Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. fejezet - December

2014.02.09

 December

      Zsanna szokása szerint megint késett. Pedig Hanna- jól ismerve már a barátnőjét- egy, a galériájához nagyon közeli helyet választott. Amíg a lányra várt, kért magának egy forró teát.        Az ablakhoz közel ült le, hogy jól láthasson kifelé. Már karácsonyi díszítést kapott az Andrássy út.  A csillogó fények egészen ünnepivé varázsolták Pest egyik legszebb utcáját. Sokan a párizsi Champs Elysées-hez hasonlítják, a régi, patinás palotáival, az utca két oldalát díszítő fasorral, és a nagy világmárkák csillogó-villogó, divatos üzleteivel. Szép volt a pesti Andrássy út, és Hanna nagyon szerette, de talán most inkább a párizsira vágyott.

        Mindig is szerette a francia nyelvet, amit már a gimnáziumban kezdett el tanulni, s amit mára már elég jól beszélt. S ugyanilyen nagyon vágyott a francia fővárosra, annak légies finomságára, könnyed eleganciájára. Csodálattal gondolt arra, ahogyan a francia nők élni tudnak: könnyedén, finoman. Csak úgy, mint egy laza hétfő reggelen: meginni egy kávét valamelyik eldugott kis utcácska kávézójában. Majd friss bagettet, és rongyos croissantot venni a sarki péknél, aztán onnan munkába indulni, s a világra mosolyogni. Tudni azt, hogy minden nehézség ellenére az élet úgy szép, ahogy van, és élni benne épp oly egyszerű, mint a hétfő reggel a sarki péknél. 

        Hanna több országban járt már, de Franciaországba még nem. Művészettörténészként ez igen érdekes, hisz Napóleon országa tudna mesélni a történelmi korszakokról, különböző stílusokról, kultúráról, művészetről. Hogy miért nem jutott el ide eddig még, nem tudja megmagyarázni. Talán, mert nem volt ideje, a többi utazás mellett, hisz tényleg minden évben meglátogatott egy-egy külföldi országot, várost. Volt ahol már többször is járt, turistaként, Zsannával és Henriettel, vagy munkájából adódóan. Párizs, Franciaország azonban még ismeretlen titok maradt számára. Talán nem véletlenül. Amikor Péterrel megismerkedtek, többek között ez is közös volt bennük: a vágy, látni egyszer Párizst!  Hanna gondolatban még ezt is gyakran tovább gondolta: elképzelhetőnek tartotta volna magát, magukat, ott élni is akár.  Együtt tervezték az utat, vártak a megfelelő alkalomra, ami nyárra ígérkezett. Egy teljes hónapot terveztek kinn lenni. Mire elindulhattak volna, kettejükből, a kapcsolatukból nem maradt semmi.

-            Hahó! – ragadta ki a gondolataiból egy hang, ami vidáman csilingelt. Felnézett a csészéjéből az ajtó irányába, ahonnét a hang tulajdonosát sejtette. Zsanna, ahogy szokott, úgy viharzott be a kávézóba, hogy magára vonta az összes tekintetet.

Hanna elmosolyodott. A barátnője mindig jó kedvre tudta deríteni. A lányból könnyedség áradt most is. Olyan volt, akár a legjobb francia parfüm: egyszerre légies, könnyed, izgalmas és feszes, kifinomult elegancia. És még valami, ami régen Hannában is megvolt: a szenvedély, az erő, a tűz, a lobogás. Igen, ilyen volt ő, Zsanna.

-            Régóta vársz? Képtelenség volt korábban elszabadulnom. – nyomott egy puszit Hanna arcára.

-            Pár perce. Éppen egy kávényi időt. – nevetett Zsannára.

-            Kegyes hazugság, de örülök, hogy közben nevetni látlak. És hogy egyáltalán, látlak. Már ennek is nagyon lehet örülni ám. Mesélj, hogy vagy! 

