Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. fejezet - Az utca egyik oldalán

2014.02.09

  

Az utca egyik oldalán

 

 

Az ember, amikor visszatekint, látja a múltat, és látja annak hibáit is. Az elkésett álmokat, a hibás lépéseket, az összes botlást, a döntések mentén a szakadásokat, repedéseket. És valahol, a lelke mélyén azt is tudja, hogy hiába már.

Ilyen gondolatok cikáztak át az agyán, a ház elé érve. Leállította a kocsit, behúzta a kéziféket, de ott ült az autóban még egy darabig. Az életén gondolkodott. Odakinn sütött a nap, ő mégis úgy érezte, felette borult csak be az ég, s az egyetlen, szürke felhő odébb sem akar mozdulni.

Húsz éves múlt, amikor férjhez ment, aztán megszületett a fia. Szeretve volt, akkor még, most úgy érezte, boldog is, aztán mégis elrontották valahol. Erre csak később eszmélt rá. Megszenvedte ezeket az éveket, néha a köztük lévő csöndbe majd belehalt, és remélte, hogy az élettől kapnak még egy esélyt. Tévedett. S ezzel a tévedésével él együtt, azóta is.

Nem volt igazán kedve bemenni, sem találkozni a férjével. Elég volt a tegnap éjjelre gondolnia, és máris görcsbe rándult a gyomra. Gábor megint későn jött haza. Sokadszorra az utóbbi időben. Munka, mondta, amikor fölé hajolt az ágyban, s ő rögtön megérezte az alkohol szagát. Megint ivott.

Az éjjeliszekrényen az órára pillantott. Hajnali 1 óra.  Visszahajtotta a fejét a párnára, és szomorúan kívánta, bárcsak másképp lenne minden.

Nem tudja már, hol volt az a pont, ahol egyszer csak –szinte észrevétlenül- valami megváltozott közöttük. Évekkel ezelőtt. Bence, a nagyfia még egészen kicsi volt, talán négy éves lehetett. Tíz év. Ennyi éve már, hogy szinte elmennek egymás mellett. Előbb csak az éjszakák változtak, aztán már a nappalok is. A férje egyre többször maradt ki, munkára hivatkozva. Persze, de mi van a szabadnapokkal? Jogos a kérdés, ám neki mindenre volt valami válasza.

Sára egyre kevesebbszer vonta kérdőre Gábort, és egy idő után már semmit sem kérdezett. Mostanra már ritkultak, sőt, lehet mondani, a minimálisra csökkentek a „kilengések”, de Sára már úgy érezte, ez is mindegy.

Annyit próbálkozott, hogy megbeszéljék, de süket fülekre talált. Már nem tudta, hogy jutottak el idáig.  Ál valaki mellett, akivel már rég nem beszélgetnek. „ Mi legyen a vacsora? Te mikor jössz haza ma?  És te? Ki megy a gyerekért?”- ennyi.

Ha úgy kezdi a mondatot: - Figyelj, ezt meg kellene beszélnünk! - a férfi máris hárít, hátat fordít, és nem szól. És már csak a rossz érzés marad utána, amit Sárában ébreszt.

Tizenöt éve. De vajon van még ugyanennyi? Sára ebben a percben úgy érzete: tizenöt percnyis erő sincs benne erre az egészre.

Kinyitotta az autót, kipakolta a csomagtartóból a hétvégi bevásárlást, s táskákkal a kezében eltűnt a kapu mögött.

Csönd fogadta a házba érve. A fia edzésen, a kislány az óvodában. Az asztalon egy gyűrött papírlap hevert, rajta kusza betűkkel, gyors üzenet: Menj Emeséért, én későn jövök.

Ennyi!

Fáradtan pakolta le a táskákat a konyha közepére, kibújt a magas sarkú cipőjéből, s fáradtan a nappali foteljába zuhant.

Üres tekintettel nézett körbe a szobában. A fotókon megállt a tekintete. Bence, kétévesen. Itt még boldogok voltak. Aztán az első tengerparti nyaralás, közösen.

-       Milyen gömbölyű is voltam még itt. – nézett a képre, majd végig magán.

