Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet - Veszteségek

2014.02.09

 Veszteségek

        Megtörténik, hogy néha furcsa forgatókönyvet ír az élet. Néhányunknak egyenes utat rajzol, ami visz előre, töretlenül.  Másnak csupa cikk-cakk, kanyar és útelágazás. Nem tudni, sosem tudni, mi van a következő kanyar után, és mikor vált egyenesbe megint az út előttünk. Mimózafák és bokrok kísérnek minket a cikkcakkos útjainkon, s a csipkébe szőtt reggeleken még reméljük, hogy a nap, ami előttünk áll, még jót is hozhat. Aztán estére már csak a tudás marad, hogy ez sem volt különb, mint a tegnapi.

   Máskor meg egyetlen pillanat is elég, hogy megváltozzon minden. Mint a festővászonra, tökéletes mozdulatokkal felkent színek, vonások, kontúrok, amiket hirtelen elmaszatol valami, s nyomában a kép már sohasem lesz az, aminek a festő egy perce megálmodta.

Hanna a templomból kilépve úgy döntött, egy darabig gyalog megy a szüleihez, aztán majd útközben felszáll a villamosra. Bár más kissé csípős volt az idő, s a szél is itt-ott belekapaszkodott a kabátja ujjába, de ő most ezt is élvezte.

Üresek voltak a budai kis utcák, s a lány visszahallotta a magas sarkú csizmájának koppanását a macskaköveken.

-            Vasárnap van! El kéne mennem a temetőbe. – gondolta magában, miközben a csizmája orrát nézte.

Hirtelen sietősre fogta a lépteit. Maga sem tudta, miért. Mintha érezte volna - pedig nem – hogy a templomkapuból valaki hosszan néz utána.

A Krisztina út sarkáig jutott csak, amikor hirtelen meggondolta magát, és felszállt a 18-as villamosra. Gyorsan Budatétényre ért.

Szerette ezt a városrészt. Itt nőtt fel, itt volt gyerek, kamasz, szerelmes, csalódott, boldog. Itt ültek Emíliával naphosszat a padon, a házuk előtt, és még hitték, hogy a világ szép. És langymeleg, nyári estéken, az ablakban ülve kémlelték az eget, a csillagokat, azt remélve, hogy az álmaikból még akármi lehet.

Hanna nagyapja könyvkötő volt Budán, és ő elég korán, még egészen kislánykorában beleszeretett ebbe a szép és különös világba. Imádta a vasárnap délutánokat, amikor mise után a nagyapó beengedte őt a könyvkötő műhelyébe. Ebbe a mindenen átható papír, festék, ragasztó és tinta illatú világba. Arról álmodott, hogy egyszer majd ő is régi könyvekkel fog foglalkozni. Igazi, régi antikvár példányokkal. Restaurálja majd őket, és új művészeti könyvekkel együtt árulni fogja ezeket, egy kis, régi világot idéző boltban.

Em pedig arról álmodott, hogy saját kalapboltot nyit, ahol a hátsó műhelyben ő maga készíti majd a szebbnél szebb darabokat.

Em, Hanna csak így hívta a barátnőjét.  Em, a meseszép hosszú, vörös, hullámos hajzuhatagával. Hogy szerette a kalapokat, és milyen ügyesen készítette azokat. Elsőre felvették őt az Iparművészetire. A felvételi eredményüket is egyszerre kapták meg. Most újra látta magukat abban a nyárban, ahogyan mezítláb futkároznak örömükben, a kamaraerdőben.

Em, a szép, ügyes kezű, a mindig csupa mosoly Em! Érezte, hogy a fájdalom sűrű gombóccá sűrűsödik a torkában.

- Hahó, megjöttem!- kiáltott Hanna, megérkezve a szülői házhoz. 

- Gyere! A konyhában vagyok. – szólt vissza az anyja, és kidugta a fejét az ajtón.

Hanna odalépett hozzá, és puszit nyomott az asszony kipirult arcára.

-            Sült hús illatod van. Hm, finom! Apa?