Hanna csak nézte Zsannát, ezt a mindig kirobbanóan jókedvű, nőt, ahogyan könnyedén leoldja magáról a sálat, a kabátot a mellette lévő üres székre dobja, és lehuppan mellé. Keresztbe tett lábain feszült a gránitszürke harisnya, oldalt fehér mintával. Hosszú ujjaival ritmusra dobolt az asztallapon, a szinte már tökéletességgel megalkotott körmeivel. Zsanna észrevette, hogy figyeli őt.

-            Pirosak, sőt, égő pirosak, fekete és ezüst díszítéssel. Meghökkentő, igaz?   

-            Én meghökkentem! – mosolygott rá Hanna. – Bizonyára szenvedélyes időszakod van.

-            Mindig az van. - nevetett fel hangosan Zsanna. – Bár a legutóbbi randevúm elég kudarc volt. Ebből is tanultam, hogy nem szabad a csajos bulit ismeretlen pasisra cserélni. Pedig egészen jól nézett ki a fickó. Csak épp rém unalmas volt.

Hanna csöndben kavargatta a teáját. Kicsit mintha ő maga is felszabadult volna.

Visszaemlékezett  egykori önmagára. Ő is ilyen magas hőfokon élő, folyton valamit kereső, valamiért lelkesedő, csupa energia volt. Bár a szerelmi élete messzi elmaradt a barátnőitől. Őriz emlékeket intenzívebb szerelmi korszakaiból, de az életében korán megjelent Péter, és vele egyfajta lelassulás, nyugalom, és harmónia. Ezt kéne felrázni benne, Zsanna szerint.

-            Nagyon hiányzol már közülünk. Ideje, hogy összekapd magad, és kiessél valahová. Nem mondom, hogy rögtön egy vad, és forró, salsa klubba gyere, de egy vacsorának, vagy egy partinak már itt volna az ideje. Apropó, parti. A héten, pénteken lesz egy gálaest, állófogadás. Tudod, teli van ilyenkor, év végén a naptáram estélyekkel, fogadásokkal, és bármelyikre elkísérhetsz. A közben megérkezett pincérfiú nagy szemekkel nézte az italt rendelő Zsannát.

- Halk zene, soköltönyös művész, műértő, galériatulajdonos, meg minden egyéb finomság. Éppen neked való. – folytatta a lány, miközben a kis mézes tasakot nagy nehezen kibontotta, s a ragadós, aranysárga nedűt a teájába csurgatta, nagy élvezettel.

Hanna csak mosolygott, amikor észrevette, hogy a mellettük lévő asztalnál ülő három férfi őket nézi, vagyis inkább Zsannát.

-            Megőrjítesz magad körül minden férfit. – jegyezte meg.

Zsanna csak nevetett.

-            Azokra gondolsz ott? – bökött oldalra a fejével. – Egész jó fazonok, nem?

-            Téged lehetetlen komolyan venni. Jó, rendben, elmegyek erre a fogadásra. Hol lesz?

-            A Várban. – mondta két kortyolás között Zsanna.

Zsanna felkacagott, és közben hátravetette a fejét, haja a háta közepéig ért. Művésze volt ezeknek a spontán kirohanásoknak.

-            A Várban? – kapta fel a fejét Hanna meglepetten. – Mégis, hol? Milyen est lesz ez, Pest krémjének találkozója?

Zsanna megint csak nevetett.

-            Pest krémje? Ugyan már! Tény, hogy van köztük nagyon sok gazdag, és elismert műgyűjtő, galériás, de hogy a társadalmi krémet alkotnák? Hisz te magad is nagyon jól ismered ezt a világot, még ha egy ideje már nem is jársz ezekbe a körökbe. Sokan csak a kötelezően lerótt körök miatt vannak ott. Ott lenni, mutatkozni, jótékonykodni látszólag a felszínen, de a mélyen csupán érdekből. Persze, van olyan-, mint amilyen ez is lesz-, hogy valóban a művészetről szól, az igazi értékekről.