A ruha mindenhol nagy volt: lógott rajta a blúz, a zakó, a nadrág.

Szülinap a lányokkal. Mikor is lehetett? Nagyon régen, még a barátságuk kezdetén. Egy csapat fiatal nő tekint a kamerába, és mosolyog. Még hiszik, hogy van remény. S csak később döbbennek rá: az élet más, mint ahogyan azt valamikor elképzelték.

Még az egyetemi évek alatt lett terhes, a fiával. Nem sikerült lediplomáznia. Így később a Kulturális és Oktatásügyi hivatalban helyezkedett el, hogy legalább valamelyest közel legyen valamikori álmához. Mennyi lemondás, mennyi elfogadás, kiegyezés, kompromisszum, békekötés az élet?

Most már tudja: minden hiába. Ez a felismerés – annak ellenére, hogy elfogadta, és próbált így élni tovább- mégis gúzsba kötötte.

Gyakran érezte azt, hogy szabadulni szeretne. Itt hagyni mindent. De két gyerekkel, bizonytalanul, hová, merre? Már csak a vágy maradt neki, a néma csöndek, és magányos éjszakák.

Az órájára nézett. Van még kerek egy órája. Mit is kezdjen ennyi idővel? Hirtelen olyan soknak tűnt, az eddig megszokott 10 percnyi szabad időkhöz képest.

     Bekapcsolta a laptopját. A mailjei közt rögtön feltűnt a barátnője levele.

 

Egyetlenjeim!

Leányságom búcsúztatója 2 hét múlva, május 25-én, szombaton este, a napfény városában. Kötelező egyenruha: csinos, csábos, démoni, istennős, és amazonos. Érkezés után, várlak benneteket a pályaudvaron. Remélem, nem tévedtek el. Gondokat, férjeket, gyerkőcöket otthon hagyni, jókedvet, mosolyt magatokkal hozni. A bőröndnyi ruha mellé, és lapos sarkú cipőt, hogy stabil lábakon bírjuk az éjszakát.

Másodszor megyek férjhez, és remélem, ezúttal sikerül! És...egy hatalmas meglepetéssel várlak!

Csókol: Gina

 

Sára elmosolyodott, amikor megjelent előtte a barátnője arca. Miután elolvasta a levelét, lecsukta a gépet, és a fényképhez ment. Nézte rajta a vörös hajú, fiatal nőt, aki merte követni az álmait. Elválni, végigcsinálni. Kilépni a mókuskerékből, és teljesen új életet kezdeni, valahol máshol. Gina mindig is különbözött tőlük, merész álmaival, örökké nyüzsgő életével. Mindig több akart lenni. Valami más! És lett: sikeres, több kötetes írónő, befutott újságíró. A nő, aki ezt a város csak úgy hívta: koszos- álmos-poros.

És valóban, ez a koszos-poros város, legalább húsz éve semmit sem ment előre. – nyugtázta Sára, majd a kocsi kulcsokat magához véve a konyhaasztalról, elindult a lányáért. Utoljára még visszanézett az asztalon heverő, gyűrött papír fecnire.

 

 

-       Erre a helyre tényleg illik a napfény városa jelző. Nézzétek, otthon még szürke volt az ég, itt meg ömlik ránk a nap.

Egymás után szálltak le a vonatról, nem kis feltűnést keltve. Elöl Zsófi, a mindig eleven tettrekészség, vezette a sort, akár egy vezérkos. 

-       Remélem, a pasik is hasonlóan fényesek. – nevetett saját magán.

Zsófi ezt is tudta. Humorosan venni a dolgokat. Pedig az ő élete sem volt mindig fenékig tejfel, csak volt ereje kilépni, hasonlóan, mint Ginának.

-       Hol lehet Gina? Figyeljétek őt!- szólat meg valamelyikük.

-       Liza, Elli, Eliza! Ne aggodalmaskodj folyton! Megtalál ő bennünket, elég nagy csapat vagyunk. – vette lazára a figurát Zsófi, a komolyabb, és sokkal higgadtabb Elizával szemben.

-       És hangosak. – mondta Izabella.

-       Aha, ott van! Én már látom őt. Ott van Gina...! –már szinte kiabálta Zsófi, és vadul integetni kezdett. Még a kofferét is elengedte, amit eddig húzott maga után.