-            A nappaliban! – húzódott vissza a konyhába Hanna anyja.

-            Szia, apa! – szólt be az apjának is, majd papucsot húzva a konyhába ment.

-            Rögtön kész az ebéd. Voltál templomban?

Hanna csak bólogatott, miközben az anyja háta mögött egy kis darabot csípett le az épp kisült húsból.  Az asszony csak mosolygott ezen.

-            Kislánykorod óta nem tudsz megszabadulni ettől a szokásodtól.

Hanna leült az asztalhoz. Szomorú volt az arca. A z anyja mindjárt észrevette.

-            Hanna! Történt valami?

De a lány csak a fejét ingatta csöndben.

-            Látom, hogy szomorú vagy! – ült le mellé az anyja, kezét a kötényruhájába törölte.

De Hanna mosolyt erőltetett az arcára.

-            Mikor ebédelünk?- kukkantott be hozzájuk az apja is.

- Nem maradok túl soká. Szeretnék elmenni a temetőbe. Már rég voltam.

A lány arca még szomorúbb lett.

- A temetőbe. – ismételte halkan az anyja, átérezve ezzel a lány fájdalmát - elkísérjelek? 

Hanna nemet intett a fejével.

Keveset beszélt mostanában. Még az imádott szüleivel is. Leginkább a csöndjébe zárkózott, ott érezte jól magát.

 Az anyja felállt, és a tálalószekrényből kivette a fehér tányérokat, vékony, arany széllel. Hanna ezeket csak „vasárnapi tányéroknak” hívta.

Gyermekkori emlékek. Megannyi visszaköszönő, szép emlék. Egy ponton az élet ennyi csak: emlékezés.

-            Anya, mondd, enyhülni fog? – törte meg hirtelen a csendet,- eljön majd a nap, amikor már nem fog ennyire égetni, itt belül? Rátalálok újra önmagamra?

Az asszony megfordult. Tudta jól, még soká fog tartani. Tudta, mert veszteség őt is érte az életben, és akkor úgy érzete: a gyásza egészen az égig ér. Most mégsem tudta azt hazudni a lányának, hogy nemsoká elmúlik.

-            A fájdalom? Véget ér egyszer. De minden idő. Meg kell adni az időt neki. A fájdalomnak éppúgy, mint a gyásznak. Nem lehet hamarébb túl lenni rajta, nem lehet megúszni. Fáj? Kell az, Hanna! A fájdalom is egy érzés, ami azt jelenti: élsz, érzel, létezel. Érzékeled a világot magad körül, a szépségeivel és sajnos, a veszteségeivel együtt. Szembe kell nézni vele. Neki kell menni, mint egy kősziklának, s hagyni, hogy hulljon darabokra előtted. Akkor válik a magadévá, mert azzá tetted. Eggyé válsz vele! Ha változtatni nem tudunk a dolgokon, el kell fogadnunk, mást nem tehetünk.

Hanna csöndben hallgatta az asszonyt. Közben már az előtte álló délutánra gondolt. A temetőre, ahol már régen járt. Aztán az otthonára, a szobájára, a párnázott kiugrásra az ablakban. A csöndre, ahová gyertyát gyújtva elbújik majd a világ elől, egy könyvvel a kezében. Próbál majd olvasni, mert azt hiszi, akkor - egy kis időre legalábbis – el tudja űzni a magányt, az emlékeket, a fájdalmat. Hiába, a gondolatai ezerfelé futnak szét, mint megannyi vékony hajszálér a testében.

Nem tud megnyugodni. Nincs a földnek olyan szeglete, ahol a lelke nyugtot találna. Fél éve már, hogy sehol sem találja a helyét, sem önmagát.

Gyorsan evett, mint aki minél hamarább túl akar lenni az ebéden. És egyáltalán: mindenen.  Csak lefeküdni vágyott, aludni, és soká nem ébredni fel. Átaludni a napokat, a heteket, az őszt, a telet.

Hamarosan közeledik a vizsgaidőszak, ami különösen nyomasztotta. Szemtől szembe kell majd ülnie azzal a lánnyal, akin a tételeken kívül Pétert is számon kérhetné. És az elmúlt fél évet, annak összes fájdalmával és veszteségével.