-            Hm?- várt magyarázatot Hanna.

Barátnője már jól ismerte a lánynak ezt a kérdő arckifejezését.

-            A Nemzeti Galériában, a C épületben lesz.

Hanna letette a kezéből a csészéjét az asztalra.

-            Zsanna! Ez lesz az évi legnagyobb jótékonysági rendezvény, vagy mi? Ezt nem mondtad.

-             Nem kérdezted.

Hannát megőrjítette a barátnője lazasága, ahogyan a dolgokat kezelte.

-            Azt mondtad, lesz egy állófogadás. Csak ennyi, és semmi krém.

-            Jaj, Hanna, ne csináld már! Lesz egy művészeti jellegű jótékonysági esttel egybekötött állófogadás, mert nemzetközi társaság is várható. Mivel most volt kormányváltás, ezért országunk politikai és kulturális felelősei összehívtak pár országot, hogy megmutassák nekik hazánk művészetét.

-            Ennek örülök. Rá is fér már erre a kis országra az imázsépítés, mert van mivel büszkélkednie.  Milyen országok képviselői várhatóak?

Zsanna nem válaszolt rögtön.

-            Átküldöm majd a programot mailben, a meghívót meg majd személyesen, vagy küldöm a galéria futárfiújával.  De lesznek franciák, olaszok, amerikaiak.

-            Hm, franciák! – csillant fel Hanna szeme.

Barátnője rögtön észrevette.

-            Hátha találsz valami jó francia pasit. – próbálta elviccelni a dolgot, de rögtön meg is bánta.

-            Jelen pillanatban nem igazán vágyom egyetlen pasira sem. Főképp nem jóvágásúra. Abból van egy tucat. Viszont ruha, na, az nagyon kellene.  Az utóbbi hónapok lefaragtak rólam pár kilót.  

-            Jó neked.

A lány végignézett Zsannán. Fehér blúz, az anyag a finom, és kiemelte a lány tökéletes dekoltázsát, szürke, térdig érő szoknya, magas sarkú bőrcsizma. Mindig adott a külsejére, a ruházatára. Valóban nem volt az a nagyon vékony alkat, mindig is vigyáznia kellett. De enyhén telt, nőies vonalai vonzóak voltak az ellenkező nem számára.

-     Eljössz velem vásárolni?

Zsannának felcsillant a szeme.

-            Naná! – nézett közben a csuklóját díszítő, apró Swarovski kövekkel kirakott órájára, majd újra Hannára emelte a tekintetét.

A lány már jól ismerte ezt az arckifejezést. Rögtön nemet is intett a fejével.

-  Nem, nem! Ma már nem megyek sehová. Örülök, hogy idáig elmerészkedtem, annak meg pláne, hogy rábólintottam a péntek estére.

Zsanna megértette. Tudta, óvatosan kell bánni a lánnyal. Már annak is örülni kell valóban, hogy elmegy az estre.

-            Henriett is jön? – kérdezte Hanna.

    Bízott benne, hogy igen. Mivel Zsanna általában elfoglalt volt ezeken az eseményeken, a vendégek, a barátok és szakmai ismerősök között gyakran órákra elveszett. Hannát ez akkoriban nem igazán zavarta, mivel mindig Péterrel volt, és sok közös ismerősükkel ők maguk is végigbeszélgették ezeket az estéket. És most egyedül megy. Bele sem gondolt ebbe, amikor hirtelen rábólintott a meghívásra. Mit fog ő ott magában csetleni, botlani? Már – már ott tartott, hogy visszamondja az egészet, amikor eszébe jutott, hogy ha Henriett is jön, vele jól meglesznek együtt. Mivel Zsanna – Henriettel és vele ellentétben - igazi „az est háziasszonya” típusú volt, csak a másik barátnője társaságára számíthat majd, ezt már most előre látta.