-       Minek hoztad ezt a hatalmas koffert? Két napra jöttünk, vagy te ide akarsz költözni? – kérdezte őt Izabella.

-       Izzi, ne legyél már ennyire praktikus. – hűtötte őt le a lány, majd a mellette lévő két lányra mutatott – Nézz Hédire és Eszterre, sík nyugodtak. Hat bomba sem tudná felrobbantani őket.   Pedig ők akcióznak általában. Főleg Eszter.

-       Én? – horkant fel Eszter kissé sértődötten, és hátradobta hosszú, szőke haját.

Az út során az egész fülke tőlük volt hangos. Egymást túlszárnyalva nevettek, olyanok voltak, mint egy csapat húsz éves egyetemista, holott már a harmincon is jócskán túl voltak. Legtöbbjük férjjel, gyerekekkel, és sok tapasztalással a hátuk mögött. És még mindig fiatalokat meghazudtoló módon tudtak szórakozni.

-       Na, azt hiszem ismét egy remek kalandba lesz részünk. –mondta Sára, aki eddig alig szólalt meg. Valami bántotta, fájt neki belül, kegyetlenül.

Persze, sokkal egyszerűbb volna, ha ő is olyan könnyen tudná venni a dolgokat, felszabadultan, mint Zsófi.

-       Lányok, itt vagyok! – integetett nekik Gina a túloldalról, és már szaladt is feléjük. – De jó, hogy megérkeztetek végre.

-       Meg! Még a hajunk szála is izzad, olyan meleg van.

-       Elli drága! – ölelte meg először Gina Elli barátnőjét, és ismét rácsodálkozott kislányosan vékony alakjára. – Gyertek, ott parkolok.

Gina egy piros kis autóhoz terelte őket.

-       Te vezetsz? – kérdezték kórusban.

-       Mi az, hogy, egy ilyen csoda kocsit. Napelemmel megy, méghozzá!

-       Lányok, merjük megkockáztatni, hogy beüljünk mellé? – szólalt meg az eddig hallgatag Hédi.

Nevettek. Gina boldog volt, hogy újra itt vannak a barátnői. Amióta Szegedre költöztek, most látogatták meg őt először. Épp most, az esküvője előtt két héttel, a lánybúcsúztatóján. Régóta álmodott már erről a pillanatról. Hogy egyszer egy ilyen gyönyörű városban, ahol végre megtalálja a helyét, az esküvője előtt pár nappal a barátnőiért megy a pályaudvarra, egy piros kis álomautóval.

-       Aki van olyan bátor, jöhet velem, a többiekért mindjárt itt a taxi.

-       Szép ez a város. – mondta később, az autóban Sára.

-       Igen, az! Egy kis kitérővel megyünk, hogy lássatok egy kicsit belőle. A Boldogasszony sugárúton jöttünk végig, és mindjárt átmegyünk a Hősök kapuján. Az már ott a városközpont. A Dómot onnan már látni. – vette át a lelkes idegenvezető szerepét Gina.

Georgina nagyon megszerette ezt a várost, már akkor, amikor először járt itt az egyetemen, Marcellal.

-       Boldog vagy itt, Gina? – kérdezte Sára.

A lány kissé meglepődött barátnője kérdésén. Főleg, hogy épp Sára teszi fel ezt neki. A tükörben egy pillanatra a háta mögött ülő barátnője arcát kereste. Mintha szomorú volna. És a szemei... Már jól ismerte Sára szemeit, amikor elhomályosították a könnyek, az nélkül, hogy kicsordulnának. Nagyon szépek voltak ilyenkor. Azok a halványzöld szemek, apró, sárga pöttyökkel az íriszében.

- Merre laktok? – szólalt meg végre Emma, először, amióta megérkeztek.

- Kicsit igen. Kívül a városközponton. De nemsokára megérkezünk. A hely, olyan, mint egy kertváros. Egy régebbi része Szegednek, de éppen ez vonzott benne.

Pár utcányival arrébb, megálltak, egy piros téglás ház előtt, zöld zsalugáterekkel.

