Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. fejezet- Vasárnapok

2014.02.09

  

Vasárnapok

 Már egy hete, hideg esőkkel búcsúzik a november. Hannának ezeken a ködbe bújt reggeleken egyre nehezebben akaródzott kimászni az ágyból. Pedig szerette ezt a napszakot: a reggel csöndjét, az utcák mozdulatlanságát, a lefőtt kávé illatát.

Most valahogy nem tudott teljesen feloldódni ebben az önfeledt szemlélődésben. Pedig a mandulatea még mindig ugyanaz volt, az íze édes –fanyar, a párája felkúszik a nyakán, az arcán, majd megbújik az orrában, hogy ott maradjon egész nap, így őrizve meg a reggelt.

Jön a tél. Már készülődik lassan. Nézte a konyhája ablakából a búcsúzó őszt. Súlyos ködök ültek az utcákon, utakon, és sehol sincs már egy parányi napsugár, ami némi vidámságot simogathatna az arcára, vagy legalább egy halvány félmosolyt.

Olyan más ez az ősz most, és olyan más ez a november is.

Hátrébb lépett az ablaktól, és a konyha közepén állva, körbehordozta a tekintetét a bútorokon, tárgyakon. Próbálta átrendezni, saját ízlése szerint az otthonává tenni, de nyomokban még őrizte a nagymamája világát. Amikor ide költözött, a nagyszülei lakásába, jó volt kicsit újra visszabújni a gyerekkor világába, annak puha, meleg, és jól eső hangulatába. Hisz nagyon sok időt töltött itt kislánykorában.

A szakítás után eladták a közös lakást. Túladtak rajta, és más lakja már. Egy fiatal pár, aki most várja az első gyermekét. Lehet, hogy már meg is született.

Helyzetek. Életek. Sorsok. Milyen furcsa elrendeződések. Az élet, egyetlen kézmozdulatával változnak dolgok, egyetlen intése nyomán múlnak el, törlőednek, és alakulnak valami mássá.

Péter már máshol él, mással. Ő pedig itt, a kislánykora boldog helyszínén, új életet kezdve, új bútorok között, mégis teli még a régi emlékekkel.

Dőlnek eléd a fák az úton, és azt mondják: engedd már el ezt az egészet!  - hallja folyton maga körül mindenhonnan, de még nem megy, még túlságosan fájnak dolgok, hogy minden más lett. Az élete, a lakása, a reggelek, a délutánok, az éjszakák, és azok a vasárnapok. Azok a legnehezebbek.

Pedig nagyon szerette a hét utolsó napját. Meghitt, csendes, és finom pillanataival. Szerette a délutáni sétákat, a kora esti csöndet, az egymással megélt teljes perceket, órákat. Egy mozit, vagy egy otthon nézett filmet, a forró mandulateát mézzel, egy jó könyvet, a gyertyafény világította szoba mélyén. Milyen jó is volt együtt lenni azokon a vasárnapokon, az agyonzsúfolt hétköznapok után.

Most egyedüllét van, és magány.

Hanna tudta, hogy örökké nem fog tartani ez az állapot sem. Egyszer vége lesz, de neki még szoknia kell a gondolatot, hogy Péter és Emília nélkül megy minden tovább. Azzal is tisztában volt, és teljes mértékben igazat adott Henriettnek, hogy az élet megy tovább, s neki újra kell gondolnia a dolgokat. Hisz ott vannak a szülei, a barátnői, a munkája, az álmai, és bizonyára jön majd egy új szerelem is, akivel újra szépek lesznek a vasárnapok.

Egy új érzelem? Most erre gondolt a legkevésbé. El sem tudta képzelni, hogy mit kezdene egy új szerelemmel. Egyébként is: hol és hogyan találhatna rá, hiszen nem járt el sehová. Most még leginkább az egyedüllétre vágyott, még ha az nem is olyan kellemes. Csak ketten lenni- ő, és a gondolatai.

Gyakran eszébe jutott, most, hogy újra „szabad”, kezdenie kéne az életével valamit. Valami újat, valami mást, amit mindig is akart. Talán otthagyhatná a tanítást, és belekezdhetne valamibe. Megnyithatná azt a boltot, amiről álmodott. Egy kis könyvesboltot, régi és új könyvekkel, és hátul egy könyvkötő műhellyel.

Régi, széjjelhullott lapokat bújtatni keménykötésbe. Mert kell valami, ami összetart: dolgokat, perceket, napokat, Egy életet.     

-  Lassan 9 óra. Be kell mennem az egyetemre, - nézett a konyha faliórájára.

Lassan felöltözött, és indulás előtt hosszasan végignézett magán, az előszobai tükörben. Fehér, hosszú kabátot viselt, a gombjai voltak csak feketék. Emié volt.

