Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet -

2014.02.09

 És a másik oldalán

  

Ez a város tényleg szürke. Még akkor is, ha kisüt felette a nap. De mi marad belőle, ha beborul az ég? Semmi.

Ilyen gondolatok jártak a fejében, miközben a kisváros egyetlen főutcáját rótta. Pedig örülnie kellene, és érezni azt a mámoros érzést, amit a legtöbb nő érez, amikor új ruha-cipő mustrára indul. Valóban? Akkor ő mégis, miért nem érez semmit sem ebből? És egyáltalán, mi ez az üresség benne? Hisz nemsokára esküvőre megy. Férjhez megy a barátnője. Gina végre révbe ért.

-       És én?  Én vajon hol tartok a saját magam útján?

Mert elindul a nap, kattognak a fogaskerekek. Ezernyi mindent tervezel, elindítasz dolgokat. Aztán a nap végén, csak akkor döbbensz rá, hogy semmi sem úgy alakult, ahogy szeretted volna, és nem haladtál előbbre ma sem. És már annak is örülni tudsz, hogy legalább nem csúsztál vissza.

Sára azt vette észre, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban történik meg vele, hogy a földet nézi, mert lehajtott fejjel jár. Eszébe jutott Szeged. A város, ahol sütött a nap, az utcák teli voltak emberekkel, élettel, és ő úgy járt-kelt közöttük, hogy egyre kevesebbszer jutott az eszébe saját maga felett búslakodni.  Inkább elképzelte, milyen lenne vajon ott élni? Figyelte az embereket, az utcák, terek lüktetését, a május végi, koranyári melegben. Voltak pillanatok, amikor ő maga is kezdte másképp, valaki másnak érezni saját magát. Mintha nem is ő volna, hanem egy egészen más ember. Most visszaemlékezett, hogyan játszott el séta közben a gondolattal, hogy itt él, ezeken az utcákon megy nap, mint nap munkába, kopognak a léptei, és egészen másképp hangzik a cipője sarkának a koppanása. És a délutánok, az esték, a hétvégék? Vajon azok hogyan alakulnának, ebben a nagyon más közegben. Mindent átlengett a tavasz, az élet, az elindulás szele. Bejárta az emberek lelkét, az épületeket, bekukkantott ablakok, függönyök mögé, parkok mélyére. Egy szépséges, kulturális metropolisz, teli intellektussal, zenével, színházzal, iskolákkal, egyetemekkel, és apró kis kávézókkal a tereken, utcákon. Szinte teljesen belemerült a mediterrán hangulatú város minden mozzanatába, és felemelte a fejét, a nap felé. Egy egészen más embernek érezhette itt magát.

És most, hirtelen visszatérve az itteni valóságba, az utca másik oldalán? Most mit kezdjen magával? A ruhavásárlástól már teljesen elment a kedve. Erős vágyat érzett arra, hogy elmeneküljön valahová, valakivel, és csak beszélgessenek, hogy megigyon egy csésze kávét közben, és elszívjon egy szál cigit. Mindegy, hogy mit, csak ne kelljen ezeken a szürke utcákon tovább egymagában járnia, és még mélyebbre hajtania a fejét.

Nem sokkal később egyedül ült a város egyetlen valamire való kávézójában, Laurára várva. Ő volt az egyetlen, aki el tudott vele jönni. Amíg várakozott, körbe nézett a szinte üres helyiségben. Május van, és sehol egy ember.

Eszébe jutott Gina arca, amikor a lánybúcsúztató buli hajnalán, útban hazafelé, megállította a taxit, és kiszállította őket. Jól kivilágított, kis utcában voltak, egy régi stílusú ház előtt, egy kis tér közepén. Várakozóan néztek Ginára, aki úgy állt ott a járdán, kivágott, mélykék ruhájában, a szegedi éjszakában, mint egy görög istennő, aki épp meghódítani készül Athént. 

-       A meglepetés. – mondta csillogó szemekkel.

Gina kezében megcsillant egy kulcs, amit a ház üzletsorának közepén, az egyik ajtó zárjába illesztett.

-       Tessék befáradni!- mutatott előre. – A kávézóm! Lássátok meg benne a világomat: könyvespolcok amott, pult itt, régi székek, asztalok mindenhol, csoki bonbonos pult, csak mert kell az édes élet, a dolce vita. Hátul a belső udvar, amit nyáron terasznak, télen fedett télikertnek tervezek. 