      Henriett inkább visszafogott jellem, a művészetet mélységesen tisztelő, és az efféle társasági összejöveteleken is a háttérbe húzódó egyéniség. Hanna, hármuk közül mindig valahol éppen középen helyezkedett el. Volt benne Zsanna vehemenciájából, lendületéből - még ha ez most kissé vissza is szorult belőle- és volt egy adag Henriett nyugalmából, visszafogottságából, szerénységéből. Most épp ezt a csöndes visszavonultság időszakát élte, amiről tudta, hogy nem fog örökké tartani. Ki kell mozdulnia az életbe. Ideje volna az első, apró lépéseket megtenni.

-            Igen, jön! – mondta kis idő múlva Zsanna, miután befejezett egy sms-t.

Hanna felsóhajtott, és láthatóan megnyugodott. Ha a barátnője is ott lesz, lehet, még jól is fogja érezni magát. Hisz szakmailag otthoni terepen lesz, és nem egy tőle idegen világban. Legalábbis ebben reménykedett.

       Zsanna felajánlotta, hogy hazaviszi a kocsiján, de Hanna szívesebben villamosozott, és gyalogolt most haza. Szerette ezt az útszakaszt, főleg most, amikor ilyen szép, téli estéken, karácsony előtt. Nézni a sárga szerelvény ablakából a kivilágított utcákat, ünneplőbe öltöztetett kirakatokat. Belélegezni a közelgő ünnep hangulatát. Nézni, ahogyan felgyúlnak sorban a lámpák az otthonokban. Mint megannyi sárga pont, úgy világítanak bele az ablakok a kora estébe, mögöttük megannyi ember: pár, család, gyerekek, idősek. Élik egész nap a zsúfolt, agyonnyüzsgött hétköznapok moraját, hogy este hazatérve végre leülhessenek a kis lakásukba, és örülhessenek egymásnak.És ő kihez megy haza? Ki várja őt? A könyvei, a kedvenc tárgyain kívül csak a csönd, és a magány.

A négyes-hatos csöndben zakatolt vele, végig a fényben úszó körúton. Budapest. Itt született, és itt is élt- rövidebb külföldi tartózkodásaitól eltekintve- harminc éve. Hogy vágyott –e valaha máshol élni?  Nem igazán. Talán, mert eddig bárhol járt, sehol sem érzete azt, hogy szívesen odaköltözne. Pedig olyan csodálatosan szép, és különleges városok, mint Róma, Velence, Szentpétervár, New York, London, Edinburgh, mind-mind egy ékszerdoboz, és mégis. Hanna itt, Budapesten érezte otthon magát. Egyetlen helyről nem mondható mindez el: Párizsról. De ez is csak azért, mert úti filmekből, csodálatos albumokból, és más élménybeszámolóiból kapott eddig ízelítőt belőle.

A templomhoz közel szállt le a villamosról. Épp tartott még a mise. Halkan nyitotta a nagy, nehéz bejárati ajtót, és megállt egészen hátul. Kevesen voltak ilyenkor, hétköznap esténként, ő mégis inkább a vasárnapokat szerette. Pedig igazán elmélyülni ezeken a szinte néptelen miséken lehet, mert sokkal csendesebb ilyenkor minden.

- A héten meggyújtjuk advent harmadik gyertyáját is. A várakozás ideje még tart - hallgatta a pap szavait.

Eszébe jutott a tegnapi nap, és Olivér. A férfi, aki már egy ideje figyelte őt, és épp tegnap végre megszólította.  Mi érzett? Igazából semmit. Nem gondolta tovább a tegnapi napot. Csak egy ismeretlen férfi, aki ugyanabba a templomba jár, mint ő, és aki most már ismerősként üdvözli, ha meglátja a padok mögött.   Nem több, ennyi csak. Valóban? Kérdezte önmagát.