-       Megérkeztünk. - állt meg Gina, és várakozással teli nézett hátra a barátnőire. Majd kiszállt az autóból. - Szofi, merre vagy, megjöttünk. 

Válasz helyett Gina nagylánya, Szofi maga jelent meg a tornácon. Integetett, majd elindult feléjük. Nyomában egy zsemleszín kutya nyargalt, vidám csaholással, és felugrott Ginára.

-       Lonci, összepiszkolsz, már megint sáros a mancsod! Szofi, hol járt ez a kutya már megint?

Sára kissé távolabb állva figyelte az eseményeket. Belül, a mellkasában egyszerre érzett boldog remegést, és valami szorító érzést. Itt van egy számára még teljesen ismeretlen, de gyönyörű nagyvárosban, a barátnője megálmodott háza előtt, ahol annak lánya, és a kutyájuk üdvözlik őt, amikor hazaér. És a távolban, az udvaron feltűnt egy magas, sötét hajú férfi is, Marcell, aki egyenesen feléjük tartott.  Puszit nyomott Gina arcára, aztán a barátnőket üdvözölte sorban. Akaratlanul is feltörtek benne az érzések: látta magát, ahogy rendszerint egyedül áll meg a kapujuk előtt, s nem jön elé senki sem, hogy üdvözölje.  Sét, miután beért a házba, ott sem fogadta más, csak: jobb esetben a csönd, rosszabb esetben a rendetlenség, a sok tennivaló, feladat, és a szomorú valósága annak, hogy ő minderre egyedül van.

Késő délután lett, mire mindent megnéztek, átbeszéltek, aztán elindultak a városba.

Sára végig szokatlanul csöndes volt.  Csak magában ült, és bár figyelt, de alig vett részt a társalgásban.  Mint egy mókus, télire, ő maga is úgy csomagolt el magának mindent ebből a napból: a várost, a barátnője szinte már idillikus életének képeit. Gina éles szeme mindezt észrevette. Már korábban is, az autóban, miután megérkeztek, de még nem volt alkalma arra, hogy megkérdezze barátnőjétől, mi nyomassza. Talán csak fáradt, gondolta.

Remekül telt a délután további része. Mindent megnéztek, ami csak belefért ebbe a pár órába. A Dómot, a Tisza-partot, végig sétáltak a Kárász utcán.

-       Szeged „Váci utcája” – mondta Gina.

-       Na, én talán ide is költözöm. Nekem tetszik ez a város. – mondta Laura.

-       Kétbőröndnyi ruhád már van. Az kitart egy pár napig. – cukkolta őt Izabella jókedvűen. 

-       Úgy látom, itt nem csak az utcák jóképűek- vihorászott tovább Laura, miközben egyfolytában az utánuk megforduló férfiakra mosolygott.

-       Ne udvarolj, folyton pasizol. - szólt rá Elli, de persze, csak félig gondolta komolyan.

Laura lassan már öt éve, hogy elvált, és élte a boldog szinglik életét. És bár nagyon élvezte, azért vágyott már egy kapcsolatra, egy férfira, aki szereti, óvja, védi őt. De míg ilyen nem akad az útjába, addig él a mának, és továbbra is élvezi, hogy végre őt is megnézik a férfiak. Főleg most, hogy csaknem 20 kilótól sikerült megszabadulnia, s úgy festett, akár egy fiatal diáklány. 

Csinosak voltak mind, könnyedek, felszabadultak, lazák, és volt bennük valami, amivel magukra vonzották az arra járó, legtöbb férfi figyelmét. Élet! Igazi ropogós, izgalmas, élet-íz. És az üzenet az arcukra írva: jó itt, ebben a tavaszi délutánban, gondtalanul, kicsit szabadon, mindentől távol. És ebbe az egészbe belefért némi kis könnyelműség is. Visszamosolyogni önmaguk tükörképére, a kirakatüvegen át. Fagyit nyalni, és engedni, hogy lecsurogjon az olvadó csoki és vanília a száj szélén.  Könnyű kis szandáljaik csattogása, ritmusra, a macskaköveken. Leülni egy kávézó teraszára, ahová Gina vitte el őket.