-            Vigyél magaddal egy kis húst! – kérte őt az anyja, de Hanna nem kért.

Gyorsan elbúcsúzott, és már kinn is volt a hideg kora délutánban.

A villamosmegállóban kevesen várakoztak. Örült is ennek. Nem vágyott most a tömegre. Voltak ilyen napjai. Sőt, csak ilyenek voltak.

A temetőnél többen is leszálltak.

– Másnak is van halottja- gondolta, miközben lassan sétált a kertben, a sok kőből készült síremlék között. 

- Szervusz, Em! – állt meg egy szürke gránitkőnél.

Várnai Emília Anna, élt 29 évet.

Hanna szemét elfutották a könnyek, ahogy ujjával követte az arannyal vésett betűket. Cirkalmasak.

-            Nem itt volna a helyed! – sóhajtotta a sir fölé hajolva.

Táskájából pár mécsest és gyertyát vett elő, a sima és hideg gránitlapra tette őket sorban. Koppantak. Meggyújtotta az elsőt. A mécses levegőbe illanó füstje fölött, valahová a távolba nézett. Eszébe jutott az az este. Az utolsó. Felsejlik most ismét előtte - mint ahogy már annyiszor eddig - az utolsó hang, az utolsó előtti mozdulás.

-            Nézd meg jól az arcom, és látni fogsz mindig magad előtt! – Emília már alig bírt beszélni, de ezt még a fülébe súgta.

-            Én az életedet akarom látni. – zokogta Hanna, a lány arcát és a kezét simogatva. Hol az egyiket, hol meg a másikat, mintha ezzel akarná életben tartani.

Sós ízt érzett a szájában. A könnyei végigcsorogtak az arcán. Valamit mondani szeretett volna, de csak üresen formálta a szavakat a szája, de azok nem bírtak megszületni. Nézte a sírkövet maga előtt, rajta a nevet, a gyertyákat, a mécsest, a lángot, és egy idő után mindez egy egésszé olvadt össze a szeme előtt.

-            Eszembe jut az arcod, igen! Itt van mindig előttem. Merre vagy? Hová tűntél? Miért hallgatsz? Mondd, mi történt velünk, hisz annyi mindenről álmodtunk. Miért van csukva szép szemed? Még mindig nem tudlak elengedni, sem elfogadni, hogy már csak a semmit látom az arcod helyett. Elég lenne egy szó. Egyetlen halk hang, amit csak én értenék, amit csak nekem mondanál. Nézd, kinőtt egy gyönge fűszál a sírod előtt. Érzed, mennyire fáj? Amikor így beszélek hozzád, vajon hallod? Ugye hallod? A nyugalom az ott van, ahol te vagy! Ott kezdődik valahol. Bennem már csak fájdalom van, és a nagy üresség, ami utánad maradt.

Tekintete újra visszatért a sírkőre.   Rezzenéstelen arccal nézte az olvadó gyertya után maradt sárguló viaszt a szürke gránitkövön. Nem bírta tovább: a hideget, a semmit, a megváltoztathatatlant. Hogy a barátnője, akivel tizennégy éves kora óta barátnők voltak. Együtt élték át az első szerelmet, az első csókot, az első csalódást. Együtt tanultak az érettségire, és izgulták végig a felvételit, az államvizsgát, majd Hanna doktoriját. Az életet, amíg itt volt, amíg végleg el nem ment el végleg.

Elfogadni? Még mindig nem tudta, és fél év után sem bírta magának megbocsájtani, hogy az ő kocsijával történt a baleset. Ha nem adja oda kölcsön, ha vele megy, s ő vezet, ha egyáltalán: Emília nem ment volna aznap sehová.