Barátnői és a szülei őszinte aggódással követték a gyötrődését. Segítették a gyászában, ám voltak olyan pillanatok, amikor nem értettek vele egyet. Mint például azzal, hogy nem járt el sehová, kerülte az embereket, a társaságot, mindenhonnan menekült, igazán sehol nem találta a helyét. Megértették, hogy nem vágyott most zajos szórakozóhelyekre, ahol a zene túlharsogja az embert. Azt azonban nem, hogy a csendes beszélgetéseket is kizárta az életéből, a pici kávézókkal együtt, amiket azelőtt úgy szeretett.

Hanna is tudta, hogy ez nem folytatható így soká.   Azzal is tisztában volt, hogy nem elég nap, mint nap csak úgy belekelni a reggelbe, lelketlenül és üresen. Nem elég a bánatunkra, sebet ütött lelkünkre, félelmeinkre és veszteségeinkre felhúzni a nagykabátot, és a hátunk mögött becsukódó ajtóval kilépni a világba, és este ugyanide visszatérni, és azt gondolni, hogy élni így is jó. Nem elég, mert több kell! Nem lehet csak átverekedni a napon, a délelőttön, a már sokadik előadáson. Nem elég csak nézni, látni is kell! Nem elég este hazamenni, és a hosszú, fehér kabáttal együtt az épp csak átélt napot is a fogasra akasztani. Bár vannak ilyen napok, igen! Amiket jobb volna talán elfelejteni. Mégis, tovább kell élni: itt, és most! És nélkülük is valahogy!

Mosolyogni próbált, vissza arra a fiatal lányra, ott a tükörben.

Begombolta az utolsó fekete gombot is a kabáton. Kinyitotta az ajtót, még egyszer visszanézett, és eldöntötte, hogy ma megpróbál többet mosolyogni.

Valamelyest sikerült is neki. Boldoggá tette a hallgatók lelkesedése az előadáson, és a lassan közelgő vizsgaidőszak. Az írásbeli dolgozatok lassan kezdtek gyűlni a mappájában, amiből egy héten belül egész kis csomag lesz, lévén, hogy már nem egész egy hét a határidő. Aztán ülhet esténként felettük, olvasással, és értékeléssel.

Nagyon szerette ezeket az estéket. Főként az első évfolyamosok dolgozatait várta a leginkább. Ezekből kezd majd számára kialakulni, kire milyen hatással volt a félévi szemeszter. S nemcsak az, de ő maga is, az előadásmódjával. És a témák, a művészettörténet maga.

Hannához leginkább az újkori művészeti irányzat állt közelebb, ebből is a 16. – 17. század. A barokk, s annak késői ága, a copf és a rokokó. Szívesen élt volna abban az időben. Ismerni a nagy festőket, mint Caravaggio, Velaquez, az írókat, Milton, Tasso és Lope de Vega. És persze, a romantika sem állt, mint korstílus, távol tőle.  Tetszett neki az a kispolgári miliő, a Biedermeier, a béke, a nyugalom, a pátoszmentesség.

De a hallgatói persze, ezekkel a korokkal csak később ismerkednek meg. Addig is kénytelenek végigvonulni,- s ő is velük- az őskoron, aztán az ókor ránk maradt csodáin, majd a középkoron. És itt volt még a kelet különleges világa, és Hanna számára máig megfoghatatlan varázsaival, amit az iszlám, Kína, Japán és India alkotott. És Tibet.

Hanna egyik régi álma. Eljutni erre a szent és az évszázadok alatt annyira megszenvedett helyre. A buddhizmus bölcsőjébe, és belehelyezkedni egy kicsit a nyugalomba, látni a lámák által létrehozott szakrális birodalmat, érezni a lelkünkkel, és tanulni a bölcsességüket.  Hanna azt gondolta, egyszer minden embernek el kéne oda mennie. Aztán visszatérni a saját országába, otthonába, népéhez, mégis más szellemiséggel, a világot, magunkat, és a másik embert máshogyan látni.

Hanna szakterületének és a legtöbb tudományos publikációjának témájává mégis a reneszánszt választotta. És bár sok történelmi fontosságú helyen megfordult az évek alatt, számos különböző országban, városban járt, mégis leginkább Olaszország, a kultúra és a művészetek legősibb országa vonzotta. A Mediciek uralkodása idején fejlődő Róma, és Medici Katalin alakja nagy részben meghatározó volt számára szakmailag. Ebből a témából doktorált.

Imádta a munkáját. Több volt ez, mint hivatás. Igazi szenvedély égett benne a történelem, az egyes korok és országok művészete, építészete, uralkodói iránt.