-       Ez a kedvenc helyem. A város egyik legjobb kávézója. Még egy ideig! – szemei, mint az izzó széngöröngyök, úgy izzottak, miközben beszélt. A városról, az életükről, munkájukról, ám a közelgő esküvőről egy szót sem, hiába kérdezték. - Minden meglepetés! – csak ennyit mondott.

-         Ha jól emlékszem, még egy meglepetést ígértél. - emlékeztette őt Emese. Sára pedig bőszen bólogatott.

Gina ezt észrevette, és őszintén örült neki, hogy az eddig szomorkás Sára kissé felélénkült. Elég vékonynak tűnt neki, lógott rajta a ruha. Vagy csak neki tűnt így?  De amikor jobban megnézte, látta, hogy Sára igenis, nagyon lefogyott.

-       Este lesz az is! – hárított tovább Gina.

-       Hová megyünk, s mire számíthatunk, ezt azért elárulod? Pasi eső lesz?

-       Laura, te nem bírsz magaddal. – intette őt le megint Elli.

-       Nem bizony! Megérintett a tavasz, a város, ez a csodás felhozatal. – mosolygott rá az épp szembe jövő férfira, és maga mellé rántotta Petrát.

A férfi visszamosolygott a két lányra, és megfordult utánuk.

- Este buliba megyünk! – mondta oda neki Laura. A férfi két karját széttárva, kérdően állt meg.

Laura Ginát kezdte lökdösni.

-       Hová megyünk, mi a hely neve? Siess, mindjárt elmegy.

-       Laura, ez egy fiatal fiú, szinte gyerek még. – húzta magához Petra.

S mivel Ginától nem jött válasz, a fiú –feladva a várakozást- intett, és elindult.

- Tiszta őrültek vagytok! – nevetett Gina. – Az én őrült barátnőim jöttek, hogy egyetlen éjszaka alatt meghódítsák Szegedet.

Egyfolytában viccelődtek, örültek egymásnak, csak Sára volt továbbra is gondterhelt.

A Dugonics téren aztán fáradtan ültek le a rektorátus épülete előtt, a nagy szökőkúthoz. A kő kellemesen meleg volt.

Sára azon kapta magát, hogy már egy jó ideje, amióta csak leültek ide, az embereket figyeli maga körül. Nézte a magasba törő szökőkútból a zene ritmusára aláhulló vízsugarakat: hol gyorsabban, hol meg lassabban törtek fel. Fiatal lányok, és fiúk ültek szemben velük, csoportosan. Kisgyermekes családok, és egymásba fogódzkodó szerelmesek. Megnyugtatta ez a hely. A lányok már szedelődzködtek, ő meg csak ült ott tovább, és közben azt érezte, hogy nagyon jó itt lenni. Legszívesebben el sem mozdult volna onnét. Nem gondolni semmire, azt szeretett volna. De bármennyire is igyekezett elterelni a többiek figyelmét, azok így is észrevették, hogy a dolgok nem túl fényesek nála.

Jócskán volt oka a szomorúságra. Úgy jött el, hogy csúnyán összevesztek Gáborral. Hetekkel azelőtt megbeszélték, ezt a hétvégét, hogy ő marad a gyerekekkel. Erre újabb munka, és utána, persze további fontos elfoglaltságok, és barátok. Hisz ebből élnek, ezt tudta ő maga is, nem kellett folyton elismételnie Gábornak, az nélkül is tisztában volt vele. De hogy munka után miért kell még további plusz megbeszéléseken részt vennie, és ezen kívül még egyéb olyan dolgokon, amikről Sárának fogalma sem volt. – Soha nem tudhatjuk, mikor kötünk egy jó üzletet. Ezért a tűzhöz folyamatosan közel kell lenni. – mondogatta.

A gyerekek elmentek a szüleihez, hogy ő el tudjon végül jönni. Persze, ez Gábornak a kezdettől fogva nem tetszett. És mégis, hogy képzelte? Üljön otthon, és várja, míg ő hazaér? És aztán? Nézik egymás mellett, üres tekintettel a tévét, nem mondanak egymásnak lassan már semmit. Élnek egymás mellett, mintha legalább 40 éve házasok, akik már nem tudnak mit mondani a másiknak.