Ha...de már csak a sok „ha” ordít, üvölt, vissza.  Nincs de, és nincs ha! Ő aznap nem ment el vele, pedig megtehette volna. Sok volt neki akkor: a Péterrel való szakítás, aztán a költözés. És az a délután. A telefoncsörgés. Mindig összerezzent, mert azt hitte, a férfi hívja. Hogy bocsánatot kérjen, hogy minden újra ugyanaz legyen, mint régen. De nem! A rendőrök hívták, és monoton hangon kérdezték a nevét, és hogy az ő tulajdonában van-e a piros Renault.

Em!

Aztán a percek, mint amikor egy őrült szélvihar felkavarja a port az útról, úgy kavarogtak egymásba, eszeveszett gyorsasággal. Egyik perc a máikba.  

Eső zúdult rá a városra. Sűrűn zuhogott, és szürke volt az ég. A lány megcsúszott, és már nem tudta egyenesbe tartani az autót. Kisodródott. Még élt, amikor megérkezett a mentő, de az állapota olyan súlyos volt, hogy 9 óra előtt néhány perccel... Em feladta! 

A világra akkor, az esővel együtt – egy percre- rászakadt a némaság, s tovább már nem volt mibe kapaszkodni.

- S én nem tudtam megköszönni neked, hogy voltál. Harmadik napja remegtek az ablakok a nagyiék lakásában, ahová a Péterrel való szakítás után költöztem. A viharban csak riadtan remegtek. Már három napja esett az eső, miután elmentél. Eszembe jut most az idő, amit együtt éltünk meg. Olyan sok szép jutott nekünk, még ha rövid ideig is. A csillagfényes nyári estékből, a sötét égen vándorló holdsarlóból, a csöndes beszélgetésekből. Emlékszel? A házunk ablakában ültünk, és órákig tudtunk beszélgetni. Mindig azt mondtad: varázsuk van a nyáresti, nyitott ablakoknak. Olyan nagyon hiányzol, Em!

Még ma, fél év után is gyakran megtörténik, hogy Hanna beszélget a barátnőjével.  Kinn a temetőben, és otthon, a szobája mélyén. Előkerülnek ilyenkor a régi teásbögrék, s Hanna mindkettőt maga elé teszi, de csak az egyiket tölti meg. A másik üresen marad.

Egyre hűvösebbre fordult az idő, s a szél is feltámadt. A temetőkertekben mindig fúj a szél. 

Hanna még egyszer visszanézett, majd elindult hazafelé. A sírok közül egy hajlott hátú, idős néni bukkant fel hirtelen. Hanna ránézett, találkozott szomorú pillantásuk. A néni elmosolyodott.

-            Hideg van már, kedveském. Hűvös ez a november, és hosszú lesz a tél. Jó lesz rá felkészülni.

Hanna az idős asszonyra nézett, és halvány mosoly ült az arcára. Egymás mellett mentek, egészen a villamosmegállóig. A néni az ellenkező irányba ment.

A négyes-hatos csöndben döcögött vele, bele a késő, november végi délutánba. A Margit-hídról már látni lehetett, hogy Buda felett egészen szürkébe mosódott az ég. Az órájára pillantott: Fél 5. Jól elmaradt. De mitől is? És mitől? Mi és ki várja őt otthon? Csak a bútorok, a könyvei, a tárgyai, a sötétség, és a csend.

Megint egy hosszú, néma este. Csak az készül, semmi más. És most annyira nem tudta, mit kezdjen a lassan ráboruló éjszakával, a csenddel, az ősszel, és mindjárt megjön a tél is. A hosszú, hideg tél, ahogy a néni mondta, ott, a temetőben.

-            Majd várom a tavaszt, ami nélküled jön el, és hihetetlenül hiányzol majd, a friss hajnali ébredésekkor, s az egymásra gyűrődő délutánokon éppen úgy, mint a rongyolt szélű estéken. – suttogta magában, miközben kifele nézett a villamosablakon.

Már nem is tudta, kihez beszél gondolatban: a barátnőjéhez, vagy a régi kedveshez.

Az utcák, megállók egymást követték, s ő nem tudta, mit sajnál jobban. Melyik veszteségét?

Fél éve még boldogan tervezett: esküvőt, menyasszonyi ruhát, Párizst. Mára nem maradt más, csak visszasírni a vőlegényt, és a koszorúslányt. Mind a kettő elment.

