Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Túl a sárgaköves úton

2014.02.09

 Túl a sárgaköves úton

 

          Nem túl gyakran látta őt. De mindig akkor tűnt fel- csak úgy a semmiből - amikor élete épp egy nehéz, és fontos szakaszához ért. Mikor amolyan mellkast szorító, súlyos dolgok történnek az ember életében.
            Először akkor látta, amikor szabadságról álmodott, az erkélyen állva. A szürke panelblokkok között tűnt fel hirtelen az egészen a földig görnyedt hátú alakja. Fején fehér a kendő, töpörödött testén nagymama-kék a kötény, lábán egészen ormótlan a fatalpú cipő. Hátán nagy, fonott hátikosár. Kezével botjára támaszkodva mérte maga előtt a neki bizonyára nehéz métereket. Munkácsy Rőzsehordó nőjét juttatta az első percben az eszembe, rögtön a következő pillanatban pedig az imádott nagymamám. Egy másodpercre elhomályosodott a szemem, s mire újra kitisztult, már nem láttam sehol. Alakja, amilyen gyorsan bukkant fel, olyan hirtelen el is tűnt. Sokáig kerestem a helyen, ahol megláttam, hátha felbukkan újra, de többé nem láttam a botra támaszkodó anyókát.
     Talán egy év is eltelt, mikor ugyanazon az erkélyen állva, egy újabb súlyos életszakaszomnak legközepében ismét megláttam őt. Ugyanaz a fehér kendő a fején, nagymama-kék kötény az apró termetén. A szinte földig hajló hátán a barna, fonott kosarat-mint valami élet-batyu – olyan alázattal cipelte, ahogy csak a régi öregek tudják. Mint ahogy hasonló alázattal és tűréssel viselni az évtizedek batyuba rakta eseményeit. Úgy néztem rá onnan fentről, hogy az épp engem szorító fájdalom-vonulásaim szinte aprócskának tűntek. Mert ismerem az életem, de nem ismerem az övét. Tudom a magam kócos útjait, de nem tudom az övéit. Átéltem a kínjaim, de nem éreztem át soha az ő megélt élet-harcait. Tudom, rajtam hol ejtett karcot az élet, de az ő szenvedéseit, amiket a sors karmolt rá a hosszú évek alatt –s amibe az addig egyenes háta íve csaknem földig hajolt- csak sejthetem.
       Egy másodpercre a Börzsöny távolba magasodó csúcsaira, és egymást sűrűn követő hegyvonulataira tévedt a tekintetem. Mire visszatért a rövidke időre eltévelyedett pillantásom, az anyóka, ahogy jött, úgy tűnt el ismét.
    Ahogy a hegyvonulatok, úgy követték egymást életem egyes szakaszai. Mind sorsfordítóak voltak. Álmodtam a szabadságot! Vívtam harcokat! Estem súlyos hibákba! Jártam tévutakon, és követtem el rajtuk tévedéseim, majd találtam vissza a helyes ösvényre!  Imádkoztam angyalokhoz, Istenekhez, égiekhez, földiekhez, megváltásért, mikor miért! Álmodtam a főiskola padjában – 30 évesen – diplomáról, versekről, novellákról. Egy irodalmi szalonról – Wolner Szalon! Az asztalokon gőzölgő tea, és a kávé aromája egészen a lélekig hat. A polcokon könyvek sorakoznak. Egyenes gerinccel, szépen sorban. A kandallóban pattog a tűz, és jól eső a meleg. Odakint a sűrűn hulló hópelyhekben fürdik a város, odabent az élet zajától háborgó lélek lassan csitul, s elcsendesedik.
„Álmodtam én az életről. Hogy más lesz majd, hogy lehet jobb is! Hittem, mert voltak álmaim!”
...csak álmodtam én is, mert minden olyan messzinek, és elérhetetlennek tűnt még akkor, mint a távoli Börzsöny csúcsai és egymást követő vonulatai.
       Egészen forró, nyár elejei délután volt. A konyhai ablaknál álltam, az asztalnál. Hirtelen megláttam őt. Álltam mozdulatlanul. Csak a szemem követte lassú haladását a sárgaköves úton. Fején még mindig fehér a kendő, aprócska – szinte a földig hajló testén – nagymama-kék a kötény. Hátán az elhagyhatatlan, fonott, barna kosár, batyuja életének. Benne ott lapulnak hiánytalanul a napok, a hetek, hónapok és évek, hurcolva azok összes karcolásait és karmolásait levethetetlenül. Első gondolatom az volt, hogy most nem hagyhatom őt eltűnni. Valami ösztönösséggel, hogy ezt kell tennem, a hűtőhöz lépve sebesen vágtam, csomagoltam kis csomagba egy nagy szeletet a csoki tortából- a diplomámra sütötte a nővérem. (Három napja, hogy átvettem, kezembe szorongattam, aláhulló könnyeim mosták kemény borítóját.)
Finom lett. A nagymamámtól tanulta a receptjét. A nagyitól, aki öt éve még ott volt, amikor elindultam, de már nem gratulálhatott. És én nem szoríthattam meg azt a sokat megélt, mély ráncokkal barázdált kezet.