Amikor hazaindult, ugyanazon a szokott útvonalon, eszébe jutott újra a férfi. Tegnap épp ugyanerre mentek, együtt. Hazudna, ha azt állítaná, hogy nem volt szimpatikus számára az, hogy a férfi egyáltalán nem volt tolakodó. Lehet, sőt biztos, hogy nem ismerkedni akart. Éppen csak a szépen hulló, sűrű hóesésben kedve támadt egyet sétálni. Hogy miért pont ővele?  Kivel, mással? Nem volt a közelben Hanna szerint senki olyan, akivel ez lehetséges lett volna, ha csak nem a férfi egymagában indul neki. S hogy ő miért egyezett bele, hogy elkísérje hazáig? Ezt nem tudta magának sem megmagyarázni. Egyszerűen azt érezte, hogy a férfi barátságosan megkérdezte, vele –e tarthat ebben a hóesésben, ő meg rábólintott, annak ellenére, hogy mindaz után, amit mostanában átél, nem nagyon vágyik társaságra.

-            Zsanna, ez a ruha túl merész hozzám! – méregette magát Hanna másnap délután, a város egyik legnagyobb estélyi ruha szalonjának tükre előtt. – Ráadásul nem fekete.

-            Hanem antracit szürke, na és? Roppant különleges színe van, és a fazonja is döglesztő.

-            Na, ez az! Döglesztő. Én meg nem akarok az lenni. Visszafogott, és fekete. Ilyet keress!

-            Az unalmas.

-            Elegáns!

A két lány egymásra nézett, és elnevette magát. Ekkor bukkant fel Henriett szőke feje is, egy gyönyörű, petróleum színű selyemcsodával a kezében.  Az apró próbahelyiség egyetlen másodperc alatt megtelt élettel, zsongással.

- Azt a mindenit, micsoda találmány! Honnan kotortad elő ezt?  - Zsanna mindet látó szemei rögtön felcsillantak a ruha láttán.

Erre a rövid időre Hanna úgy érezte magát, mint régen. Élettel volt teli a levegő, itt volt a két barátnője mellette, egy próbafülkében az Andrássy úton, és ruhát választanak közösen a pénteki állófogadással egybekötött művészeti estre. Úgy érezte, elindult a vér az ereiben. Lehet, csak egy rövid időre, de elindult.

-            Hogy én ezt nem vettem észre hamarább. És miért csak ilyen kis méretben van?  - Zsanna még mindig a ruhán évődött.

-            Ne viccelj már, egy a méretünk. – szólt rá Hanna.

-            Aha, csak épp egyetlen darab van belőle, és az sem énrám méretezve. Vedd már magadra, hadd gyönyörködjem legalább benned, ha már magamon nem tudok.

A két lány mellette csak a fejüket csóválta, miközben Hanna levetette magáról a szürke nemszeretem ruhát, hogy belebújjon a zöldbe.

- Nagyon jó. Éppen jó! – mosolygott vissza elégedetten Henriett a barátnőjére, aki a tükörben kissé idegenül nézte magát az új ruhában.

A hosszú, egészen a földig érő ruha redőkben omlott alá. Finom selyme lágyan simogatta Hanna meztelen combját. Az érintésbe beleborzongott. Szinte tökéletesen simult karcsú, mégis nőies alakjára, telt, feszes melleire, combjára, gömbölyű fenekén szinte feszült. Az egész hátát szabadon hagyta, rafinált szabása csak még vonzóbbá tette benne az egész lányt. A dekoltázsa épp annyira volt mély, amennyi kirajzolta a mellei szép ívét.   Az ezüst kövekkel kirakott csat, ami elöl összetartotta, csak még jobban odavonzotta a tekintetet.

Összességében véve: a ruha több volt, mint varázslat.

Hanna tudta, hogy jól mutat rajta a ruha, ő maga is élvezte a finom selymet magán.

-            Akár egy párizsi nő, egyenesen valamelyik francia szalonból kilépve.  – méregették őt a lányok elismerően, és az üzletben lévő összes női vendég, az eladólányokkal együtt, amikor kilépett a fülkéből.

Hanna kissé zavarban volt.

