarása mögött jelen életek. Régiek nyomán újak. Váltások és változások. A régi épületek, utcák, terek megmaradtak az idő távlatában. Ugyanott, ugyanazon a helyen. Csupán az emberek, csak az életek, azok változtak. Évek. Hónapok, napok, esték és reggelek. És a hajnalok! Gyors egymást követéseikkel maguk előtt tolva az idő szekerét, mire, ha felülünk, messzire vihet el minket időben, térben. Valahová, ahonnét nem biztos, hogy valaha vezet még visszaút. A múlt képes beleolvasztani az ember lelkébe képeket, arcokat, részleteket, hangokat, melyek évek után visszaköszönve hangulattá állnak össze, s váratlan beledermesztnek pillanatokba: a harang zúgása, átszállva a házak tetején, dühöngő vihar hangja után a várva várt esőkoppanások, egy régi ablak bádogpárkányán. Fájdalmak sóhajai, végigszaladva a kihalt utcákon. Nyári léptek hangos szandálkoppanása, fülledt kora estén. Sietősen és izgatott remegésben, valahová, valakihez. Egymásba izzadt, csatakos testű hajnalok, és kora reggelbe távozások szomorkás hűvöse. Lélekérintések, sós ízű könnyek, múltak, emlékek.
     Ilyen múlt emlékekkel megrakott, nyikorgósan régi szekér gördült az asszony elé, hogy elvigye egy másik életébe, vissza egy előzőbe, s bármennyire nem akart felszállni rá, mégis tolta valami. Talán a szembenézés ereje az évekkel, s a hirtelen maga mögött hagyott, és felégetett hídjai. Ebből az emlékkötegből húzott elő most egyet. Egy régi éjszakát, amit hajnal követett. Fűszálon harmatcsillogós, rebbenékeny hajnal...

       Fáradtak voltak az utcák aznap este. Neki olyannak tűntek. A szürke aszfalt még gőzölgött lába alatt a nyári estében. Könnyű, piros alapon fehér pöttyös ruhája alján vidáman hullámzott a kicsi kis fodor, a térde körül. Sietősre fogott lépteit szandálja fatalpának koppanásai kísérték. Virágillat úszott a levegőben, és vele valami édes érzés, amit még soká nem tudott megnevezni, csak később, nála.
      Soká álmodott róla. Hogy marad, és ott talál rá a reggel. Nem kell sebesen és remegve magára kapkodni a ruhát. Hagyhatja magát beleolvadni a megérkezésbe, s az azt követő lázas pillanatokba, majd az egymással pihenésbe.
      Némán feküdtek egymás mellett, ujjaikat a másikéba fűzve. Előbb halk zenét, később már csak a csöndet hallgatva. A férfi aludt el hamarébb. Mindig így volt. Most még inkább nem engedte, hogy előbb jöjjön álom a szemére. Ébren akarta érezni, ahogy körülöleli az érzés, ami már az úton hozzá jövet is meg-megcirógatta. Nyugalom! Most már meg is tudta nevezni.

     Szemeivel óvatosan körbejárta a nap sárga falakat. Sötétben is tudta, hogy milyen színűek. Tekintetével végigsimogatta az utcai lámpa fényétől halványan megvilágított bútorok, és tárgyak kontúrjait. Mélyen beszívta a sarkig tárt ablakon, szabadon betóduló nyári éjszaka összes illatát. És a hangokat: valahol messzi felugatott egy kutya, és éji zenélésbe kezdtek a tücskök a fű között. Újra beléhullámzott az érzés: nyugalom! Mellé még egy: szabadság! És rögtön a hirtelen jött felismerés: Úr Isten! Milyen rég is volt már neki ilyen. Ha egyáltalán volt. Hosszú évek zaklatott harcai után úgy kellett már a nyugalom, mint az éltető víz.           Másképp hallotta most a nyári éjszaka hangjait, mások voltak orrában az illatok.
Oldalt fordult. Nézte a kisfiúsan alvó férfit maga mellett. Annyiszor ihatta már be ezt a látványt, de ez most valahogy mégis m ás volt. Talán a hosszú várakozás tette. Arra, hogy egyszer nála ébredhet. Az ő ágyában, a napsárga falak között, ahol annyiszor próbált nyugalmat lelni a mandulaillatú délutánokon, és kora estéken.
     Több volt ebben az éjszakában. Benne lakott már a szabadság. Harcait megharcolva, végre. Ringattatta magát a pillanattal. Hagyta, hogy teljesen átjárja. Elérjék kintről a beszűrődő hangok, körülöleljék a kontúrok, miközben némán még mindig az alvó férfit nézte. Az arcát. A kisimult és elpihent élet-ráncokat, nappali gyűrődéseket. S ebben a rezzenéstelen nyugalomban lassan szemhéjára pecsétet nyomott az álom, amit a nyári hajnal első napsugara nemsokára fel is pattantott.
      Óvatosan hordozta körbe a szemét. Leírhatatlan érzés töltötte el. Fehér papírlapra róható. Kifeszített festővászonra kenhető. Zenei hangokra komponálható. Most mégis kutatta magában a szavakat, de azok csak nem jöttek. A belső feszülés ilyenkor később jön, de akkor elemi erővel rázza. Ceruzáért nyúl a kéz, papírt kap elő, és már ömleszti is ki magából...
      Tolultak elé az este néma képei: egy mozdulat, röpke mementó. A meggybor édes íze a szájában. A zene hangjai, és az a bizonyos mozdulat. Majd beszédük szaggatott foszlányai:
- Hány óra?
- Az idő nem számít!
- Milyen dal ez?
- Rock.
- Rock? Inkább keményebb líra.
- Van benne valami zsidó zenei hangzás, neked nem így tűnik?
- Hm, nekem inkább oroszos. Szentpétervárott hallottam hasonlót. Dobok...ütemek!
S ekkor mellette a férfi belemozdult a nyár által szétterített hajnalba. Álmában végighúzta a kezét a gerince ívén, egészen a fenekéig. Mint a gitárhúrokon játszó ujjak.
....így szunnyadt el újra.
      A korai ébredés, és sietős készülődés is őrzött valamit még az éjszaka és a hajnal hangulatából. Reggelbe távozón, kezébe fogta a kopogós, fatalpú szandálját, s még visszanézett. Búcsút intett az a bizonyos mozdulat...röpke mementó. Majd csak úgy mezítlábasan kilépett az ajtón.

