Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1.fejezet- Hanna

2014.02.09

   Hanna

 Minden vasárnap ott volt a templomban. Megállt hátul csöndben, a hátsó padsorok mögött. Volt, hogy később érkezett, volt, hogy korábban. Mindig kalapot viselt, félhosszú haja a vállára omlott. Finom mozdulattal néha megigazította fején a hol fekete, máskor meg bézs színű fejdíszt. Illett az arcához. S volt úgy is, hogy a haját rendezgette. Kóborló, vállára omló, kósza hajtincseit. Fekete, egyenes szabású kabátot hordott. Nem volt az a kifejezetten vékony alkat, de kissé teltebb, nőies alakját jól tudta viselni.

Volt benne valami megfejthetetlenség, valami titok. Szálfaegyenes tartásában, ahogy megérkezvén megállt a padsorok mögött, tekintetét a feszületre szegezte maga előtt, és némán összekulcsolta a kezét. És volt valami megadás is abban, csendes alázat, amikor a térdét megrogyasztotta. Nem klasszikus szépség, és mégis. Azzal, amit megidézett magából: keze finom mozdulataival, a szája ívbe rándulásával, arca apró rezzenéseivel.

Vajon milyen gondolatok bolyongtak a lelkében, s mit rejtegetett a lesütött tekintet mögött?   

A férfi már egy ideje figyelte őt. A lányt, aki mindig ugyanott állt meg, mintha az a hely az övé volna. Bal oldalt, közvetlen a padsorok mögött. Amikor először észrevette őt – van annak már pár vasárnapja-, ahogy ott áll, és a szemét törölgeti. Volt abban a mozdulatban valami, ahogy odaadta magát az áhítatnak, ott a templom falai között. Szomorúság érződött belőle. Még nem látta őt közelebbről. Az arcát eltakarta a kalap, alakját a hosszú, fekete kabát.

Mindig kalapot viselt. Talán ez volt a következő, ami feltűnt neki. Sok nő hord ma kalapot, mintha ismét reneszánszát élné ez a régi divatot idéző kiegészítő. De rajta valahogy mégis másképp állt. Vagy csak neki tűnt így? Miért? Mert tetszett neki ez az ismeretlen lány? De hisz még soha nem látta igazán. Csak messziről, a templom túloldaláról, a hátsó sarokból.

Attól az első perctől kezdve, amióta először tévedt rá a tekintete, egyre többször kereste meg a pillantásával. Később azon kapta magát, hogy a következő vasárnap, misére indulva arra gondol: vajon ott lesz- e a lány ma is? Minden alkalommal korábban érkezik, és közelebb áll meg, de még változatlanul az ellenkező oldalon, és vár. Várja, mikor tűnik fel a már ismerős alakja. 

Mert ismerte már a férfi, a lány minden mozdulatát, sziluettjét. És egyre jobban vágyott rá, hogy a közelébe kerülhessen, láthassa végre az arcát, és a szemébe nézhessen.

Milyen lehet vajon? Bizonyára az is olyan szomorú, mint az egész lány. Mert az volt. Elárulta róla a tartása, lassú mozdulatai, ahogyan megigazítja fején a kalapot, előveszi zsebéből a papír zsebkendőt, és ahogyan a szeméhez nyúl. És volt abban is valami mérhetetlen szomorúság, ahogyan mélybe hajtott fejjel a templom kőpadlójának kockáit nézte.

A férfi ezen a vasárnapon is korábban érkezett, s ahogy belépett a hűvös, szinte már hideg templom előcsarnokába, a szemével máris a lányt kereste. Fellélegzett, mikor nem látta őt ott, ahol állni szokott. Maga sem tudta miért, egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt azon az oldalon, ahol a lány szokott. Kicsit idegesen toporgott, hol az egyik, hol meg a másik lábára állva, nem találta a helyét.

- Még meggondolhatom, magam, még nem késő. – gondolta, miközben fél szemével maga mellett a templomhajót figyelte lázasan. Összerezzent az ajtó minden egyes nyitódására, és csukódására. A csuklóján az órájára pillantott.  Egy perc múlva tizenegy óra. Késik!

Már épp lépett egyet előre, hogy mégiscsak átmegy a másik oldalra, amikor az utolsó percben nyitódott az ajtó, és nehéz hangján kattant a zár.

A férfi megtorpant. – Ő az! – érezte.

És valóban. A már ismerős fekete kabát, bézs színű kalap, és sál. A férfi nem mozdult.

A lány elhaladt mellette, és kissé odébb, megállt előtte. Finom mozdulattal vette le kezéről a kesztyűt, és a táskája mélyére süllyesztette. Egy fehér papír zsebkendőt vett elő- mintha már előre tudná, hogy szüksége lehet rá- és a kabátja zsebébe dugta. Igazított egyet a kalapján, majd tekintetét maga előtt, az oltáron lévő angyalszoborra szegezte. Egyenes tartása mozdulatlan volt egy darabig.