A munkája volt az, ami segítette ebben a számára nehéz időben, és a hit, a szülein és a barátnőin kívül.

Az ember vajon hányszor tér vissza valamilyen formában életének korábbi helyszíneire? Hanna sosem hitte volna, hogy egyszer még itt fog lakni a nagyszülei budai lakásásban.

Nagyon szerette a nagyszüleit. A nagyanyját főként, szinte az egész gyerekkorát itt töltötte vele. Kislánykorában, gyakran már szombaton jött hozzájuk, és egészen vasárnap estig maradt. Rengeteg csodás emlék köti ide: a közös játékok, a papa könyvkötő műhelye, a saját kis szobája, ami valaha az apjáé volt. A templom, a Krisztina téren, a vasárnapi misék, amikor mindig megállt a hátsó padsorok mögött. Ez volt az ő helye. És azzá lett most újra. Mennyire szerette a templom harangjának hangját, ahogyan végighasalt az utcákon a bongó hang, aztán tovább szállt terek felett, a tetőkön, fák lombjain keresztül, bele a végtelen messzeségbe.

A nagyapja igazi régi mesterséget generációkon át űző, könyvkötő családból származott. A háború után a papa egy ideig nyomdában dolgozott, majd visszatért a családi cégérhez.

- Hannuska! – így szólították őt mindig, és imádták az egyetlen unokájukat. Sem neki, sem az apjának nem született testvére.

A gyermekkori szobája még mindig megvolt. A régi babák a polcokon, a sok mesekönyv, a régi babakocsi, és a sarokban apja kis fából készült hintalova érintetlenül.

Hányszor nézte ebből az ablakból a kinti hóesést. Budán már javában hullott, amikor Pestre még nem érkezett meg. Emíliával mindig azt játszották azokon a teleken, hogy ha a nagyszüleinél már havazott, Hanna felhívta a barátnőjét, hogy már várhatja az ablakban állva, az első hópihéket.

Em mindig is odaát lakott, Pesten, az Arany János utcában, közel a Bazilikához.

Hanna egyre inkább próbálta felidézni ezeket a szép pillanatokat. Ritka az ilyen hosszan tartó, és mély barátság, mint amilyenné az övék kovácsolódott az évek alatt. 

Tisztán emlékezett arra a szeptemberi napra, amikor az első osztályban Em mellé ültették. Piros alapon, fehér pöttyös ruha volt rajta, Emilián pedig ugyanolyan szoknyája, fehér blúzzal. Hanna szemüveget hordott, Em pedig túl alacsony volt, így az első padban ültek.

Ott, azon a szeptember elejei napon kezdődött minden.

 Útközben hazafelé megállt a kedvenc ajándék és virágboltjában, hogy vegyen az adventi koszorújába négy gyertyát.

A hely egy régi, szinte már letűnt világot idézett benne. Jól ismerte Csillát, a tulajdonosát.  Szeretett hozzá járni, mert mindig talált nála egy-egy szép tárgyat: antik gyertyatartót, régi stílusú képkeretet, apró angyalfigurákat.

- Vasárnap advent első vasárnapja lesz – mondta a fiatal lány, és átnyújtotta neki a gyertyákat.

Hanna bólintott. A lány bizonyára új lehet itt, nem látta még.

-  Igen! A várakozás ideje kezdődik, és az elcsendesülésé. – válaszolta Hanna kifelé menet, és az ajtóból még visszaszólt. – Boldog várakozást kívánok neked.

Zsuzsanna, a fiatal lány visszamosolygott rá. Nagyon jól estek neki Hanna szavai. Még csak 23 éves volt, és új ebben a boltban. Annyi minden volt még előtte: találkozások, szerelmek, barátságok.

Hanna is boldog volt ettől a pillanattól, és nagyon várta márt a hétvégét, hogy meggyújthassa az első gyertyát az adventi koszorúján.

 Valaki szintén nagyon várta már a vasárnapot. A férfi, aki szerette volna újra látni Hannát.

Olivér egész héten sokat dolgozott. Így év végén, és főleg most, kormányváltás után rengeteg feladat várt rá. Valamilyen külföldi delegáció majdnem minden hétre akadt, ezen kívül tárgyalások, esténként pedig otthon a nemzetközi jogot tanulmányozta, és a pártok törvényjavaslatait.

Fiatal kora ellenére egészen korán befolyásos posztra került, ami nagy felelősséggel is járt. Egykori tanárának sokat köszönhetett, és máig jó viszonyt ápolt a már idős, nyugalmazott professzorral.

És majdnem minden nap beszélt a bátyjával. Mivel már nem éltek a szüleik, és rokonaik sem igazán, így már csak ők ketten maradtak egymásnak.