-            Ezt a ruhát elvisszük. Lehet blokkolni. – kiáltott előre az egyik lánynak Zsanna.

Nem sokra rá a három lány, táskákkal megpakolva lépett ki a ruhaszalonból.

-            Lányok, egy korai vacsora? – kérdezte Henriett.

-            Vagy egy késői ebéd? Én még ma nem ettem, utoljára reggel. – sóhajtott fel Zsanna.

-            Részemről rendben. – egyezett bele Hanna.

Épp kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy alig néhány perce vett egy drága, de szép ruhacsodát, hozzá kiegészítőket, és egy gyönyörű szandált. S mindezt majd fel is veszi pár nap múlva egy elegáns összejövetelen, olyanon, amilyenen már régen járt.  Egészen jól érezte magát. Régen volt ilyen felszabadult. Minta az utóbbi fél év összes görcse, fájdalma egy perce elszállt volna belőle. Kedve lett volna most akár táncra perdülni, ott a havas, téli utcán. A barátnőitől, a ruhavásárlástól, vagy csak a délutántól volt-e, nem tudta. De most jól érzete magát. Este, hazatérve a kis budai lakásába, felhívta az anyját. A vele való rövid beszélgetés után találta meg a választ.

-            Hannácska! Nagyon örülök, hogy egy kicsit vidámabb a hangod. – mondta az anyja.

És valóban, ma mintha kevesebbet lett volna szomorú, és gondolt az elmúlt időszak veszteségeire.

Lefekvés előtt még soká ott állt az ablakban, és a kinti, sötétbe és fehérségbe egyszerre burkolózó utcákat nézte, és a hóval borított háztetőket, kerítéseket, szemközti udvarokat.  Ez nem a Kálvin tér, ahol Péterrel lakott, de talán most először, már nem is hiányzott. Hogyan is mondta Henriett? Amikor jön egy gondolat, egyszerűen csak fogja, és dobja ki az ablakon. Nem könnyű, de egyre jobban megy majd- suttogta magában.  A jótékonysági estre gondolt inkább. Még sosem járt a Nemzeti Galériában estélyen. Kicsit félt, vagy inkább izgatott volt az egésztől, de ez nem tarthatja őt vissza.

  - Halló, este nyolc! – csiripelte vidáman a telefonba Zsanna, még délelőtt, amikor felhívta őt.

-            Nem felejtettem el. Lehet, hogy mostanában meglehetősen visszavonultan élek, de nem vonultam azért apácazárdába, sem szenilis nem vagyok. Ott leszek, én pontosan szoktam érkezni. – tette a mondandója végére Hanna nevetve. Zsanna is nevetett.

-            Ezt nem lehetett kihagyni.

-            Jó labda volt. Vissza lehetett ütni.

Miután letette a telefont, egy ideig még csöndben ült a kis szobájában, a tanszéken. Kolléganője még nem érkezett vissza az előadásáról, így egy kicsit még magában lehetett, és gondolhatott az estére. El lehet ettől szokni? Mármint a társasági élettől? És a szerelemtől? – gondolkodott hangosan.

Hamarébb végzett az egyetemen. Ahogy belépett az ajtón, és a nagy, előszobai tükörben meglátta magát, a fehér hosszú kabátban, ismét elfogta őt egy kis szomorúság.

-            Vajon milyen lesz majd, amikor túl leszek ezen az egészen, és kész arra, hogy ismét szeressek valakit. És hogy engem is szeressenek? – mondta a tükörképének.

Öt éve nem randizott. Bele lehet jönni újra?   

Megszólalt a táskájában a mobilja. Zsanna volt az. Bezzeg ő nem jött ki a randizásból. Esélye sem volt rá, hisz amióta csak ismeri a lányt, azóta is folyamatosan ezt gyakorolja.

-            Ha ismét figyelmeztetni akarsz az estére, ne tedd. Épp a fürdőkádba készülök, aztán egyenesen a fodrászszalonba, tehát semmit sem felejtettem el.