Gondolataiból a telefonja ismerős csöngése szakította ki. Kesztyűs kezével nehezen, de előhalászta táskája mélyéről a kis készüléket. Henriett, a barátnője volt az.

-            Szia! Merre jársz? Még a szüleidnél vagy? – kérdezte a lány a telefonban.

-            Villamos, négyes, hatos. Moszkva – tér felé. – felelte szinte címszavakban Hanna.

-            Mikorra érsz a Moszkvára?- hangzott a következő kérdés.

-            10 perc.

-            Akkor ott találkozunk, a 18-as megállójánál. És elmegyünk valahová. – csönd. Henriett választ nem várva letette.

A lány már ismerte Hannát. Tudta, úgyis csak ellenkezne. A fél éve őt ért szomorú események óta sehová sem járt el velük, hiába hívták. Sem szórakozóhelyre, sem moziba, de még csak egy kávézóba is ritkán volt elcipelhető. Hanna, a régen mindig vidám, a „valahová menjünk, történjen már valami” lány, aki nem igazán tudott soká az egyszerű hétköznapokban élni, amikor nem történik semmi. Míg nem egy nap mindez megváltozott.

Hanna arcán mintha egy apró félmosoly suhant volna át. Szerette Henriettet. Mindegyik barátnője közül őt a legjobban, pedig nem volt szokása a rangsorolás.    

Henriettel nem voltak olyan régóta barátnők, mint Emilivel, hisz vele egészen gyermekkora óta ismerték egymást. Henriettel a főiskola első évében barátkoztak össze.

Ahogy leszállt a villamosról, már messziről látta a lány szőke haját, karcsú – szinte már kislányos- alakját. Intett neki.

-            De csinos vagy ebben a kalapban! Igazán jól áll neked. – ölelte meg Hannát Henriett.

-            Köszönöm!

-            Hogy vagy? – a lány belekarolt Hannába, és a villamosmegálló felé irányította.

Henriett rögtön látta, hogy a kérdése fölösleges volt. A válasz ott volt a barátnője arcán.

-            Sétálunk egyet, vagy elmegyünk, beülünk valahová?

Hanna szó nélkül bólogatott.

-            Déryné?

A lány erre is csak bólintott.

Szerették ezt a helyet. Amióta felújították, még kellemesebb hangulata lett. Általában a kandalló mellett, a széles és kényelmes fotelekben ültek szívesen.

-            Milyen volt a péntek este? Jól sikerült? – kérdezte halkan Hanna.

-            Jól nagyon jól! – felelte Henriett vidáman.

-            Mindannyian ott voltatok?  És hová mentetek végül?

-            Bele az éjszaka sűrűjébe. – nevetett Henriett, miközben felszállt a villamosra, s hátra nézve a mögötte álló Hannára kacsintott.     

-            Naná, hová máshová!- mosolygott most már Hanna is.

Hirtelen eszébe jutottak azok az idők, amikor ő is javában járta velük az éjszakát. Heten voltak, mint a hétfejű sárkány. Szoktak is magukon nevetni, hogy mind a hét fej másfajta tüzet okádott.  De a tűz ott volt mindegyikükben.

Közben leszálltak a villamosról. Henriett azon gondolkodott, jó lesz-e, ha mesél a barátnőjének. Hanna, - mintha mindezt megérezte volna – bátorította a mellette lassan lépkedő Henriettet.

-            A ................kezdtük, persze egy fantasztikus vacsorával, aztán a .....mentünk át. Képzeld, Zsanett összeszedett egy pasit, és az utolsó pillanatban lemondta az estét. Aztán persze sajnálta, mert másnapra kiderült, hogy Mr. Rómeó mégsem váltotta be az elképzeléseit.

-            Hm, Zsanett! És a nagy Ők! A többiek viszont, gondolom örültek, hogy végre kiestek a mókuskerékből.

