Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. fejezet - Újra a másik oldalon

2014.02.09

 Újra a másik oldalon

 

Az esküvő reggelén szürke felhők tornyosultak az égen. Vagy csak felette borult be az ég?

Magára öltötte szomorú öltönyét az idő. Súlyos felhőlábak nyaldosták a járdaszegélyeket, de nem bírta elsírni magát az ég.

Sára hasonlóan szürkének, szomorúnak érezte magát. Már kora reggel kinn ült a teraszon, és az előtte álló napra gondolt, miközben Isten tudja, hányadik szál cigijét nyomta el a kék hamutartóban. Gina nagy napja, s ők vele együtt nagy izgalommal készültek rá. Találgatták, vajon milyen lesz a ruhája, a haja, és a pillanat, amikor kimondja az igent.

-       És végre felvehetem azt a gyönyörűséget, ami ott pihen már a szekrényemben. - lelkendezett Laura. – Remélem, befogok vele valami jóképű hímet.

-       Miért, talán hálóból szőtték? – ironizált vele kissé Izabella. 

Nevettek. Ezek a találkozások, amikor összeültek megbeszélni Gina nagy napját, teli voltak várakozással, és készülődéssel.  Csak Sára volt csöndes, mint mostanában mindig.

-       Nekem még ruhát sem sikerült vennem. Kész csődtömeg vagyok.

Laura felajánlotta, hogy elmegy vele a másik városba, valami szép ruhát venni.

-       Egy gyönyörű, és mégis kihívó, nőies és vonzó ruhát kellene neked találni. Ami igazán felhívja rád a figyelmet, és megmutat mindent, amit meg kell belőled. – mondta.

-       És ugyan kinek mutogatnám? Gábort egyáltalán nem érdekli. – intette le Sára, barátnője igyekezetét.

-       Nem is rá gondoltam. – vágta rá Laura, de Sára csak ingatta a fejét.

-       Én bizony rosszkislány akarok lenni. – szólalt meg Petra. – Úgyhogy tőlem jöhet, ami jönni akar.

Minden szem Petrára szegeződött.

-       Petra! Te? Csak nem? – vonta őt kérdőre Elli.

-       Én bizony! Mindig olyan jó kislány vagyok, most hadd rosszalkodjak én is egy kicsit.

-       És mennyire? – Laura szemében rögtön felcsillant a huncutság.

 Sára még mindig a teraszon ült, és mosolyogva emlékezett vissza a legutóbbi barátnős beszélgetésre. Most annak örült a legjobban, hogy lesz egy nap, amikor együtt lesznek újra mind, és örülnek a barátnőjük boldogságának.

Elnyomta az utolsó szál cigit, és bemenet a házba.

A hálószobában vetett egy pillantást az ágyra készített, pezsgő színű ruhacsodára. Eszméletlenül sokat fizetett érte, alig mert hazamenni vele. Gábor így is elég morcosan nézett rá, amikor felpróbálta.

A ruha mély kivágása, ami szinte teljesen szabadon hagyta a hátát, a lágy vonalvezetés, ami hatására a finom selyemszatén anyag szinte ráömlött a karcsú derekára és telt combjaira, tényleg megmutatott mindent belőle.

Egy percre visszagondolt a napra, amikor ugyanígy állt a tükör előtt, hófehér menyasszonyi ruhában, és még hitt valamiben, amiből mára nem sok maradt.

Mi magunk választunk: embereket, akik aztán mellénk szegődve, társként jönnek velünk tovább. Vagy csak egy-egy állomásig tart az utazás? S mi marad az egészből azután, amikor az útitárs még mindig ugyanaz, de már rég csak zötykölődik a szerelvény velünk? Hová tűntek el dolgok, amikért valaha belekezdtünk, amiket valaha éreztünk, de ma már nem mondunk ki? Vajon keresem-e még azt az elveszített fonalat, ami hozzá visszavezet, vagy már feladtam lassan, és megbékéltem azzal, hogy így kell élnem? – ilyen gondolatok jártak a fejében, miközben az esküvőre készülődött.

Megcsörrent a telefonja. Laura volt.

-       Tíz perc múlva megállok érted.

-       Legyen inkább tizenöt. – nézett a konyhában álló Gáborra, és letette.