       Magas sarkú szandálomban rohantam háromemeletnyit, futottam az anyóka után, de mire leértem, már nem találtam sehol. Ismét eltűnt, hirtelen. Tanácstalanul néztünk egymásra a majdnem kész hölgy lányommal. Hogy tűnhetett el ilyen gyorsan, hisz olyan öreg szegény, és lassúak a léptei, a mi fiatal lábaink mozgása mellett. Csalódottan váltottam irányt, s kezemben a csomagolt süteménnyel elindultam lassan a város felé. A lányom egyszer csak utánam kiáltott.
- Mami, megvan! - s én lekaptam lábamról a szandált, s úgy mezítlábasan, a nyártól gőzölgő aszfalton futottam a kiáltás irányába. S valóban ott állt, egy lombos fa törzsének támaszkodva, annak árnyékában pihenve meg. Nem tudtam, mit fogok neki mondani, miképp szólítom majd meg. Az ösztöneimben bíztam, s egy hangra odaföntről. Léptem felé, s ő megfordult. Ezernyi szarkaláb keretezte arc, és egy nyugodt, lecsitult, jóságos tekintet. Csak álltam szótlanul, és nyújtottam felé a csomagot. Kérdőn nézett rám.
- Torta! Csokitorta. Finom! A nővérem sütötte a diplomámra. A receptet a nagymamámtól tanulta. A néninek hoztam! – az utolsó szavakba belecsuklott a hangom. Nem tudtam folytatni. Nem bírtam. Csak nyeltem a könnyeimet, ott a sárgaköves út legközepén. Ahol utak válnak el, kötések szakadnak fel, csomók oldódnak ki. A sárgaköves úton, ahol nem csak a megérkezést, de az úton levést is élvezni kell. Ahol visszanéztem abban a percben, és láttam az életem szakadásait, a szabályos és szabálytalan öltésekkel összevarrt foltjaim, s hálát adtam minden megélt kínomnak, fájdalmamnak, ami idáig elvezetett....túl a sárgaköves úton!
Amikor már szólni is tudtam, elmondtam, hogy láttam többször is már. Hogy a fehér kendőben, nagymama-kék kötényében a botra támaszkodva, a nagymamámra emlékeztet, aki már csak az égi kávéházból kísérheti figyelemmel az álmaimat. Hogy feltűnt majd eltűnt nekem mindig, amikor életem egy nagy szakaszához értem. Amikor álmokat dédelgettem, s vártam valakire, akit küld majd odafentről nekem a nagymamám. S hogy nem tudom, miért találkoztunk most mégis össze.
És elmondta ő, hogy az Isten útjai kifürkészhetetlenek. Nem tudhatjuk, miért jönnek létre találkozások. Titkok ezek, amiket nem nekünk kell megfejtenünk.
A kertbe tartott, kapálni. Ekkor tévedt a szemem a botra, s akkor vettem észre, hogy amit mindannyiszor láttam a kezében, az egy kapa. Nyolcvan éves múlt, és egyedül él. Van egy kicsi kertje, oda jár ki. Örül a madaraknak, a megtermett zöldségnek, s minden nap hálát ad az égnek, hogy ennyi évet megélhetett.
- Tudod, aranyom! Az élet egy végtelenségig tartó kapálás. Kapálunk fiatalon, és kapálunk öregen. Előbb nagy kertet, aztán mindig kisebbet. Előbb több magot vetünk, aztán mind kevesebbet. Már csak alig kéttenyérnyit. Előbb sok növénybe reménykedünk, mert sok volt a mag, közben várjuk a kikeletet. Aztán egyre kevesebbe, de annak kell örülnünk, míg el nem jön az alkonyat. Nagy kertet kívánok neked, kedves! Nagy kertet, és sok magot!
       Sok szerencsét kívánt az álmaimhoz, és kevés karcot és karmolást a kócos útjaimon. És egyenes gerincet! De a hátikosarat, az élet fonta batyut, azt nem lehet megúszni. Kinek mennyit mér bele odafent az úr, annyit kell cipelni levethetetlenül.
Ő sietett aztán- a kicsi kertjébe. Én is mentem tovább, a magam sárgaköves útján.
Még visszafordult egyszer. Még utánam kiáltott.
- És nem is mondtad, aranyos, mit diplomáztál?
- Újságíró vagyok, és rendezvényszervező. Egyszer pedig híres írónő leszek!
Bólogatott. Soha nem felejtem. És tovább mentünk.
Még visszafordult egyszer. Még utánam kiáltott.
- És nem is mondtad, kedves, mi a neved?
- Wolner! Csak így egyszerűen: A Wolner!
Bólogatott. Soha nem felejtem! És nem felejtem azt a pár perce megismert férfi arcát, aki szintén íróember, s akinek – miközben meséltem a történetet – a szemét telefutották a könnyek, s végig csorogtak az arcán.
        Mennyi álom kell az ember életében, hogy legalább egy valóra váljon? Mennyi találkozás kell –esőben, szélben, nyári napsütésben? Mennyi háborút kell vívni egyetlen győzelemhez? Mennyi erő van egy tenyérbe hulló könnycseppben, egy cukrászda teraszán, s mennyi karcos múlt, karmolt sors fér bele egy hajlott hátú, öreg anyó fonott, hátikosarába? S a ruhájának minden redőjébe, márványodrába mennyi titok van beleszőve az életről?
          Mikor a kedvesem a történetem végén megszorította a derekam, megszólalt a harang… S az esti harangszóban mennyi erő van?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.