Zsanna a vonal végén felnevetett, majd letette.

      Hanna közben, míg folyt a meleg víz, elintézett pár telefont. A biztonság kedvéért még egyszer felhívta Henriettet, csak hogy megnyugodjon: igen, ott lesz este, és várni fogja őt a galéria előcsarnokában.  Aztán odaszólt Bálintnak, a fodrászának, hogy este fél 7-re megérkezik, és igénybe venné a kozmetikus lánnyal együtt az öltözőkabint is, mert a szalonból egyenest menne az estélyre. Mire mindent elrendezett, végre elnyújtózhatott a forró vízzel teli kádban.

     Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a meleg átjárja minden tagját. Szerette ezeket a az otthoni fürdőzéseket, ilyenkor télen főképp. Némi fény, illatos olajok, halk zene és lazítás.  Jóga után szokott a legkellemesebb leni. Tényleg, jóga. Oda sem járt már, amióta Em nincs. Együtt jártak jógázni is, már évek óta. Hiányzott is a tagjainak, lelkének, szellemének. Elhatározta, hogy jövő héttől eljár újra, de keres inkább egy lakásához közeli jógaközpontot.  Egészen feloldódott erre a gondolatra. Újra jógázni fog, az ünnep már csak 2 hét, ma este pedig a művészeté a főszerep.

    Visszaemlékezett, mennyi bulit jártak végig azelőtt ők hárman: Zsanna, ő, és Henriett. Klubokba, koncertekre, később elegáns partikra, művészeti rendezvényekre. Az egyik ilyen estélyen találkozott Péterrel. Előbb Zsannának akadt meg a férfin a szeme, de Péter a kissé visszafogottabb, mégis élettel teli, szintén energiáktól vibráló személyiségű Hannát választotta. Egy újabb kép. Meg kell ragadni, és kidobni. Péter nincs, és most már csak ő van egyedül. Ideje ezt végre tudatosítania, és lapozni egyet. Kicsit izgult a mai estével kapcsolatban. Vajon jól fog mutatni abban az új ruhában, mai most vállfára akasztva, és utazófóliába csomagolva várta, hogy a fodrász után felvegye magára? És jól fogja érezni magát? Kik lesznek ott, nem fog kilógni vajon a prominens társaságból? Ez a Zsanna nem sokat mondott az egészről- morogta magában, nagy nehezen kikászálódva a meleg fürdővízből, és akkor megállt, mert hirtelen eszébe jutott valami.

-            Figyelj, ismered a részvételi listát?

-            Miféle listáról beszélsz? –kérdezte értetlenül Henriett. - A mai estére gondolsz? Nem.

-            Csak az jutott az eszembe, hogy Péter esetleg ott lesz- e.- nyögte ki végül Hanna. 

Henriett csak pár másodpercnyi csend után szólalt meg.

-            Nem hiszem. De azért lélekben készülj fel rá. –okosabbat most ő sem tudott mondani.

Ez volt Henriett. Maga a higgadt nyugalom. A nő, akit csak ritkán lehetett kihozni a sodrából.

-            Jó, de tudod, azóta nem találkoztunk. Nem itt akartam ezt megejteni, és nem is ma, amikor jól akarom érezni kicsit magam, és elfelejteni az egészet.

-            Igen, tudom. Ennek az egésznek már fél éve, úgyhogy épp itt az ideje. Egyébként, ha meg találkoznátok ott, legalább lesz alkalmad megmutatni neki, mennyire túl vagy már rajta és milyen fantasztikusan jól nézel ki.

-            Oké, oké! – adta meg magát Hanna.

-            Akkor ezzel rendben is volnánk. A Várban, nyolckor. Az előcsarnokban várlak.

Hanna úgy érezte, ettől a beszélgetéstől egy kicsit megnyugodott. Végül is, mitől tartott? Nem először megy ilyen rendezvényre. Talán csak, mert már régen ment el valahová.