Összepakolta a dolgait, s a pezsgőszín ruhára védőzsákot hózott. Az utazótáskájával a vállán elindult kifelé a szobából.

A konyhában Gábor rosszalló pillantásai követték.

- Mikor vagy hazavárható? – kérdezte, olyan indulatos hangon, hogy Sára azt kívánta, bárcsak már kint lenne a házból. Igyekezett megőrizni a nyugalmát. Igenis, és csak azért is jól fogja érezni magát, és ezt a napot Gábor sem ronthatja el neki.

- Holnap, délután körül.

- Szép! Még hogy egyáltalán hazajössz.

Sára elengedte a füle mellett a bántó megjegyzést.

-       A gyerekekre ne legyen gondod. Amint hazajöttem, elmegyek értük.

-       Hát persze! – de ezt Sára már meg sem hallotta, mert amilyen gyorsan csak tudta, kinyitotta az ajtót, és kilépett az udvarra. 

Nem érdekelte már igazán az sem, mit gondol a férje. Egyedül azzal foglalkozott, hogy lesz egy nap, saját magára végre, és a barátnője esküvőjének örülhet a többi lánnyal. Egy teljesen más világba szerette volna repíteni magát. Elfelejteni egy napra, egy éjszakára, hogy ki is ő valójában.

Gina valóban nagyon szép volt. Elefántcsont színű, szatén ruháján megcsillantak az apró kövek, és a csipke úgy tapadt a karjára, vállára, mintha ráolvadt volna enyhén barnára sült, hibátlan bőrére. A napsütötte délutánon, ahogy kiszállt az autóból, és végig lépdelt a fehér virágokkal teliszórt kerti ösvényen, a szeme valami különös fénnyel csillogott, amikor végignézett a sorok között, és megtalálta őket.

Mindnyájukban ezernyi gondolat cikázott végig, a szertartás alatt. Sára jól látta ezt az arcokon. Laura örült, hogy megszabadult a kötelékeitől, és szabadon dézsmálhatja a férfi felhozatalt. Elli, Izabella és Emese nyugodtan ültek, és talán a saját esküvőjük jutott most az eszükbe. Petra szemeiben szintén huncut csillogás költözött, mint aki eltökélte, hogy ma nagy vadra vadászik. És Ő? Egyfolytában arra gondolt, hogy lehetne másmilyen az élete? De milyen? Ezt nem tudta igazán megfogalmazni. De érezte: valahol hiba történt, valahol-valamikor, s ő nem ismerte fel rögtön. Aztán fokozatosan romlani kezdett az egész, és mire feleszmélt, már elég nagy volt a szakadék közöttük Gáborral.

-       Nézd ott azt a pasit, halványszürke ingben, és napszemüvegben. – súgta a fülébe Laura.

Sára kelletlenül nézett abba az irányba, amerre Laura fordult.

-       Mi van vele? Máris kiszemelted a mai nap első számú áldozatát?

-       Nem én néztem ki, hanem ő valamelyikünket. Egyfolytában ide néz.

-       Hát, ha így látod!  Küldj felé egyet az egyik bájos mosolyodból, s majd kiderül, téged néz-e?

-       És ha te vagy az?

-       Ugyan? – nézett még egyszer hátra Sára, azután vissza magára. –Nézz már rám! Hát azt üzenem én a világ felé, hogy gyere, és szeress belém?

-       Hát nem! – suttogta Laura. – De azt igen, hogy egy vonzó, mutatós, de magányos nő vagy, aki talán vágyik valamire. S hogy ez a valami már nagyon is közel van, itt érzem a zsigereimben.  Nem árt felkészülni rá.

Sára csak mosolygott az egészen. Ha tudta volna ebben a percben, ha előre látta volna a következő 3 hónap nem várt eseményeit, nem ült volna itt ilyen hitetlenül.

Csak nézte maga előtt a barátnője selyembe bújtatott, karcsú alakját. A vállait finom csipke takarta.  „ Csipkébe szőtt reggelek”- jutott most az eszébe Gina egyik verse. Éppen ilyen volt, igen! Az egész esküvő, itt a tó partján, a szabad ég alatt, a hófehér virágokkal. Mint egy csipkébe szőtt délután, amit Gina már olyan régen szövögetett magának.