Olivér a szüleiktől örökölt lakásban maradt, ott, ahol mindig is laktak, Richárd pedig a parókiát választotta otthonául, de gyakran járt Olivérhez, amióta az újra egyedül élt.

Egyetlen nővel élt itt, a legutóbbi kapcsolatával.

Nem volt túl sok lány az életében. Az egyetemi évek alatt, fiatalkori szerelmek, aztán pár futó, rövid ismeretség külföldön, ahol nemzetközi jogot tanult. Olivér miután hazajött, úgy ezek a szerelmek el is múltak. Itthon pedig mindig olyan nőkre talált, akiket elsősorban a sikeres karrierje, és a társadalmi helyzete vonzotta.

Aztán jött Zsuzsa. A férfi úgy érezte, ebben a nőben végre megtalálta, amit keresett. Aztán, hogy mégis csalódnia kellett, kicsit óvatosabbá tette.  

Egy éve már ennek. Túl van már ezen a kapcsolaton, és mostanra már talán vágyott is újra valaki közelségére. Egy lányéra, aki végre őszintén szereti őt, s nem azt, ami vele jár: az elegáns rendezvényeket, a doktori címet, a magas pozíciót. Egy egyszerű nőre vágyott, aki szerény, kedves, akinek van saját akarata, véleménye, egészséges öntudata. Az elkényeztetett „úrilányoktól”, hisztis plázacicáktól és törtető karrieristáktól pedig egyenesen távol tartotta magát.

Azóta a munkája volt számára a legfontosabb, nem is volt ideje ismerkedni. Nem igen járt el sehová, a szórakozóhelyek nélküle zártak be, csak a munkájából kifolyólag, kötelező társadalmi, jótékonysági és protokolláris eseményeken vett részt, ám a kulturális rendezvényeket most kissé elhanyagolta. Mivel nem volt kivel eljárnia a koncertekre, kiállításokra, ha csak egy pár barátja társaságában, aki mindig a párjukkal jöttek, s ilyenkor Olivér kicsit magányosnak érezte magát. Az utcai ismerkedést végképp elvetette, kávéházakba, ebédekre, vacsorákra pedig rendszerint kollégákkal járt, ritkán egy – két baráti párral.

Így maradt egyedül. Néha hiányzott neki valaki, hisz ő is férfi volt. Brüsszelben, ahová hivatalos útjaira gyakran járt, ismert egy nagyon helyes lányt. Jól érezték magukat egymás társaságában, szívesen vacsoráztak együtt. Eljártak koncertre, múzeumba, kulturális rendezvényre, és gyakran nála is aludt, de nem volt belé szerelmes. Nem érezte azt a kicsi pluszt, ami kellett volna egy kapcsolathoz. A lány még tanult, doktorandusz volt nemzetközi kapcsolatok és politológia szakon.  Talán ő sem várt többet ettől a kapcsolattól. Olivér legalábbis ezt vette észre.

A férfi, arra a lányra a templomból, arra a szomorú arcra sokat gondolt.

Maga sem tudta, miért, mégis egyre gyakrabban az eszébe jutott. Talán csak a szomorúságának okát szerette volna tudni. Azt, hogy mit rejteget a kalap jótékony takarása alatt. És az a lehunyt tekintet soká elkísérte azon a vasárnapon, amikor először látta közelebbről az arcát.

Ebéd közben a bátyja meg is jegyezte:

-  Olyan elgondolkodott az arckifejezésed. Rég láttalak ilyennek. Valami aggaszt? – Olivér nem szólt semmit.

-  Tudod, hogy mindenről beszélhetsz nekem. Szívesen segítek, bármi gond van.  

Olivér természetesen tudta ezt. Ő jelentette egyedül Richárd számára a családot, hisz a hivatásánál fogva nem lesz soha felesége, sem gyerekei.

-  Igen, tudom. - mondta végül. – De nincs semmi okod az aggódásra.

Richárd látszólag elfogadta az öccse válaszát, de a lelke mélyén mégis ott maradt egy apró kétely, hogy igazat mond-e vajon. Látta Olivér arcán a változást, a tétova mozdulatai elárulták, ahogyan a villát fogta a kezében, és az ételhez nyúlt. Ismerte már ezeket a jeleket. Ám nem akarta erőltetni a dolgot. Ismerte már az öccsét, el fogja mondani, ha úgy érzi, itt az ideje a „gyónásnak”.

 Hanna jóval korábban indult a misére, mint szokott. Advent első vasárnapja volt, és szeretett volna kicsit egyedül lenni, a még üres templomban.

Szerencséje volt, mert még senki nem volt ott.