-            Igen! Főleg Andi, és Tónia. Hisz igazán rég lógtak már velünk egy jót. Meg egyáltalán, gyerekek és férjek nélkül. Persze, azért a vacsora után ők hazamentek, mi meg tovább folytattuk az éjszakát.

-            Mint rendes, szingli harmincasok!- nevetett Hanna, kissé felszabadultabban. 

Henriett őszintén örült, hogy sikerült kicsit jobb kedvre deríteni a lányt.

Már tíz éve, hogy ismerték egymást. Egyetemi barátság, ami a diploma után is folytatódott. Henriett nagyon szépen festett, de sajnos nem vették fel a Képzőművészetire, így a művészettörténetin kötött ki. Gondolta, egy év múlva újra megpróbálja a festő szakot, de mivel olyan jó társaság verődött addigra össze, maradt. Hanna most is elevenen látta maga előtt a képet: A szőke, alacsony, Henriett, derékig érő hosszú hajjal áll az egyetem aulájában, és a freskókat nézi elmélyülten. Hannának már ott, az első pillanatban feltűnt a lány. Aztán az első előadáson egymás mellé keveredtek. Beszélgetni kezdtek, művészeti korokról, festőkről, alkotókról. És akkor melléjük került valahogyan- akkor úgy tűnt, a semmiből- Zsanett. Hosszú, barna haja hullámosan omlott a vállára, rakoncátlanul, és kócosan. Könnyedség, lazaság áradt az egész lányból. S amilyen könnyed és laza volt ő maga, olyanná vált minden, és mindenki körülötte. Egy röpke kis Helló, és máris barátnőjükké vált.

Henriett, a megfontolt, összeszedett festőreménység, szinte kislányos báj, hihetetlen harmóniájával. Zsanett, a könnyedség, a frissesség, az élet nagy játékosa, látszólagos komolytalanságával.

És Hanna! Egyszerre finomság, lágy kontúrok, és tiszta mély érzelmek, máskor meg érzéki, vad és zabolátlan, maga a túlfűtöttség, és nyughatatlanság.  Három a lány!

Ott az egyetem első előadásán, és azóta is, már több, mint tíz éve.

Élvezték az előadásokat, a korokat, a művészeteket. Jártak koncertekre, egyetemi klubokba, buliról-bulira. Voltak szerelmeik, kisebbek és nagyobbak, és a csalódásokat sem úszták meg. Mindennel együtt nagyon szép időszak volt.

A diploma után Hanna maradt tanítani az egyetemen. Mindig is erre vágyott: a katedrára. Közben tovább tanult, míg nem művészettörténész doktori címet is meg nem szerezte. Konferenciákra járt, külföldre, előadásokra, és nyáron A Magyar Régészeti Társasággal ásatásokra, feltárásokra.

Zsanett külföldön élt egy darabig. Elvégezett egy műtárgybecsüs iskolát, dolgozott galériákban, s elég tapasztalatot szerezve itthon nyitott egyet. Azóta neve van, sikeres lett.

Henriett örökre búcsút mondott a festésnek, de restaurátorként Rómában belekóstolhatott az alkotás másféle szépségeibe is. Aztán hazatért ő is, hogy itthon dolgozzon tovább. Boldogok? Ki tudja? Ki tudja azt megmondani, mi lakik mélyen az emberi lélekben?

Egyikük sem ment még férjhez. Kapcsolatok jöttek-mentek, mindegyik adott valamit, és elvitt valamit a másikból. Élték – most már Hanna is – a szabad, független életüket, keresve benne valamit: szerelmet, boldogságot, értéket, szépet. A mindennapok sűrűjében, a villamoson, az utcán, a boltban, koncerten, előadáson, vacsorán, partin. Az ismerősök ismerősei között, a szomszéd házban, kollégák között, baráti társaságban. Mindenütt és mindenhol, és mégis sehol.

De vajon, nem így vagyunk-e ezzel mi mind?