Sára a májusi meleg ellenére megborzongott. Látta, ahogyan Marcell Ginára néz, ahogy megfogták egymás kezét. Benne volt abban az érintésben minden. A szeretet, a támogatás, az üzenet: itt vagyok melletted, veled! Erősítelek, ott, ahol gyenge vagy, támogatlak, ha erőtlen vagy, és szeretlek, óvlak, tisztelem benned az embert, a nőt. Hasonló érzéseket váltott ki belőle a násznép között több pár látványa is. Csak ő volt egyedül. Nem csak fizikailag, de lélekben is.  Hiába tudta, hogy miért nincs itt, az oldalán a férje, s hogy a többiek is pár nélkül jöttek. Ő mégis, egészen más okból érzete ezt a magányt, belül. És erre csak most döbbent rá igazán. Hiányzott mellőle valaki. Valaki, aki úgy fogja meg a kezét, néz rá, öleli, szorítja, hogy abból az egyetlen pillanatból, mozdulatból, szemvillanásból is érezni, hogy nincs egyedül.

Mennyi ideje már vajon annak, hogy így él? Hová és milyen mélyre zárta el ezeket az érzéseket, az évek alatt, hogy azok most, mint egy kitörni készülő vulkán, kitörni készülnek? Mi hozta ki mindezt belőle, talán az esküvő?  De hisz minden ilyen szertartás romantikus, érzékeny. Ez látszott körben, az arcokon. Mégis, benn ettől több volt. Sokkal több! S mire a szertartás véget ért, benne egy csöppnyi kétség sem volt többé az felől, hogy boldogtalan a házasságában, és valahol elveszítette a nőiesség érzését, belül. Ő nem tudta megélni, vagy nem volt mellette az, akivel igazán megélhette volna?

Furcsa gondolatok ezek, épp egy esküvőn, ahol a pozitív példával inkább támogatni kéne a menyasszonyt. De Gina már másodszor állt itt életében. Ez pedig azt mutatja, hogy annak ellenére, hogy egyszer már fiatalon valamit elrontott, ez mégsem gyengítette meg benne a házasság intézményében való hitet. Vagy épp csak most hitt benne igazán, hogy ezúttal arra a megfelelő párra talált. Persze, ezt az ember előre soha nem tudhatja. Senki nem úgy kezd bele egy házasságba, hogy legfeljebb válás lesz a vége. Ő maga sem így indult neki évekkel ezelőtt. S hogy most mégis úgy áll itt, mint egy lélekben magányos nő, aki szeretetre, odafigyelésre és valami olyasmire vágyik, amit igazából nem is tud megfogalmazni. Csak érzi, az életében valami nem gömbölyű.

Az igazság az, hogy Gáborral elhidegültek egymástól. Egyre mélyebb a szakadék közöttük. Talán áthidalható?

Könnyekkel a szemében nézett egyetlen pontra. A többiek tekintete is elhomályosult, de ő tudta csak, hogy a sajátja nem csak a meghatódottságtól, hanem a felismeréstől, hogy ezen túl így kell tovább élnie. Kiút? Talán van, de olyan messzinek tűntek, és láthatatlannak a megoldások.

Gondolataiból próbált visszatérni ide, a valóságba, s a barátnői közé. Örülni annak, amije van, s nem áhítozni elérhetetlen illúziók után.

Az ünnep tovább része egy igazán kellemes helyen folytatódott. Az étterem tulajdonosa, szándékosan nyári esküvőkre tervezett kertjében, fehér sátrak alatt halványrózsaszín díszítéssel teli asztalok vártak rájuk.

- Igazán Ginához illő dekoráció. - jegyezte meg Elli elismerően.

És valóban, minden tökéletesen meg volt tervezve. A fiatal zenészek, a hideg és meleg ételekkel megrakott svédasztalok, az italbár pincérrel, és a torták, sütemények a hidegpultban. Miután elfoglalták a helyüket, és köszöntötték az ifjú párt, Sára körbe nézett. Laura követte őt.

-       Egész jó a felhozatal- súgta a fülébe. – Ne legyél már ilyen sótlan. – lökdöste őt egyfolytában a könyökével, miközben megitta Emma Cinzanóját is. – Felejts most el mindent, egy napra legalább engedj fel, és élvezd, amit kínál a nap! Nézd, ott az a napszemüveges pasi, szürke ingben, aki már az esküvő alatt is figyelt minket. Szemüveg nélkül még jobban néz ki.