A férfi most már jóval közelebb volt hozzá, de az arcát még most sem látta teljesen, épp csak oldalról. Finom arcvonásai voltak, hosszú barna hajának hullámos tincsei a vállára tapadtak.  Egészen beleszédült azok követésébe. Egy mélyről jövő sóhajjal konstatálta, hogy ez a lány- maga sem tudta, miért, hisz alig ismerte- érdekelni kezdte.

 

November vége volt. Már majdnem túl az őszön, de még a tél elején. A hó már közeledett, benne volt a levegőben, érezte Hanna, ahogyan a budai kis utcácskákon lefelé a hegyről, a templom felé közeledett. Szorosabban húzta össze magán a fekete kabátot, és a gallérját egészen felhajtotta.

Szerette ezt az időszakot. Az őszt éppúgy, mint a zimankót. Amikor a tél, megfagyott ujjaival megkarcolja lassan az ablakot, s az üveg párája lassan jégvirágokba vált.  Meleg sálat kötünk a kabátra, s egészen beleburkolózunk, kesztyűt-sapkát húzunk, és bár didereg a járda a lábunk alatt, mégis mosolyogva tűrjük, hogy arcunkra lehelje reggelente páráját a dér, és hagyjuk, hogy a kabátunk ujjába belekapaszkodjon a szél.

Ujjával lassan megérint a december, és hátba kopogtat. A levegő ilyenkor megtelik valami különös, megfoghatatlan remegéssel, és van benne valami, valami sejtelmes várakozás.  Talán mindez a karácsony, a vanília és fahéjillattól van? Majd a január rajzolja meg jégbordáit, s jön vele hozzánk valami más.

Átmenetek ideje, Hanna csak így hívta az adventet. Az éjszakák hosszabbodásában, és a nappalok rövidülésében volt számára valami különös varázs. Megnyugvás.

El lehetett bújni, és csak úgy bevackolni magát a szoba jótékony csendjébe. Gondolataiból akár egy könyvbe, vagy egy szép zenébe menekülve, abban találni meg a feloldozást. Vagy csak némán, csendben nézni a gyertyaláng szédült táncát a levegőben.   

Kevés helyen érezte jól magát mostanában. A templom volt talán az egyetlen hely, az otthona után, ahol szívesen időzött. Még az egyetemen sem - ahol művészettörténetet tanított. Mint aki egy ideje teljesen elveszítette önmagát, és sehogy sem sikerül magához visszatalálnia. Üres, szinte lélek nélküli napok futottak egymásba. Órák, amik csak úgy peregtek a semmibe. Árnyékként élt, a mindennapok fájdalmas szürkeségében. Így imbolygott át a délelőttökön, a délutánokon, és az estéken, lassan már fél éve.

- Istenem! Már fél éve! – sóhajtott most fel, szinte hangosan. Szeretett volna ordítani, kiabálni, de tudta, hogy nem teheti. Az orgona hangja úgyis elnyomta volna a hangját, de mégis tudta, hogy hasztalan. Hogy minden hasztalan: a könny, a sírás. A fájdalom már mindig vele marad, amíg csak él.

A dolgok egyszer csak megváltoztak, s azóta semmi sem az már, ami volt. Minden visszafordíthatatlanul elmúlt, végretért. 

Képek villantak elő: Péter kifejezéstelen arca, ahogy hanyagul a háta mögé dobja mindazt, amik ők ketten voltak. Az együtt töltött öt évet-, mint egy elrongyolódott takarót, amit nem lehet megfércelni, mert számára az már csupa lyuk – az érzéseket, a közös álmokat, az otthont. Mindent elcsomagolt, és az életüket egy ócska bőröndbe rakta, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy a kinőtt ruhákat elvisszük a Vöröskereszt ruhagyűjtési akciójába, karácsony előtt.

És az érzés, ami azután következett. Előbb nem hitte el. Fel sem fogta. Aztán amikor már lassan két hete egyedül élt a félig üres lakásban, mert a férfi, akihez nem is olyan rég még hozzá akart menni, és akivel Párizsba tervezték a nászutat, már egy másik lánnyal élt.

Egy diákjával, az egyetemről. Egy alig huszonkét éves fiatal lánnyal, s neki ezt a lányt továbbra is tanítania kell.  Szembe kell nézni vele az előadásokon, és vizsgáztatni, ahol a reneszánsz és a barokk kor jellemzőin kívül számon kérhetné tőle a férfit is, aki idáig még hozzá tartozott. Hiába kérte a dékánt, hogy vegyék el tőle ezt az évfolyamot. Személyes indíttatás, magánügy miatt nem tesznek ekkora lépést, amely számos továbbit vonna maga után.