Letérdelt az egyik kis mellékoltár elé, és csöndben imádkozni kezdett. Aztán azon elmélkedett, vajon miért nem járt eddig többet?

Hol nyugodnak meg vajon az emberek, a mai rohanó, stresszel teli világban?  Hol van az a hely, ahol lerakhatóak a terhek, s egy kis időre kizárható a külvilág.  Mert kell valami, amiben hisz az ember, és egy kéz, amibe kapaszkodik, még ha az a szemnek láthatatlan is.

Lassan egyre többen érkeztek, főleg idősebbek. Hanna felállt, és a már megszokott helyére ment.

Sokan álltak már ott. Ezen meg is lepődött. Egy férfi ismerősnek tűnt neki. Érezte, hogy az figyeli őt. Ő volt az, aki felvette a múltkor a táskáját, amikor a földre ejtette.

Olivér is korábban érkezett.  Mintha megérezte volna, hogy a lány ma hamarább ott lesz. Már messziről észrevette őt a még szinte üres templomban, az egyik mellékoltár előtt térdelve. Fehér kabátjában, és az elmaradhatatlan kalappal a fején.

Nézte őt, ahogyan ott térdel. Volt benne valami, egyszerre csodás, és gyönyörű, valami más, mint a többi nőben, akit eddig ismert. Tisztán érezte ezt.

Számára megmagyarázhatatlan módon vonzódott hozzá, vagy csak izgatta a fantáziáját a nő rejtélyessége?

Egyfolytában az járt a fejében, hogyan kerülhetne hozzá közelebb? Itt a legtöbb, amit megtehet, hogy közelebb áll hozzá.  És nézheti, a mozdulatait, az alakját, az arcát, amit csak ritkán fed fel az őt takaró kalap.

Távol állt tőle, hogy egy nőt csak úgy leszólítson.   Jelen esetben hogy is tehetné ezt? A templomban szinte lehetetlen. És utána, a mise végeztével, az utcán? Ha utána menne, szólna neki. De mint is mondhatna?

Ilyen gondolatok bolyongtak a fejében egyfolytában.

Hanna megérezte, hogy figyelik őt. Tisztán érezte a hátába fúródó tekintetet. Nem akart megfordulni. Csak próbált kissé oldalra nézni, és óvatosan megnézni, ki áll mögötte. De sajnos, csak a mellette állókat látta. Egy fiatal párt, pici gyerekkel.

Mise végén hamarabb szeretett volna hazaindulni, mert a szülei elutaztak, így ma otthon ebédelt. Nem sokszor főzött, egymagának nem is lett volna értelme. De a vasárnapot nem tudta elképzelni finom ebéd nélkül. Hozzátartozott ehhez a naphoz. A finom, aranyló leves, a rántott csirke. Így volt ez mindig, gyerekkora óta, otthon, és a nagyszüleinél is.

Eszébe jutottak most ismét azok a vasárnapok a nagyszüleinél. És azok az ebédek. A nagyi aranysárga húslevese, sűrűn tésztával, hogy szinte megáll benne a kanál. A sülő hús illata, tetején ropogós a prézli. És azok a karácsonyok. A fenyő illata, apró léptei a roppanó hóban, a méz, az ostya, az alma. Emlékek. Megannyi kép a múltból.

Advent első vasárnapja van. 5 óra körül meggyújtja majd az első gyertyát, és emlékezik majd, a nagyszülei lakásában mindenre, ami eddig volt. És várakozik arra, ami majd ezután jön, az első karácsonyán, egyedül.  

Váratlanul eldöntötte, hogy hazamegy. Nem várta meg a mise végét, hanem egy hirtelen mozdulattal megfordult, és indulni készült, amikor szembetalálta magát a férfival, aki ismerős volt neki, és csaknem beléütközött.

-  Bocsánat! – mondta halkan, és zavartan lesütötte a szemét, majd felemelte és találkozott a férfi tekintetével.

Az egyenesen az arcába nézett. Mélybarna, sötét szeme volt. Szinte sütött.

Hanna hirtelen megérezte a mélyreható tekintetből, hogy ez a férfi nézte őt egész idő alatt. Elmosolyodott.

Olivér megdöbbenve állt, mint akit leforráztak. Most először látta tisztán a lány arcát, vakítóan zöld szemeit, gyönyörű volt. Érezte, most jött el a pillanat, hogy tegyen egy lépést feléje. Az alkalom, hogy közelebb kerülhessen hozzá. És ő mégsem tudott mit kezdeni vele. Csak állt ott meredten, és nézte a lány arcát.

Hanna is megérezte a pillanat különlegességét. A levegő hirtelen megtelt rezgésekkel. A férfi tekintete, a szemei még soká elkísérték, hazafelé az úton.