Sára arcára halvány mosoly ült.

-       Miről beszélgettek? – hajolt közelebb hozzájuk Petra.

-       Pasi mustrát tart. – mondta Sára, miközben a napszemüveges, szürke inges idegent kereste a szemeivel. 

-       Én is láttam egyet. Szerintem Marcell barátai azok az ismeretlen arcok ott. – mutatott a fejével az egyik asztal felé.

-       Még! – követte Petra tekintetét Laura.

És igaza volt. Később, úgy 8 óra körül, a hangulat már igazán fesztelen és könnyed volt. Javában táncoltak, mulattak, Laurával az élen. Csak Sára ült sokat magában az asztalnál, és sorra szívta a cigarettákat egymás után.  Próbálta jól érezni magát ő is, de teljesen nem tudta elengedni magában a halvány feszüléseket.

A zene igazán jó volt. Fiatalos, impulzív, modern. Minden adott volt egy igazán remek esküvői partihoz. A többiek szemmel láthatólag remekül mulattak. Laura már egy ideje egy férfival táncolt, aki jóval fiatalabbnak tűnt tőle. Petrát szintén kiszemelte valaki. A férfi magas volt, jóképű, és a karján, - amennyit a rövid ujjú ing látni engedett- egy szép tetoválás látszott.

Sára mosolyogva nézte, ahogy táncolnak. Laura egészen a férfihoz simult, s az szorosabban ölelte magához a lányt. Petra arcára pedig minden rá volt írva: kacér pillantásokat küldött a táncpartnere felé.

-       Mi lesz még itt ma este. – gondolta magában, miközben az asztal felé tévedt a tekintete, ahol a napszemüveges férfi, akit Laura folyton emlegetett neki, az egyik párral beszélgetett.

Az, mintha megérezte volna, hogy valaki figyeli, szintén Sára felé fordult.

Sára ekkora távolságból is megérzett valamit. Volt valami a férfi tekintetében. Megborzongott. Segítséget próbált volna kérni, de a barátnői mind táncoltak. Elli, Emma, és Izabella pedig ki tudja, hol voltak épp.

Idegességében egy újabb szál cigiért nyúlt, de akkor vette észre, hogy üres a doboz. Volt még egy felbontatlan doboz, de azt a barátnője autójában hagyta. A férfi a másik asztalnál felállt, és elindult, egyenesen feléje tartott.

-       Elnézést, megkínálhatom? Látom, kiürült a doboz! – mondta, és megállt mellette.

Sára csak ült némán, mint akit a székhez szegeztek.  Mikor már kezdett kínossá válni a köztük feszülő, percnyi csönd, bólintott, és kissé remegő kézzel nyúlt a cigarettás doboz felé. De olyan ügyetlen volt a mozdulat, hogy kiszórta az egészet a földre, a fű közé.

-       Elnézést, milyen ügyetlen vagyok! – pattant fel a székről, és lehajolt, hogy felszedje a szétszóródott szálakat. A férfi követte, hogy segítsen neki.

Összeért a kezük. Sáráé jéghideg volt, míg a férfié egészen meleg. Sára a pillanatnak tört része alatt úgy érezte, mintha áram csapta volna meg. Azok a szürke szemek.  Mint a gránit. Gyorsan felemelkedett, zavarba hozta ez a helyzet. A férfi is felállt, és egy ideig csöndben álltak egymással szemben.

Sára egészen belül, valami remegést érzett, és tétovázást. Nem tudta, miért. Talán a férfi szemeitől, vagy pusztán a jelenléte is elég volt ahhoz, hogy zavarában leüljön inkább, és az asztalon fekvő öngyújtó után nyúljon. A férfi megelőzte.

A kezük egy pillanatra ismét összeért.

- Köszönöm! – mondta halkan.

- Csak egy gondolat, táncolj velem! – mondta a férfi suttogva. Sára azt hitte, rosszul hall.

- Csak egy gondolat, táncolj velem! – ismételte meg újra a férfi, és Sára most már tisztán hallotta. Értetlenül nézett a férfi gránitszürke szemeibe. - Egy idézet, a Japán szerelemből.