Innentől az élete mindennapos harc volt, és bár már kevésbé kemény, de még koppant.

Egyszerre harcolt önmagával, a lelkiismeretével, a bűntudatával, a fájdalommal, és a benne maradt ürességgel. A miértekkel, amiket másodszor akkor tett fel, amikor Emília, a barátnője a karjai között halt meg, egy tragikus autóbaleset után, egy hófehér kórházi ágyon.

Odakinn esett az eső. Szürke, hétköznapi Péntek este volt, amikor utoljára szorította meg azt a fiatal kezet, miután az, hidegen és élettelenül ernyedt el a tenyerében. Akkor ott, abban a pillanatban békét kötött Istennel.

Hanna gyerekkorától vallásos neveltetésben részesült, a nagyszüleivel gyakran járt vasárnaponként misére, éppen ebbe a budai templomba, a Krisztina- téren. Később, ahogy azok már idősödtek, úgy maradtak el ezek a vasárnapok. Néha imádkozott, fohászkodott az égre nézve, élete egy-egy nehéz percében, de nem járt már a misékre.

Fél éve, egy nap minden megváltozott. – Istenem! – sóhajtott fel újra, és szinte már semmit sem látott maga előtt. Mindkét szemét elhomályosították a könnyek. S amikor ismét felzúgott az orgona, belőle, - mint nyári éjszakákon a hirtelen jött vihar- kiszakadt minden, ami tépte ott, belül.

És csak folytak a könnyei, végig az arcán. Reszkető kezével a zsebébe nyúlt, de nem tudta kivenni belőle a zsebkendőjét. Mire végül sikerült neki, a táskája kiesett a kezéből, és a hideg, kemény kőpadlóra esett.

Térde hirtelen megroggyant, és az addig egyenes tartása is. Egy másodpercig csak bámulta tehetetlenül a földön heverő táskát, és annyi erőt sem érzett magában, hogy lehajoljon érte.

A feje zúgott, a pap szavait alig hallotta már, s körülötte minden olyan távolinak, olyan messzinek tűnt. Érezte, hogy erősen szédül. Váratlanul egy férfi toppant mellé, lehajolt és gyors mozdulattal felvette a táskát, majd feléje nyújtotta.

Hanna minden erejével próbálta összeszedni magát, és lehajtott fejét lassan a mellette álló férfira emelte.

Az zavartan tartotta kezében a táskát, és még mindig Hanna felé nyújtotta, miközben a lány arcába nézett. Végre meglátta őt közelebbről. Döbbenten nézte a végtelenül szomorú, könnyekkel teli szemeket, és szép arcot. Igen, szép volt! Az arc, amit úgy vágyott már látni közelebbről, és amit már olyan sokszor elképzelt, tényleg szép volt.

Hanna szája halvány mosolyra húzódott, vagy csak a férfi látta így? Mintha valamit suttogott volna, talán egy köszönöm-félét, talán semmit, majd ismét lehajtotta a fejét, és megtörölte könnyektől ázott arcát.

A férfi még egy darabig tétován állt mellette, majd kissé hátrébb lépett, de ahhoz elég közel maradt, hogy érezze az édes parfüm finom illatát.

Vajon mi bánthatja ennyire? Mi érhette? Miféle csalódás, esetleg tragédia? – kérdezte magában, miközben maga mellett érezte őt. Jó érzés volt, nagyon jó.

Hirtelen a saját veszteségeire gondolt. Előbb az apja halálára, akit nagyon szeretett, majd később az anyjáéra, akitől nem régen vett örök búcsút. Az anyjától, aki azt szerette volna, ha pap lesz belőle, mégis a bátyja lett az. Neki nem volt olyan erős hite és elköteleződése Istenhez és az egyházhoz.

Ha itthon volt, és nem valahol külföldön, mindig eljött ide, a Krisztina – téri templomba, ahol a bátyja volt a pap. Megállt hátul, s várta, hogy a mise végeztével együtt ebédeljen a két testvér. Már csak ők ketten maradtak egymásnak a családból: Ő, Olivér, és Richárd, a bátyja.

Olivér még nem nősült meg. Igazából már nem is vágyott a házasságra. A legutóbbi, hosszabb kapcsolata fájdalmas befejezése után inkább sokat utazott, és a munkájának élt.

Nemzetközi jogászként, Magyarország képviseletében többször volt külföldön az utóbbi egy évben, mit itthon. A jogi egyetem befejezése után nem kívánt sem válóperes, sem vagyonvédelmi ügyvédként praktizálni, így a nemzetközi jogra szakosodott, és az államot képviselte – különböző ügyekben- külföldön.