Aztán öt éve jött Péter, és Hanna élete – legalábbis úgy érezte- révbe ért. Szakmailag ott volt, ahová mindig is elképzelte magát. Nem a csúcson, sosem vágyott extra magasságokba, de jó helyen. Szeretett előadni, a tanítványok kíváncsi, izgatott tekintete láttán érezte: igen, ezért érdemes! Szerette a szakmai konferenciákat, a további ismereteket, kollégákat, és elismert professzorokat. Volt ennek a világnak számára egy különleges íze. Számtalan külföldi országban járt, sokat utazott, különböző szemináriumokra, folyamatosan képezte magát. Jó volt a kapcsolata- eddig úgy hitte- szerette Pétert, és jól kiegészítették egymást a férfival egészen addig, míg nem valahol rés támadt a falon, és ezen a résen át be tudott lopózni oda egy másik. Hogy hol kapott balanszot a kapcsolatuk, nem tudja. Soká kereste magában a hibát, annak ellenére, hogy Péter azt mondta, nem ő tehet a dolgok alakulásáért. A férfi egyszerűen szerelmes lett. Megesik az ilyesmi. Velük épp csak annyi volt a baj, hogy Hanna már az elején észrevette a férfin, valami megváltozott benne. Egyszerű fellángolás, semmi komoly- vallotta be az, de Hanna nem akarta kivárni, sem azt hogy elmúljon, sem azt, hogy esetleg tovább fejlődjön. Sokat veszekedtek akkor már, a lányból eltűnt azon a ponton a bizalom a férfi iránt, és bármennyire is szerette volna megmenteni a kapcsolatukat, nem ment. S neki volt igaza. Péter egy nap összepakolt és becsukta a közös lakásuk ajtaját.

Hannát nagyon megviselte az egész. Bár nem volt még leánykérés, de ő titkon már erre vágyott. Nyáron Párizsba készültek, gondolta, ez akár egy nászút is lehetne, egy júliusi esküvő után.  Aztán mégis, hirtelen ott maradt egyedül: esküvő, Párizs és Péter nélkül.

-            Hahó, merre jársz gondolatban?- hallotta maga mellett Henriett hangját.

-            Semmi!- rázta meg magát Hanna, halvány mosolyt erőltetve az arcára.

Időközben elérték a Dérynét. A szokásos helyükre ültek, a kandalló mellé.

-            Egészen átfagytam. Hideg van már. – dörzsölte össze fázósan a két tenyerét Hanna, mintha csak el szeretné terelni a figyelmét valamiről. Vagy csak mondani akart valamit? Valami jelentéktelen apróságot, mindegy hogy mit, csak kizökkentse a gondolataiból.

Henriettnek jó szeme volt, és rögtön észrevette a barátnője belső vívódását.

-            Figyelj, Hanna! Ideje volna már kicsit kimozdulnod. Tudom, hogy még gyászolsz, nem is egy forró latin estére gondoltam, valami túlfűtött bárban, hanem egy kis könnyed kikapcsolódásra, egy vacsorára velünk, vagy egy koncertre. Mondjuk, a jövő hétvége?

Hanna hallgatagon nézett a kandallóban narancsszínben táncoló lángokba.

-            Talán egy vacsora veletek már jól esne. – bólintott végül.

-            Na, ez a beszéd! Erre iszunk. Pincér, egy kis melegítőt kérünk!- kiáltott oda a pincérfiúnak Henriett.

-            Én csak egy sima zöld teát kérek! – mondta Hanna, de a barátnője félbeszakította.

-            Mi vagy te, vízi manó? Zöld tea, nahát! – intette őt le a lány, és a közben megérkezett pincértől két mentakoktélt kért. – A mentakoktél is zöld.

Nevettek. Henriett őszintén örült, hogy sikerült végre jobb kedvre derítenie a lányt.

-            Hiányoztok már, igen! – vallotta be Hanna őszintén. – Zsanna, Monka, Evett, Tónia, és Andi. De rég beszélgettem már veletek, így együtt. – Zsannával és veled persze, nincs hiány beszélgetésekben, de a többieket bizony, mostanában elhanyagoltam.