Sára lábai megremegtek.

-       Vári Ákos! – nyújtotta a kezét Sára felé.

-       Sára! - csak ennyi.

-       Csak így egyszerűen: Sára. – a férfi egy kicsit tovább tartotta a felé nyújtott kezet az övében. Tenyér a tenyérben...

A nap épp alábukott a horizonton, és narancsvörösbe maszatolta az ég alját. A zenekar játszott, a párok táncoltak, a május végi langyos este megtelt nehéz virágillattal, és valami furcsa, idegen érzéssel. A tenyér még mindig a tenyérben, a zene már rég elhallgatott, a táncolók leültek, de a férfi gránitszürke tekintete még mindig fogva tartotta.

Sára szabadulni szeretett volna az érintésből. A férfi mintha megérezte volna, lazított a szorításon, és Sára ezt kihasználva elhúzta a kezét.

-       A menyasszony, vagy a vőlegény oldalán érkezett? – szólalt meg a férfi, mintegy oldani próbálva a köztük lévő feszültségen.

-       A menyasszonyén. Gina a barátnőnk.

-       Ezek szerint ez a barátnői asztal? – mutatott körbe az üres székeken.

-       Hol vannak már a lányok? – kérdezte magában türelmetlenül, és hátrafelé, a táncparkett irányába nézett.

Megpillantotta Laurát, aki még mindig a fiatal férfi társaságában volt, de a többieket nem látta sehol.

-       Ön pedig, minden bizonnyal a vőlegény részéről jött. – mondta végül.

Ákos végig mosolygott, miközben Sára arcát fürkészte.

-       Az öcsém Marcell kollégája, és gyakran együtt fallabdázunk.

-       Értem! Nem ismerem Gina és Marcell minden barátját.

-       Önök bizonyára még otthonról ismerik egymást, és régi barátság fűzi egymáshoz.

Sára bólintott.

Lassan olyan volt, mint a bólogató kutya, azokban a régi autókban, a hátsó ablakban. Egy értelmes mondatot nem tudott kinyögni az nélkül, hogy ne remegett volna meg közben a hangja. Mire újra megszólalhatott volna, Elli, Izabella és Emma végre feltűntek a kert végében, és az asztaluk felé igyekeztek.

-       Na, hála Istennek! – mondta nekik, amikor a férfi elköszönt. – Úgy itt hagytatok, mint indián a tüzet.

-       Ki volt ez a szépfiú? – kérdezte Elli.

-       Nem tudom! – válaszolta gyorsan, de barátnői értetlen arckifejezését látva, folytatta. – Na, jó, valami Ákos. Marcell barátai közül való.

Sára továbbra is, mintha még mindig az iménti találkozás hatása alatt volna.

-       Honnan ismered. – kérdezte Emma.

-       Honnan ismerhetném? Életemben először láttam. A cigimet Izabella autójában hagytam, és ő bizonyára látta, hogy rágyújtanék, csak épp nincs mire, és megkínált.

-       Ehhez viszont figyelnie kellett téged. – jegyezte meg tárgyilagosan Izabella.

Sára érezte, hogy elpirul.

-       Lehet, én nem vettem észre. Bemutatkozott, megkínált egy szál cigivel, és ennyi. Ne lássatok többet bele ebbe az egészbe, mint amennyi van.

A három lány összenézett.

- És vajon mitől remeg úgy a hangod, és mi ez a kamaszlányos zavar, ami ott ül az arcodon?

Sára erre csak legyintett, és elkérte a kocsi kulcsokat.

Örült, hogy egy kicsit eltávolodott a barátnőitől, akik pontosan látták rajta, mi játszódik le benne. Felhívta a szüleit, a gyerekekkel is beszélt, megnyugodott, hogy jól vannak.

Egyetlen percre átfutott az agyán, hogy Gábort is felhívja. Nem szívesen, de mégis kikereste a számát. Bár ne tette volna meg. A férje hangja unott volt, érződött rajta, hogy haragszik rá, és rossz kedvű. Elejétől nem tetszett neki, hogy Gina egyedül ment. Egyébként is, mostanában elég rosszul állt a szénájuk. Az, hogy minden házasságban vannak hullámvölgyek, Sárát most egyáltalán nem vigasztalta.