Szeretett utazni: országokat, más népek kultúráját megismerni, szokásaikat, ízeiket, történelmüket.  Jó megjelenése, fiatal kora ellenére sikeres ügyvédi pályája vonzó volt a másik nem számára, s eddig mindig sikerült olyan kapcsolatba bonyolódnia, ahol a partnerei nem is őt, hanem a vele járó „státuszt”: a mozgalmas társadalmi életet, az elegáns partikat, kényelmes életet szerették.

Jó családból származott, szépen nevelték őt, és a testvérét pedagógus szülei. Nem voltak sosem gazdagok, még csak jómódúak sem. Egyszerűen éltek, de tartalmas és szép gyerekkort kaptak ajándékba. Öccse korán elkerült otthonról, a papi gimnáziumba, majd a teológián tanult tovább.

Ekkor halt meg az apjuk, hirtelen és búcsú nélkül. A bátyjában, Richárdban ekkor még erősebb lett a hit, és Isten. Olivér pedig teljesítette az akkor már halott apja akaratát: a jogi egyetemre jelentkezett, bár sokkal inkább tanítani szeretett volna. 

Ott állni a katedrán, és látni a diákok arcán azt a kíváncsiságot, érdeklődést, és izgalmat, amit ő érzett a gimnázium évei alatt.

-          A tanítás szép hivatás, de nehéz kenyér. Legyél fiam, ügyvéd, közgazdász, vagy bármi más, amiből jobban meg tudsz élni. – mondogatta az apja, és az anyja pedig – a férje válla fölött- szomorúan bár, de bólogatott. Mindig sajnálták, hogy nem tudtak többet adni a fiaiknak.

Így lett a tanításból jog, a katedra-álomból pedig jogar.

Egy éve meghalt az édesanyjuk is: a törékeny, ősz hajú, mindig csupa mosoly, csupa kedvesség.

Olivért nagyon megviselte az elvesztése. Röviddel azután a két éve tartó kapcsolata is véget ért. Nem volt már elég az, amit Zsuzsának nyájtani tudott. A lány partikra vágyott, koncertekre, estélyekre, társaságra és vacsorákra. Azt hitte, a sikeres és jóképű, fiatal ügyvéd mellett, aki sokat utazik külföldre, és itthon is a politikai élet befolyásos személyei mellett dolgozik, és éli a mindennapjait, akinek kiváló társadalmi körökből származnak a barátai, neki semmi mást nem kell tennie, elég Tarr Olivér barátnőjének lenni, aztán feleségének. Tévedett.

Olivérben, édesanyja halála után minden megváltozott. Milyen érdekes az élet, a sors?

Mindig kell valaminek történnie ahhoz, hogy jobban rálássunk az életünkre. Azokra a pillérekre, és tartó oszlopainkra, amikre helyezzük az életünket. Sajnos, gyakran veszteségek árán, elszakadásokon, tragédiákon át, hogy tisztuljon a kép, amin addig ott ült valami homály, mint a házakon a lusta köd, kora őszök idején.

Gondolataiból, - amik életének messzi síkságaira terelték őt- visszatérve ide, a hideg templomba, a lány szomorú alakját kereste újra. Ott állt még mindig, egészen közel hozzá. Soha eddig ilyen közelségben. Szinte mellette egy lépéssel.

Csak egyetlen lépés kellene, és ott érezhetné maga mellett. Kezét nyújthatná neki, és bemutatkozhatna:

-          Tarr Olivér,- képzelte el magában.

Vajon mi lehet a lány neve, hogy hívják? Hol lakik, mit csinál szabadidejében? Mi érdekli, mit szeret, és vannak álmai?  Élnek vajon még a szülei? És vajon ő egyedül él?

Érdekes, erre nem is gondolt eddig. De miért is foglalkoztatná a gondolat, hogy férjezett-e, vagy csak kapcsolatban él, esetleg egyedül?

Hisz mindig egyedül jött. Persze, ez még semmit sem jelent. Otthon várhatta valaki.

Hol lehet ez az otthon, és hogyan néz ki? Valahol itt a közelben, az egyik budai kis utcának régies, de meghitt lakásában? Lehet! Egy szépen, ízlésesen- nem túl gazdagon, mégis finoman - kialakított világban, ahol összhangban van tárgy, bútor a tulajdonosa lelkével.

Most ismét oldalra pillantott, és a lányt nézte. Nem látta az arcát, mert az egyenesen, előre nézett, és a kalap karimája ismét rejtette előle.

Már nem sírt. Olivér nem látta, de érezte.

Vajon hogy van ez az életben? Hogy a mosolyok egyre fogynak, és nekünk nem marad többre időnk, mint egy könnyre. Egy szomorú könnycseppre a vasárnapi mise alatt, mert annyi az elmaszatolni való a szemekben.

A férfi sem volt hiányában veszteségeknek. Az ő élete utóbbi időszakában is egyre csak a szomorú dolgok követték egymást, egymásra gyűrődve. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.