35 éves lesz. Nem akar még ugyanennyit leélni így, ahogyan most.  Nem akar úgy meghalni, hogy még egyszer az életben ne érezze magát igazán vonzó nőnek, akit szeretnek.

Utolsónak állt fel a szökőkút meleg lépcsőjének kövéről. A barátnői már elindultak.

-       Gyere Sára! Vár az ezeregy éjszaka! – kiáltott hátra neki Laura.

-       Hát persze, én meg a Seherezádé! – dünnyögte magában, s kissé felgyorsította a lépteit.

-       Türelmetlenül várnak ránk az Aladinok. – karolt belé a lány.

Rég buliztak már így együtt. Elmúltak azok az évek, amikor majdnem minden hétvége kinn találta őket az éjszakában. Megnyugodtak, párt találtak, férjhez mentek, rendeződtek a dolgaik.

Valóban? Sára egyáltalán nem volt olyan biztos ebben.

-       Gina, mi volt az az épület, ott a szökőkút mellett?- kérdezte a barátnőjétől. 

-       A Természettudományi Tanszék rektorátusa.

-       Hát persze, hisz ez a város teli van egyetemekkel, főiskolákkal.  – sóhajtotta.

Eszébe jutott, hogy mennyire vágyott, nem is olyan rég még arra, hogy újra visszamenjen az iskolapadba, és befejezze az egyetemet, amelyet terhessége miatt félbe szakított. 

 

Később, Sára csöndesen ült a bárpultnál, és a vadul táncoló barátnőit nézte. Egy ideig ő is velük rázta, de aztán jobbnak látta, ha leül. Gina egy ideje már érezte, - sőt, amióta megérkeztek a pályaudvarra-, hogy a barátnője hallgatása mögött valami több húzódik.

-       Nem érzed jól magad? – ült mellé, de Sára csak a fejét ingatta.

-       Nem tetszel te nekem! - Gina nem hagyta annyiban.

Rendelt két vodka-eperlét, és Sárának nyújtotta az egyiket, majd várakozóan felé fordult. Az felhajtotta az egész pohár italt, és lassan beszélni kezdett.

-       Sokszor gondolkodom azon, tudom-e, mire vágyom igazán? Harmincon túl, már illene tudni, ugye? Próbáljak meg boldog lenni, ott, ahol élek, s azzal, akivel lassan már alig találkozunk, pedig egy házban élünk? De ezen túl, van-e ezen túl még valami? Az, ami a felszínen tart, amikor süllyedni kezd alattad minden.  Mi az, ami még megtörténhet, amire van még erőm, időm? – kért most ő egy újabb vodka-eperlét, és mire Gina megszólalhatott volna, folytatta. -  Túl sok volt a megfelelni akarás, a tennivaló, a rohanás. Elzúgtak mellettem az évek, és mire észrevettem a jeleket, amik figyelmeztettek már korábban: lehet másképpen is. S ebben a csodás forgatagban, ami az élet, úgy érzem, nem tudtam lépést tartani igazi önmagammal. Akiről kiderült, semmit sem tudok, akit igazából –csak most döbbenek rá- talán nem is ismerek.

Elhallgatott, és egy percig vele hallgatott Gina is.

-       Sára! Mégis, mit szeretnél? Változást?  Ha karriert, ha az okoz örömet, hát spuri felfelé. Új életet, esetleg máshol, máshogyan? Ülj le, és fogalmazd meg magadban, mi az, amire vágysz. Feledkezz el a lentiekről, lenti önmagadról, és haladj csak előre. Ha fontos az számodra az önkifejezés, ha meg akarod mutatni magad, a lehetőségeidet, a módokat, bármit. Ismered vajon a határaidat? Ne törődj azzal, hogy mások szerint hogyan kéne élned! Tudom, nem könnyű, hisz én már túl vagyok rajta rég, és te végig asszisztáltad. De akkor te segítettél nekem, most rajtam a sor! 

Gina látta, hogy Sára szemét elhomályosították a könnyek. Azok a furcsa zöld szemek, apró sárga pöttyökkel az íriszében, teli voltak könnyel és szomorúsággal.  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.