Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. fejezet- Ismét a másik oldalon

2014.02.09

 Ismét a másikon

 

Hasztalan próbált más dolgokra koncentrálni, az esküvő képei minduntalan vissza-visszakéredzkedtek a gondolataiba. Az este minden egyes mozzanata akaratlanul is belopózott, előbb csak néhány percébe, aztán már ott volt a reggeljeibe, a délutánjaiba, az estéibe pedig egyenesen sátrat vert. Hol a zenét hallotta, ahogy játszik a zenekar, és az énekes lány kellemes hangja betölti az egész kertet. Az illatok, a hangok, az arcok, az ízek szinte behatoltak az agyába. A virágok nehéz illatát soká ott érezte az orrában, - mintha a bőre alá kúsztak volna- s ahányszor kitárta reggel az ablakot, s rajta keresztül betódult odakintről a friss, kora reggel, minden illatával, ő mindannyiszor beleborzongott az emlékekbe. És itt voltak az esték. A langyos esték, amikor a gyerekek már aludtak, s ő kinn ült a teraszon, ahol úgy ölelte őt át a néma világ, mint az az alig megismert férfi az esküvőn. Szeretett volna megnyugodni, lecsendesíteni egyre háborgó lelkét, de a lehunyt szempillák mögé mégis egy külön világot álmodott. Látta magát, újra és újra abban a pezsgő szín ruhában, egy férfi karjai között. Hallotta a zenét, újra érzett minden egyes illatot, és azt az érintést a meztelen hátán, ami szinte már perzselte a bőrét. És ha elültek is, két tánc között, egy percnyi szusszanásra, akkor is érezte a tenyerét a derekán, a hátán. A beszélgetésekre is tisztán emlékezett, minden egyes szóra, mondatra, mert annyira érdekes volt mindaz, amiről szó volt kettejük között. Művészetről, kultúráról, koncertekről, könyvekről, tervekről, célokról, annyi minden belefért egyetlen éjszakába. A férfi olyan világot tárt elé, amelyet Gábor már rég nem, ha volt is ilyen egyáltalán. - Teljesen megbolondultam! - mondta ilyenkor magának. Összekuszálódtak benne a dolgok. Már azt sem értette, mi történik vele, hisz csak egy esküvői parti volt, ahol megismerkedett a vőlegény egyik barátjával, kellemesen beszélgettek, aztán elbúcsúztak egymástól. Valószínű, többet nem is találkoznak, s ő mégis itt maradt ezekkel a szinte már kínzó gondolatokkal. Miért bujkál benne mégis ezernyi furcsa érzés, kép: a férfi arca, szemébe hulló, sötét tincsei, szavai. Az éjszaka beleköltözött a reggeljeibe, a délutánjaiba, az estéibe. Lassan már minden második üres percébe, pillanatába. 

Egy hete történt mindez, de Gáborral az óta sem sokat beszéltek, sőt, alig találkoztak. Épp csak összefutottak délután, két munka, elfoglaltság között, néhány szótlan percre. Sára esténként egyedül volt, s amikor ráborult a csönd, a saját kósza gondolataival kergetőzött, amik egyre gyakrabban látogatták meg. Hétvégén már olyan zaklatott volt, és nyugtalan, hogy úgy érezte, beszélnie kell valakivel. Felhívta Ellit, épp őt, mert tudta, ő a legalkalmasabb arra, hogy rendet tegyen a fejében.

- Nem is tudom, hogy kezdjek hozzá. – mondta végül, amikor kényelmesen elhelyezkedtek a városka egyik éttermének kerti teraszán.

Történt valami? - kérdezte Elli, teljesen nyugodt hangon, közben Sára arcát fürkészte.

- Az esküvő. - nyögte ki az végül.

- Igen? - kapta fel a fejét Elli. - csak nem te is gyónni akarsz valamit? 

- Miért, ki gyónt és mit?

- Hát Petra és Laura.

- Persze, Petra és Laura esküvői kalandja. Merész volt! - mosolyodott el Sára először, amióta leültek.

- Merész? Egyenesen meredek! Kezdve ott, hogy Laura teljesen magába őrjítette azt az alig nagykorú férfit, ha egyáltalán annak lehet nevezni. Petra meg elcsábult, egyetlen kaland erejéig egy másikkal, de annak legalább csak annyi baja volt, hogy tetovált és egy kicsit, hogy is mondjam, az a keményfickó típus.

- De legalább nekik volt bátorságuk, megtenni azt, amit szeretnének. És én?

- És te? Te meg férjnél, míg ők szabadok.

Sára, ezekre a szavakra összerezzent, mint egy riadt kislány,akit tetten értek valami apró csínytevésen.  -

- Elli! Soha nem érezted úgy, hogy valami nagyon hiányzik az életedből? A napjaidon, olykor mintha évszázados por ülne,  épp csak erőd nincs, hogy lefújd róla. Csak átevickélsz a perceken, órákon, napokon, és heteken, és annyi minden közt épp csak néha történik veled valami jó. Hogy csak kapkodod a lábaidat, mint a járdára rajzolt ugródeszkának egyik kockájáról a másikra, azt remélve, hátha az egyik rejt végre valamit számodra is. 