      Dúdolva sétált egészen hazáig. Felfelé nézve a házak tetőit. Az utcák kanyarulatait lassú ívbe véve...csak még tartson...még hosszan tartson az érzés- nyugalom!
      Tanította rá. Több mint egy éve már, hogy tanítgatta. Mutatta neki. A lány pedig vitte magával. Gyűjtögette ezeket a csodamorzsákat, nyugalomszeleteket, szépségdarabokat bele a már képzeletben rég előkészített úti batyujába.
      Gyűjtögette, mint kislánykorában – amikor magányos volt, és nagyon szeretve akart lenni – a kis kavicsokat, apró gyöngyöket, és a törött, színes üvegeket. S rakta össze, mint valami mozaikot. Csodakincseiből egésszé és széppé remélt életmozaikot. Tudta jól, eljön majd a nap, amikor elmegy innét. Itt hagyja a háztetőket, utcák kanyarulatait, háta mögött felégetett hídjait. Útra fog kelni, nagy útra, s ezekre a tőle kapott kincsekre nagy szüksége lesz. Mert tudta jól, eljön a nap, amikor múlttá válik, ami jelen most, s neki egyedül kell akkor majd a nyugalmat megtalálnia.

       Állt az asszony a hajnalban. Nézte szemközt a régi háztetőket. Évek óta nem látta. Hosszú idő telt el azóta. Sok volt az este, és sok volt a hajnal. Régen más lakja már azt a lakást. És az övét is. Épp csak vendégként kérte be magát a múlt nyikorgó, emlékekkel teli szekerén utazva, beleállni a hajnalba.
       Szeretett volna most bekopogtatni azon az ajtón, hátha… Szerette volna körmével halkan, úgy kicsit megkaparni az ajtó deszkáját, mint régen. Hátha feltűnik az a régi arc, az a haj, az a hang. S akkor csak belép nesztelen. Ismerősként simogatja végig szemével a bútorok kontúrjait. Boldogan konstatálja, hogy semmi sem változott.
Az felteszi a régi zenét. Sarkig tárja az ablakot. Beárad rajta a nyári hajnal az összes hangjával. Majd együtt merülnek alá a végtelen és közös nyugalomba.
- Hány óra van?
- Az idő nem számít!
- Milyen dal ez?
- Rock.
- Rock? Inkább keményebb líra...
       Aztán elindul. Reggelbe távozón, kezébe a fatalpú szandállal (pedig már rég nem kopog a sarka), hogy még utoljára egyszer visszanézzen, integet-e még az a bizonyos mozdulat...röpke mementó. Eszébe jut, milyen jó is volt a meggybor édes íze, zamata.
       És kilép az ajtón, csak úgy mezítlábasan. Dúdolva, más utcák kanyarjain is ívben befordulva. Batyuját még mindig magával hurcolászva, mert már tudja, az évek során a kislányként összerakott álommozaik minden egyes darabja valósággá vált, egyetlenegyet kivéve.
Azt az ajtót soha többé nem találta már nyitva, hasztalan kopogott.


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.