Odakinn a levegőn megborzongott. Hideg volt. Vagy talán csak ő érezte így?

-  Hülyeség! Teljesen megbolondultam? - gondolta magában, és felgyorsította a lépteit.

Egyszer csak valami megállította.  A hátában érezte újra azt a bizonyos tekintetet. Megfordult. A férfi ott állt a templom előtt, és nézett utána.

 Az ebéd közben Richárd ismét észrevette az öccsén, amit a múltkori alkalommal is. Volt valami furcsa a hallgatásában, az arckifejezésében, a mozdulataiban.

-  Olivér! Veled történik valami, látom!

A férfi a bátyjára nézett, és hallgatott.

- Ismerem én már ezt az arckifejezést- nevetett, és nem faggatta tovább.

Csönd ült közéjük, harmadiknak. Csak az evőeszköz halk koccanását lehetett hallani, amikor az a tányérhoz ért.

-  Van egy lány! – mondta végül Olivér.

Van egy lány. Ennyi csak.

- Egy lány? Gondolhattam volna. – emelte fel a fejét Richárd a tányérjából. – Mindig ezek a nők!- próbált volna utólag finomítani a megjegyzésén, de ő maga is érezte, hogy az kicsit ironikusan hangzott.

De Olivért ez most csöppet sem zavarta. Már régen elfogadta, hogy a bátyja elsősorban az Isten szolgálatában áll.

-  Ez a lány más! Valahogy olyan más, mint akikkel eddig találkoztam.

-  Milyen? – kérdezte egyenesen nekiszegezve a kérdést a bátyja.

Olivér számított ilyen kérdésre.

-  Szomorú! Valami megmagyarázhatatlan szomorúság ül mindig az arcán. Az egész lényéből egyfajta titokzatosság, megfejthetetlenség árad.

-  Egy lány, aki titokzatos, megfejthetetlen és szomorú.

-  És szép!

-  - Nos, persze! Az fontos! – Richárd hangjába újra ott bujkált egy kis irónia. 

Olivér tudta, miért mondta ezt, és így a bátyja. Bár sosem mutatta, de nem volt túl jó véleménnyel öccse eddigi barátnőiről. Túlzottan különböztek egymástól: azok nők és Olivér. Nagyravágyóak voltak, törtetőek, felszínesek, semmi tartalom. Olivérben ettől több volt.

-  Másképp szép ez a lány! Természetes, egyszerű. – a férfi mintha olvasott volna a bátyja gondolataiban. – Legalábbis ilyennek érzem őt az szerint, amennyit láttam eddig belőle.

-  Miért, nem ismered őt közelebbről?   - csodálkozott el Richárd.

-  Nem! Csak látásból.

-  Akkor honnét tudod mégis, milyen lehet? Ha még csak nem is beszéltél vele soha?

-  Érzem. Sokat elárul a tekintete, az arca, a mozdulatai. Itt láttam meg először, a templomban.

-  Itt? Az én miséimen?

-  Igen!- bólintott Olivér. – Egy vasárnap figyeltem fel rá. Előbb csak arra, milyen szép kalapot visel. Hogy egyáltalán, kalapot! Kevés nő viseli ma. Aztán a következő vasárnap is ott volt, és én figyeltem őt onnantól mindig. Ott áll a hátsó padsorok mögött, mindig ugyanott, mintha bérelt helye volna. A testtartása, a mozdulatai elárulták, hogy szomorú, és olykor sír. Csak távolból, és néha közelebbről is figyeltem őt eddig, de nem volt rá alkalom, hogy megszólítsam.

-   A templom nem is igen alkalmas hely erre. – vágott közbe Olivér bátyja.

-  Ezzel én is tisztában vagyok. De akkor mégis hol, hogyan és mikor? Nincs alkalmam máshol találkozni vele. Sem a nevét, sem azt hogy hol lakik, nem tudom.

-  - Bizonyára a környéken. Ebbe a hitközösségbe inkább a közelben lakók járnak. Lehet, volt is már nálam gyónáson.  

Olivér elmosolyodott a gondolatra, hogy milyen szerencsés helyzetben van a bátyja. A gyónásokon alkalma nyílhat beszélgetésekre, akár ezzel az ismeretlen lánnyal is.  

-  Mit is mondtál, hogy néz ki? –szakította ki a gondolataiból Richárd.

-  Barna, félhosszú hajú, és mindig kalapot visel.

-  - Figyelni fogom! – mosolygott végül Richárd.

Olivér később, a lakása magányában a lány vakítóan zöld szemeire gondolt.

 Tejfehér köd szállt le a délutánra. Az első hó ebben az évben még nem érkezett meg, mégis mintha hófehér lett volna minden a sűrű ködtől.