- Kocka? És az rejt- e valamit? Ezt most meg kéne fejtenem? Vagy azt kéred tőlem, hogy magam mondjam meg, mit gondolok arról, hogy te azzal a napszemüveges, sötét, szemébe hulló hajú idegennel töltötted szinte a fél éjjelt?- Elli megvárta Sára reakcióját, aztán folytatta. - Hisz jól tudod, hogy volt. Hogy hányszor szerettem volna máshogyan élni, máshol és mással. Azt gondolom, azok vannak kevesebben, akik nem éltek át még ilyet egyszer sem. Egy ideje úgy érzed, valami hiányzik a házasságodból, életedből? Jó lenne, ha valaki keverne egy kis szint, a sok szürke árnyalat közé. Sem engem, sem Petrát, Laurát, és most téged sem került el ez az érzés. Átestünk rajta, mint a bárányhimlőn, hogy ha változtatni nem tudunk a dolgokon, akkor a következő ellen már immunissá váljunk, és elfogadjuk, hogy bizonyos dolgokban nem volt több, éppen annyi csak, amennyi megtörtént. Egy leheletnyi.

- Már olyan régen barátnők vagyunk. Ismerjük a másik életét, érzéseit, gondolatait. Mégis megesik, hogy tudunk okozni meglepetéseket. - sóhajtott bele a csöndbe Sára, miután végighallgatta a barátnőjét.

- Igen, valóban régóta barátnők vagyunk, és még mindig van miről beszélgetnünk. Azokról a napokról, amiket vacaknak érzünk, mint ahogyan a piszkosul jól sikerültekről is. Amikor szemtelenül sokat fizetünk egy jó kis darabért a ruhaboltban, és utána együtt vihorászunk a pohár felett az élet dolgain. Igen, annyi minden megtörtént már velünk, és mennyi még az, ami előttünk van. – mondta Elli.

Sára ujjaival az asztal lapjára rajzolt valamit, ami egyedül csak az ő számára volt érthető.

- Tudod, volt ott az a férfi, a Marcell barátja. és azóta, hogy a fél éjjelt végigtáncoltuk, és beszélgettük, nem találom a helyemet.

- Miért is? Csupán csak azért, mert merted kicsit jól érezni magad.

- Nem! Tudom, hogy nem tettem semmi rosszat, sem bántót. De annak az éjjelnek, a táncnak, a beszélgetésnek, a mozdulatoknak, és minden apró mozzanatnak a képe az óta is itt bolyong a lelkemben, és nem engednek. Érzem, több volt ez, és nem találom a magyarázatot, miért?

Elli figyelmesen nézte a barátnője arcát, amire most egyenesen rásütött a nap, s aranyszínbe változtatta a kissé megfáradt vonásokat. Tudta, milyen viharok dúlnak most a lelkében, s azt is, hogy milyen sok erőre lesz szüksége ezek leküzdéséhez. Nem sietett a válasszal. Csöndben kavargatta a jegeskávéját, s csak egy idő után szólalt meg.

- Vannak emberek, akikkel a dolgok csak úgy megtörténnek, és vannak, akik maguk keresik, hívják be az életükbe az eseményeket, embereket. Azt hiszem, te az előbbi tábort erősíted: nem keresed, nem hívod. De látod, van rajtunk, embereken kívül egy nagyobb rendező. Aki úgy keveri, és osztja le a lapokat, hogy aminek meg kell, hogy találjon, az megtalál, s ami kell, hogy érintsen. Még akkor is, ha elbújsz a magad köré emelt falak mögé. Két lehetőséged van: kimondod, bármilyen kegyetlenül is hangzik, az igazságot. Hogy a dolgok már rég nem azok, amikért valaha belekezdtél. Ennek ellenére megpróbálod helyrepofozni a házasságod, lehet sikerül, lehet, hogy mégsem.

- És a másik lehetőség? -  vágott közbe Sára idegesen. A válasz most nem késett.

- Hagyod az egészet, kilépsz belőle, és új életet kezdesz valahol.

- Köztes megoldás?

- Te is nagyon jól tudod, hogy van.

Sára bólintott.

- Mielőtt bárki pálcát törne feletted, nézzen őszintén farkasszemet saját magával a tükörben, és gondolkodjon el azon, soha nem kívánta-e, hogy legalább két élete legyen. Mert van abban valami fojtogató, hogy csak egyetlen úton mehetsz tovább, amikor megállsz a kereszteződésben. Kívánod, bárcsak lehetne több irányt választani, mert szeretnél tovább menni, még többet felfedezni, megismerni a világból. De tudod, dönteni neked kell, és senki sem lehet ebben a segítségedre.

- Mások is elmentek már történelmi pillanatok mellett, és innentől az életük egészen más irányt vett. 

- Megtörtént. A kérdés csak annyi: akarsz-e egy lenni közülük?

Sára ezen a kérdésen soká elgondolkodott. Még másnap is, amikor Gina levele ott landolt a mailjei között.

" Júliusban szeretném nyitni a kávézót. Jössz-e segíteni egy kicsit? Nyár lesz, szünidő neked az oviban, pakold a gyerekeket, és gyere. A kávézó feletti kis lakás a tiétek lehet addig. "

Ez volna talán az egyik út, az a bizonyos "történelmi pillanat"? Egy nyár Szegeden, a napfény városában? És...Ákos?

 Beleremegett a gondolatba, meredten maga elé nézett, oda, ahol virágöntözés közben a víz a homokozóba csurgott, és egy ponton az ér kettévált. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.