A lányok meglepetten néztek egymásra.  Petra volt az első közülük, aki felocsúdott.

- Álmaid a csillagokban! És most már a földön is. – idézte saját magát, visszaemlékezve egy korábbi kártyajóslatára, amit még otthon, a kisvárosban rakott Ginának. Akkor még csak nevettek ezen. És most, lám!

Sára nehéznek érezte magát. Talán a sok ital. Kiment a belső udvarra, levegőre volt szüksége. Hogy is mondta Gina? Nyáron nyitott udvar? Lehunyta a szemét, és mélyen beszívta a langyos, májusi estét. Meztelen bőrén érzete a langyos szél simogatását. Minden porcikája beleborzongott. Mintha egy láthatatlan kéz simogatná, érintené, a nyakát, karját, vállát. De kié ez a kéz, ezek a finom ujjak? Teljesen megbolondult, gondolta. Az utóbbi időben egyre gyakrabban történt meg vele, hogy képzelgett. Valakiről, egy láthatatlan fantomról, akinek nincs sem arca, sem hangja, sem teste, mégis érzi, hogy létezik valahol. Még szorosabban hunyta le a szemét. Mélyen ott dübörgött benne a vágy, valaki érintése után, aki magához öleli, csókolja, szereti, míg tart az éjszaka.

-       Hogy tetszik?

Gina állt meg a háta mögött. Sára elismerően bólogatott.

-       Egy olyan helyet tervezek, tea és kávé különlegességekkel, csokoládébonbonokkal, és pralinékkal, ahol a teázás, kávézás igazi szertartás, a csoki pedig csak a ráadás. Amikor ideköltöztünk, kerestem ilyet, mert mint tudod, már otthon is hányszor hiányoltunk egy különleges hangulatú helyet. Most úgy érzem, megtaláltam.

-       És mi lesz az írással?

-       Természetesen, marad. Hisz hol máshol lehetne igazán alkotni, mint egy ilyen környezetben. Lesz majd itt egy kis sarok, ahol egyszerre leszek jelen az írásban, és a kávézóban. Ez lesz itt a télikert, ami különleges hangulatot áraszt majd, amikor odakinn hull a hó, s a pelyhek megülnek az üvegtetőn, s mindezt pedig nyáron nyitott terasszá alakítom, egy mediterrán hangulatú, belső udvarrá, csobogókkal, virágokkal.

Gina észrevette, hogy Sára bár hallgatja, amit mond, de a szavak nem igazán érnek el hozzá.

Sára most ismét lehunyta a szemét, és innen, ebből a koszos- poros-álmos kisvárosi kávéházból abba a még üres, de már alakuló, kis helyiségbe képzelte magát, ami nyáron terasz, télen pedig télikert lesz. Nem találta rá a magyarázatot még ma sem, miért borzongott bele a gondolatba, hogy a forró nyárban, ott emberek fognak találkozni, beszélgetni egymással. Pihenni, szórakozni, és még az is lehet, hogy vágyakozni. De mi után is? Egy más, egy új élet után? Egyfolytában ez járt mostanában az eszében. Egy új élet, egy változás. Most, és nem majd!

Gina persze rögtön látta rajta a belső vívódást. Meg is jegyezte.

-     Sára, te megint szomorú vagy! Itt állsz egymagadban, és rejtőzködsz. Ki elől, mi elől?

-       Talán a valóság elől, talán saját magam elől. Félelmetes bujkálás ez. - monda halkan, bele az éjszakába.

Gina észrevette, hogy könnyes a szeme.

-       Mindig, mikor látom ezeket a könnytől homályos szemeket, arra keresem a választ, vajon mit rejtegetsz mögötte? És mikor csordul alá az első könnycsepp? De ez csak ritkán esik meg.

-       Talán mert befelé folynak. Van, amit könnyen meg tudsz mutatni magadból a felszínen. Az első, téged ért fájó, bántó dolognál, szónál, tettnél még állod a sarat, de később, a sokadiknál már páncélt viselsz. Óvod magad, azt a valakit, ott legbelül, és megtanulod nem kiadni a lelked többé. És a végén már nem marad más neked, csak az eltitkolt, rejtőzködő álmaid!

És akkor Gina megpillantotta Sára szemében az első könnycseppet, ami végigcsurrant az arcán. Azt az elsőt, majd a másodikat, és a sokadikat.

-       Sára! – hallotta most valahonnan, nagyon messziről. Kinyitotta a szemét.