Hanna a konyha asztalnál ült, közel az asztalhoz. Maga előtt ott várt az adventi koszorú négy gyertyája közül az egyik, hogy meggyújtsa.

S akkor sercent a gyufa, lobbant a szikra, és a gyertya meleg lángjának narancsszín fénye visszatáncolt szemben, az ablak üvegén.

Ghymes - Szárnyas kezű szeretők szólt halkan. A lány lelkének minden egyes apró részecskéjét átjárta a dallam. A különleges hangszerek: a koboz, a fuvola, a hegedű, a nagybőgő csodálatos összecsengése. És az a hang, meg a szöveg- mindkettő nemes egyszerűségében mégis milyen sokat adó. Emilivel nagyon szerettek Ghymes koncertre járni.

Még nem áll a karácsonyfa, még odébb az ünnep, de a várakozás már elkezdődött. A megtisztulás, az elcsendesülés ideje, belül.

A hétköznapok apró csodái vezetnek el az ünnep misztikumához. A hétköznapok, amelyek épp olyan szépek, és megrendítőek tudnak lenni, mint az ünnepek. Még akkor is, ha ez a mostani kissé szomorkásan köszönt rád, mert épp nem rég hagytak el, vagy elveszítettél valakit, akit többé már soha nem láthatsz.

A várakozás ideje van mégis. Nyitott szívvel, és Isten kezét fogva várni a csodát.

Mert mindenkinek van csodája. Az anyának a gyermeke, a szerelmesnek a másik jelenléte, a diáknak egy sikeres vizsga, az orvosnak egy megmentett élet.

- Azt hiszem, a várakozás egyetlen perce sem elvesztetett idő. Jól várakozni, azt kell megtanulni. Minden nap, minden percében jól várni, és figyelni! Mert csodák ólálkodnak körülöttünk. – írta le egy darab papírra, és kitűzte a konyha falán lógó faliújságára.

Milyen lesz majd az ünnep? És az első fája?

 December első hete volt, és péntek délutánra megérkezett az első hó is.

Sűrű, nagy pelyhekben hullott, egész este és éjszaka.

Hanna kislánykora óta szerette a havas, téli estéket. Itt Budán még szebb volt a fehérbe öltözött táj.

Estére már egész hatalmas, érintetlen hólepel borította az utcákat.   Bevackolta magát a nappaliba, az ablak előtti kiugrásba, a párnák közé. Mindig itt ült, amikor olvasott, vagy csak nézte a világot odakinn. Zenét hallgatott, olvasott, és két sor között olykor-olykor kitekintett a fehérbe bújt utcára.

Jól érezte magát. Hagyta, hogy ebben a békés, hallgatag csöndben elérjenek hozzá a dallamok, mondatok. Odakinn felgyúltak a lámpák, és a fényük megannyi, apró pontban ott csillogott az érintetlen havon. Sehol egy lélek, sehol egy autó. Csönd volt, és mély hallgatás.

Vasárnapra még mindig hatalmas hó borította az utcákat. Hanna élvezte a templomba vezető út minden milliméterét. Csizmája alatt ropogott a frissen hullott hó.

A templom előtt hirtelen – maga sem tudta hogyan- eszébe jutott a férfi, aki a múltkor figyelte őt. Vajon ma is itt lesz?

Amint belépett, rögtön meglátta őt.  Ott állt, pontosan azon a helyen, ahol a lány szokott. Hanna hirtelen megtorpant, mint akit váratlanul ért a felismerés, aztán tett egy lépést előre. A férfi megfordult, mint aki megérezte a lány jelenlétét.

Hanna kissé beleborzongott a pillantásába. Micsoda mélység lakozott azokban a sötét szemekben. A férfi egyenesen rámosolygott.

A lánynak most már nem volt kétsége a felől, hogy a férfi őt figyelte a múltkor.

Mint egy köszöntésképp, rábólintott, és megállt közvetlen mellette. A karjuk egy pillanatra összeért.

A lányt különös érzés kerítette hatalmába.  Valami megmagyarázhatatlan belső remegés.

Olivért szintén. A férfi egyre jobban érezte, hogy vonzódik valamiért ehhez az ismeretlen, fiatal nőhöz.

Álltak egymás mellett, mindketten a maga gondolataival, mégis minden idegszállal a másikra fókuszálva.

A férfi érezte a lány parfümjének már ismerős illatát, fél szemmel látta, ahogy megigazítja a haját, a zsebébe nyúl, vagy csak áll mozdulatlanul.

Hannát pedig egy régen érzett, furcsa érzés járta át. Amikor érzed, hogy valaki néz, hogy egy férfi közelsége enyhe remegést vált ki belőled.

