Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Prológus

2014.02.09

  

Prológus

 

Mi a boldogság? Milyen érzés vajon, és leírható úgy, mint valami földön túli csoda? Nem! Percek, órák, napok, évek, amikre úgy emlékszünk vissza, hogy boldogok voltak. Valamitől szebbek, jobbak, mások. Időszakok az életünkben, amikor azzal éltünk, azt csináltuk, amiben, s akivel jó volt nekünk.

A boldogság egészen kicsi dolgokban lapul. Ott bújik meg, ahol nem is sejtenénk. A legapróbb dolgokban: a tavasz illatában, a vadludak röptében, V betűt alkotva a nyári égen, egy perc, ami a tiéd volt, egyedül a tiéd. Egy tánc, egy utazás, egy séta, egy város, amikor újrakezdés reményével telt meg a levegő, egy találkozás. Egy szó, egy dal, egy név...és színek, ízek, illatok, emberek, emlékek, képek, aztán sóhajok, fohászok és imák. Napfény, nyár, egy szürke szempár. Az élet kérdőjeleire a válaszok, egy kávézó kihalt, éjjeli teraszán, dzsesszkoncert után. A hétköznapokban annyira keresett, apró csodák ezek mind. A boldogság ennyi csak.

Vagy mégis több? Amitől a hétköznapokból hirtelen ünnepnap lesz, mert boldoggá tett az az egyetlen pillanat. És a napfény városa felett még kékebb volt az ég – talán kékítőt kevert bele a Jóisten- s akkor, ott, valami történt velem. 

Rövid volt, olyannyira az, hogy épp csak jött, megtalált, itt volt egy kicsit, majd gyorsan odébb állt. Nem maradt soká nálam, ez a nehezen megfogalmazható boldogság.

Elmesélem ezeket a fel-felvillanó boldogság perceimet, óráimat, napjaimat. Azt a nyarat: a kék villamossal utaztunk végig a városon, céltalanul, a sötét, kihalt utcákon. A Tisza-partot, a víz illatára még most is pontosan emlékszem. A nyárban gőzölgő aszfalt őrizte lépteink nyomát. Aztán bőrig áztunk a dzsesszkoncert után, és együtt nevettünk, a kávézó üres teraszán, hajunkból csöpögött a víz, és a ruhánk meztelen testünkre tapadt. A levegőben nyár és eső illata úszott felénk, a hirtelen jött zápor után.

Az első perc, a bemutatkozás, mosolygó arcodon az apró, kicsi gödör. Az idő, amikor csak néztük egymást, néha félve, máskor reménytelenül. Az idő, amikor arról álmodtam, hogy belőlünk még akármi lehet. És pillanatok: az esti séták kéz a kézben, a gőzölgő kávék illata, az első bátortalan csók, aztán a többi. Az első éjszaka, és aztán a többi. Aztán sokáig semmi...majd ismét, és újra.

Az a nyár, amikor nehéz súlyoktól megszabadulva, érkeztem a városba, hogy lopva magamnak néhány napsütötte órát, éljek kicsit szabadon. Nyár volt, forró, és szép. Volt az egészben valami könnyedség, ahogy barangoltam veled az ismeretlen utcákon, és reméltem, hogy megtalál a nyugalom, a csönd, ami kitölti azt az űrt ott mélyen, legbelül. A langyos éjszakák, amikor eltompultak már a város zajai, és átadták magukat a sötétségnek, azok az éjszakák voltak a mi kincseink. És lettek ajándékunkká a hajnali utcák, szandál nélkül, mezítláb érintette lábam a talajt. Mert a bőrömön akartam érezni a valóságot, hogy nem álmodom csak. És te fogtad végig a kezem.

Hát ezekből a röpke pillanatokból áll a boldogság.

Nem hajszoltam, nem akartam túlzottan, és mindenáron, épp csak kívántam, és óhajtottam, mint lepkét fogni a nyárba szédült réten. És megtaláltam: a lepkét, ami a vállamra szállt.

Rájöttem, a lehetőség most adott, és lehet, nem látogat meg kétszer. Én nem akartam elszalasztani, hogy évek múlva azt mondhassam: tudom, elhaladtam az életem egy olyan szakasza mellett, amit már soha nem hozhatok vissza, és mindig bánni fogom. Ezért megfogtam, két kézzel, és erősen szorítottam a lehetőséget, ami jött, mint derült égből a villámcsapás.  

És most el kell mondanom, ki kell adnom magamból. Ordítanám, bele a végtelenbe, egy szikla tetejéről, hogy ne hallja senki, és mégis mindenki. A visszhang szárnyán szálljon a titkom a messziségbe, hogy már ne rágja belülről a lelkem, a gondolataim. Hogy szerettem őt, és a történetünket. És hogy a napfénnyel még tartozik nekem. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.