-            Ideje ezen segíteni. Bár Tónia, Andi és Monka még nehezen szabadulnak a gyerekektől, a vacsora után most is hazamentek. De egy jó bulira már szerintem, ők is vágyakoznak. Ki kell esni a mókuskerékből.

-            Néha azt gondolom, hogy gyászolom itt a volt kapcsolatomat, miközben másnak szintén vannak gondjaik, túlélni való hétköznapjaik. Szégyellem is magam, hogy a  sebeim nyalogatása közben elfeledkeztem erről, és hogy vannak barátnőim, gyerekekkel, munkával,   férjjel, gondokkal. Hogy egyáltalán: bármennyire is fáj Em elvesztése, az életnek mennie kell tovább, és vannak még barátnőim, akiknek szüksége lehet rám. Nagy magányomban a szoba mélyére száműzve magamat, hasznosabbá is tehetném ezt az időt, összegyűjthetném és elvihetném például a gyerkőcöket magamhoz, vagy sétálni, vagy ezernyi más programra, s addig a lányok is tudnának kicsit pihenni.

Henriett bólogatva itta az időközben megérkezett mentakoktélját.

-            Ezt látod, jól tennéd. Nekünk a munkánk mellett úgysincs erre sok időnk. Zsanna szinte mindennap késő estig a galériában van, hétvégén partikra jár, élénk társasági életet él.

-            És bőszen pasizik, gondolom. - szólt közbe nevetve Hanna.

-            Igen, ő így él. Fényes és elegáns partik, gazdag műkereskedők és műgyűjtők társaságában, aukciókon, külföldön és itthon. Szép lakásban él, szép autóval jár, szép pasikkal találkozik. Ő a mi Zsannánk. - nevettek.

-            És Evett? Hogy van mostanában? Vele is régen beszéltem már.

-            Folyamatos várakozásban, mikor jön már haza az ő Rómeója szabadságra. És szerintem még ettől is jobban a lánykérésre vár.

-            Nem lehet könnyű neki, lassan már 5 éve várakozik. Örülnék is már egy jó kis esküvőnek, ahol együtt lennénk mind. – mondta Hanna, de az arca egy pillanatra elkomorult.

Eszébe jutott, hogy nyárra már ő is a saját esküvőjéről álmodott. Hirtelen nagyon együtt érzett Evett barátnőjükkel. 

-            Tudom, hogy örökké nem zárkózhatom el az emberektől, a lakásom mélyére száműzve magamat.  Emília elment, és bármennyire fáj is, az élet megy tovább. Azt is tudom, hogy nem hibáztathatom magamat életem végéig azért, mert nem vittem el őt, hanem ez helyett inkább kölcsönadtam neki a kocsimat, amivel balesetet szenvedett. Pétert sem sírhatom már vissza, bármennyire hiányzik még most is. De fájnak még, itt mélyen ezek a dolgok. Annyira megváltozott az addig megszokott kis éltem, és olyan hirtelen történt minden. Két hét alatt számomra két fontos embert is el kellett engednem. Elköltözni az addig közös lakásból, és a hátam mögött hagyni mindent. Nem könnyű.

Henriett némán kavargatta a kávéját. Barátnőjét hallgatva úgy érezte, hogy a semmibe gőzölög a forró fekete is, mint Hanna életének elmúlt részei. Sajnálta a lányt, és átérezte annak fájdalmát. Neki magának nem volt még ilyen hosszú kapcsolata, de ugyanennyire fájt volna, és a gondolatba szinte beleborzongott, hogy bármelyiküket is elveszítheti a barátnői közül.

Nézte maga mellett a lányt, annak fiatal és szép arcát, amin lassan már fél éve állandóan ott ült egy szomorkás árny. És arra a májusra gondolt. A zsongó, napsütötte tavaszra, amikor az egyik pillanatban Hanna még a napsütésnek, a virágoknak örült, a másikban pedig hirtelen beborult az ég, és a nap eltűnt az égről. Nem maradt más a délutánból, csak a mindent beborító sötétség, és öntötte az esőt az ég.

Hannában azóta is sötét van, és nagy esők, súlyos zivatarok zuhognak a lelke mélyében. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.