-  Tényleg megbolondultam. – gondolta magában.

Ez időben Olivér fejében egyfolytában gondolatok sokasága kergette egymást, hogy most nem szeretné elengedni a lányt az nélkül, hogy ne szólítsa meg.

Szinte egyszerre léptek ki a templom főkapuján. A férfi maga elé engedte Hannát, s ő halkan megköszönte.

Odakinn újra havazni kezdett. Hatalmas hópelyhek kavarogtak a levegőben.

-  Gyönyörű! – mondta Olivér, a lány felé fordulva.

-  Igen. – vágta rá Hanna gyorsan, mint ami szóval akarja tartani a másikat. – Korán megérkezett a tél. Reméljük, kitart az ünnepekig.

Magán is csodálkozott, hogy ilyen hosszan válaszolt az ismeretlen férfinak. Az most már kissé felbátorodva fordult felé, és állt meg előtte.

-  Messze lakik? – kérdezte, még mindig óvatosan.

-  Nem! Pár saroknyira.

-  Szívesen elkísérném. Olyan szép a hóesés.

Hanna meglepődött, és csak egy kis idő múlva szólalt meg.

-  Jó! – mondta kissé zavart mosollyal az arcán.

Elindultak. Olivér nem tudta, hogyan folytassa tovább az amúgy is nehezen megkezdett beszélgetést. Be kéne mutatkozni, gondolta. Túl a harmincon, érett férfiként olyan volt most, mint egy pirulós, esetlen gimnazista, az első randevúján.

Hanna viszont épp ellenkezőleg, felbátorodott. A hóesés, vagy a közelgő ünnepek hangulata tette ezt vele, maga sem tudta.

-  Ön is ide jár templomba?- kérdezte a férfit.

-  Igen! – vágta rá az rögtön- a bátyám az egyik lelkész.

-  Igazán? - nézett rá meglepődve Hanna.  – És melyik?

-  - Richárd atya- hangzott a válasz.

-  Olivér a lány apró lépteihez igazította magát. Így mentek egymás mellett, a városra hirtelen rászakadt sűrű hóesésben.

-  Milyen érzés egy pap öccsének lenni? – mosolygott Hanna.

Nagyon szép, ha mosolyog, gondolta magában a férfi.

-  Megszokás kérdése. A szüleim, főleg az anyánk nagyon örült neki. Engem szántak erre a hivatásra, de bennem nem volt elég erős az eltökéltség.

Hanna hallgatta a férfit, majd megszólalt.

-  Ezért jár olyan gyakran a misékre?

Olivér titkon örült ennek a kérdésnek, mert ez azt jelezte számára, hogy a lány megjegyezte őt. Hát mégsem volt olyan észrevétlen.

-  Részben. De Önt szintén gyakran látom itt vasárnaponként. 

-  Igen! Amióta ideköltöztem, újra járok ebbe a templomba. Kislánykoromban a nagyszüleimmel minden vasárnap eljártunk. Aztán felnőttem, és véget értek ezek a szép idők.

-  Ideköltözött vissza?

-  Igen. - bólintott Hanna- és a gyerekkorba is egy kicsit újra.

Nevettek.

-  Itt is vagyunk!- álltak meg egy régi, kétszintes budai ház előtt.

-  Itt lakik? – kérdezte Olivér kissé csalódottan, hogy ilyen hamar megérkeztek.

-  - Örültem a sétának, és hogy beszélgettünk. - mondta a férfi.

És csak nézte maga előtt a lányt, a sűrű hóesésben. Az kicsit zavarba jött a férfi fürkésző tekintetétől. Nem tudta, mit mondjon, így csak toporgott a hóban.

-  Én is örültem. Hanna vagyok! – nyújtotta a kezét végül

-  Ó, bocsánat! – szabadkozott most a férfi- Tarr Olivér.  

Néhány percig még álltak ott a kapuban, míg végül a férfi telefonja megszólalt a kabátja zsebében.

-  Elnézést. – monda, és egy kelletlen pillantást vetett a kis készülékre a kezében. – A bátyám az. Minden vasárnap együtt ebédelünk a parókián.

-  Értem - bólintott Hanna. - és nyújtotta ismét a kezét, búcsúzóul.

Olivér egy kicsivel tovább tartotta a finom, kis kezet. Szinte égette a tenyerét. Zavartan kereste, de nem találta a szavakat. Szerette volna megkérdezni, találkozhatnak-e újra. Hanna megelőzte. 

-  Jó étvágyat kívánok az ebédhez, és további kellemes vasárnapot. – köszönt el, és mire a férfi mondhatott volna valamit, a lány el is tűnt a régi ház kapualjában.

Olivér még egy darabig nézett a lány távolodó alakja után. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.