Egészen besötétedett, s a fekete éjszaka úgy hullott rá a világra, mint egy hatalmas, éjkék lepel. Sára szerette ezt a napszakot, és a langyos, kora nyári estéket. Lehunyta a szemét, és mélyen beleszagolt a levegőbe. Fű és virágillat úszott körülötte, a langyos szél belekapaszkodott a földig érő, könnyű, selyem ruhájába. A zene hangjai halkan elértek hozzá, amikor egyre közelebb ment, és megállt az egyik fa mellett, és a törzsének támaszkodott. Innen nézte az összefogódzkodó párokat, ahogyan a férfias erő lágyan átkarolja a nőt, ahogyan azok a karok átfogják a karcsú derekakat. Mennyire vágyott ő is hasonlóan erős karokra, amik átölelve tartják, olyan soká, és erősen, míg tart az éjszaka.

Fázósan ölelte át saját magát, pedig nem volt hűvös. Tudta mégis, más az, amitől borzong. Amit nem árul el az arc, sem a sok lehunyt tekintet.

-       Gyerekkoromban gyakran azt játszottam, hogy összeszűkítettem a szemem, hogy elhomályosuljon a tekintetem, s ilyenkor az utcai lámpák narancssárga, apró pontokká zsugorodtak össze. – állt meg a fa másim oldalán a férfi. Ismerős baritonja szinte megremegtette újra Sára érzékeit.

Ő, aki eddig azt hitte magáról, hogy józan gondolkodású, megfontolt nő, most alig bír megállni a lábán az nélkül, hogy azok ne akarnának összecsuklani alatta.  Már másodszor beszélget egy ismeretlen férfival, a barátnője esküvőjén. Nincs ebben semmi rossz, akkor miért érzi úgy, hogy a felszín alatt mégis több ez annál?

- Táncolna velem? – kérdezte halkan.

Sára nem tudta, ez most az idézet újra a Japán szerelemből, vagy felkérés? De amikor a karok szorosan a dereka köré fonódtak, és olyan erősen tartották, hogy a meztelen bőre minden porcikája érezte a férfi bőrét, finom érintését, már tudta, ez nem idézet, hanem valóság. Talán soha eddig nem táncolt ennyit, egyetlen éjszaka alatt, vagy csak olyan rég bolt már, hogy alig emlékezett. És talán soha ennyit nem beszélgetett, nem nevetett. A férfiról megtudta, hogy orvos, a szegedi kettesszámú egyetemi klinikáján, és óraadó tanár az orvosin. Hogy szereti a zenét, s annak minden válfaját, de leginkább a jazzt. Imád koncertekre járni, színházba, beülni egy jó filmre a moziba. Szereti a különleges kávékat, teákat, mert a teázás és a kávézás számára külön szertartás. Hogy gyűjti a régi tárgyakat, mert ezeknek lelkük van. S mire véget ért az éjjel, Sára szinte mindent tudott róla.

De ő csak Sára maradt, egyszerűen egy név, és semmi abból, vagy csak nagyon kevés, ami ez mögött van.  A férfi hasztalan akart többet megtudni róla. Sára épp csak annyit árult el, hogy egy kis városból jött, ahol óvónő, a menyasszony barátnője, és hogy ő is szeretné a színházat, a koncerteket, a mozit, ha több alkalma lenne elmenni. Hogy ő is járt egyetemre, s mindig arról álmodott, hogy valamikor több lesz belőle, mint ami lett.

 A férfi rögtön kiérezte a szavak mögött húzódó lényeget.

- Azt hiszem, az ember gyakran tesz olyan lépéseket élete során, amelyeket később megbán, mert ott, abban a pillanatban még hitte, hogy az a legjobb választás. A dolgok persze, csak idővel mutatják meg igazi arcukat, éppen úgy, mint az emberek. S nekünk nem marad más, csak elfogadni ezeket a változásokat. Lázadhatunk, de a lázadni csak úgy érdemes, ha látjuk mögötte a megoldást. – Sára saját magán is elcsodálkozott, miért mondta ezeket egy csak alig pár órája megismert idegennek, egy májusi esküvő éjjelén. De érzete, ez a találkozás valamiért még meghatározó lesz az életében.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.