-       Gina?

-       Majdnem, Laura!

-       Ne haragudj, egészen máshol jártam gondolatban. – szabadkozott Sára.

-       Mit iszol?

-       Kávét!

-       Az ébresztéshez való. Valami töményebbet?

Sára nemet intett a fejével. Laura ezzel nem sokat törődve két konyakot kért, és magának is egy kávét.

-       Ruhát szerettem volna venni magamnak az esküvőre, de semmit sem találtam. Aztán hagytam a fenébe az egészet. – zúdult ki egy másodperc alatt belőle a keserűség. 

Laura próbálta őt vigasztalni.

-       Jövő héten van az esküvő, addig még van időnk. Elmegyünk egy várossal odébb, és keresünk valamit neked, rendben?

-       Van ruhám otthon, de magam sem tudom, miért, szerettem volna valami újat, mást.

-       Valami mást, értem. – mondta Laura, és a konyakot belelódította Sára kávéjába.   Ami még abból megmaradt. – Na, akkor igyunk erre a valami másra.

-       Azt hiszem, soha ennyire nem vágytam hátam mögött hagyni mindent, és menni. Ha tehetném, ha látnám a megoldást, még csak bugyit sem csomagolnék magamnak. Úgy mennék, ahogy vagyok, és vissza sem néznék többé. Vagy két gyerekkel, túl a harmincon, ilyesmikről már ne ábrándozzak?

Laura kezében megállt a konyakos pohár, és meggondolta magát: nem öntötte bele a kávéjába, hanem egyszerre felhajtotta. Ezt olyankor szokta, amikor egy kérdés komoly válaszra vár.

-       Túl a harmincon? De hisz én annyi voltam, amikor elváltam, és akkorát robbant az életem, hogy a Richter skáláját még most is érzem. Az utóremegés még mindig tart. Idáig hangzik, nem hallod? – próbált időt nyerni, s közben a humoros oldaláról megfogni a dolgok végét. – Igazán bölcset nem tudok neked tanácsolni. A nagy szavak Gina kockás füzetéből szoktak kimászni, meg az Elliéből. Én csak az életemmel tudok neked példázni. Hogy mennyire volt nehéz, ezt te is jól tudod. Albérlet, semmi bútor, semmi kacat, semmi pénz, csak én voltam, meg a fiam. A nulláról indulni, - azt mondják- innen szép nyerni. És én úgy érzem, nyertem. Túl nagy ár lett volna a szabadságért? Nem hiszem. Mi a túl nagy ár? Az, hogy az óta is albérlet, egyszerű, irodai munka, és mindez még mindig egyedül? De, senki nem szól az életembe, nem veszik el a pénzemet, ezért van 18 pár cipőm- nevetett fel. Ami a legfontosabb: nem kell igazodnom más hullámzásához. – és valóban, Laura annyira szabad volt. Egyedüllétében is, kevés pénzből, ám mégis, édesen szabad.

-       Szabadság! Valóban, nem kell ettől több.

-       És nyugalom! Az a legfontosabb. – tette még hozzá Laura.

Soká visszhangoztak a fülében barátnője szavai, este, otthon. A gyerekek már rég aludtak, Gábor a nappaliban vert tanyát, s ő most ennek örült is. Elvonult a hálószobába, kinyitotta a laptopját, és már áradt is belőle kifelé minden. Ujjai soha ilyen gyorsan nem pötyögtek a billentyűzeten. Mintha az egész élete ki akarna folyni rá. Csaknem fél 12 volt, mire befejezte a Ginának irt levelet. És már nem gondolt semmire. Szinte teljesen kiüresedve, mint a vacsorától az asztalon maradt teás csésze, ügy ült az ágyban, még mindig egyedül. Mintha abba a levélbe ordította volna bele mindazt, ami eddig belül rágta.  A dolgokat, amiket ott rejtegetett a folyton elhomályosuló tekintet mögött. Gina most legalább megkapta a könnyes szemek titkát.

Reggel, valahol Szegeden, a vörös téglás ház teraszán, Gina meglepetten, és mozdulatlanul olvasta barátnője levelét. Újra és újra át kellett magát küzdenie a sorokon, hogy ne sírja el magát. Nem hitte, hogy ennyire súlyos a helyzet, hogy ilyen sok szomorúság bújik meg azok a furcsán zöld szemek mögött, amik egyre gyakrabban adták meg magukat a könnyeknek. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.