-            Hát csak nem veszek el, egy néhány órás rendezvényen, még ha az egy ilyen nagyszabású is. Javarészt szakmája béliek lesznek jelen, így nincs mitől tartania. Bizonyára találkozik majd ismerős arcokkal is. Ha meg nem érzi jól magát, mert ez is megtörténhet, legfeljebb hív egy taxit, és hazajön a kis kuckójának jól eső melegébe.

Megtörölközött, puha, meleg köntösbe bújt, és az órájára nézett. Mindjárt 5 óra. Egy teára, és egy kis lazításra még van ideje.  Gyertyát gyújtott, melegsége bejárta a kis szobát. Cesaria Evora mély hangja egész lényét áthatotta, nagyon szerette a fekete zenét. Végigdőlt a széles ágyon, és lehunyta a szemét. Annyira jól érezte most magát, így összekuporodva, zenét hallgatva, hogy e percben legszívesebben itthon maradt volna. Inkább felkelt, mert ha tovább így marad, még nehezebben indul neki az estének. Még mindig elég hullámzó volt a kedélyállapota. Hol jobban érezte magát, hol rosszabbul.

Kényelmes farmerbe bújt, és egy könnyű, meleg pulóverbe, ami fölött egészen furcsán mutatott a hosszú, fekete kabát. Összepakolta a holmiját, majd lassan taxit hívott.  Korábban fog érkezni a fodrász szalonba, de nem bírt már otthon maradni tovább. Félt, hogy inába száll a bátorsága, és végül sehová sem megy.

 Hideg volt, és a szél is fújt. Egészen didergett, ahogyan ott állt, hosszú selyemruhában, szandálban a Nemzeti Galéria C épületének bejárata előtt. Izgatottan szorította magához a kistáskáját, a másik kezében pedig a Zsannától kapott meghívót. Legszívesebben visszafordult volna. Mégis, az utolsó percben erőt vett magán, és belépett.

 Az előcsarnokban egy tábla jelezte a rendezvényt. Megállt mellette, és a táskájából előkotorta a telefonját. Mire megtalálta, jutott csak az eszébe, hogy Henriett bizonyára úgysem hallaná a hívást, így visszasüllyesztette inkább a kis készüléket, és várt.

Párok érkeztek közben, elegáns öltözetben. Hanna kicsit szomorúan nézett utánuk, és minél tovább várt, annál elveszettebbnek érezte magát egyedül.

„Állófogadással egybekötött gálavacsora” - olvasta Hanna a táblán. Majd a meghívóját betűzte, addig sem figyelt másra. „ Black tie” – olvasta, majd végig nézett magán. Vajon megfelelő? A haja most különösen jól sikerült. Bálint laza loknikba rendezte, majd feltűzte. – Minden tökéletes rajtad! – szólalt meg a háta mögött a már jól ismert hang.

Henriett.  Mennyire örült most ennek a hangnak. Megfordult. A lány a háta mögött csodásan nézett ki, szintén hosszú, mélykék ruhájában, szétengedett szőke haja féloldalt feltűzve.

-            Végre! Nem is tudod, mit lekínlódtam már itt. – sóhajtotta megkönnyebbülten Hanna.

-            Régóta vársz? Nem bírtam korábban taxit kapni.

-            Úgy tíz perce, de nekem ez maga volt az örökkévalóság. Már majdnem hazamentem.

-            Jól tetted, hogy maradtál. Na, gyere, keressük, meg ami Zsanna nagyasszonyunkat. – karolt bele sorosan a barátnőjébe Henriett, és elindultak a terem felé, ahonnét kellemes zene szűrődött ki a csarnokba. 

Hanna egy percre megállt, és mély levegőt vett, mielőtt a lány mögött belépett. Úgy érezte magát, mint aki egyenest az oroszlánbarlangba készülne.

A zene kellemesen hatott rá, és ismerősek voltak a fények, a hangulat. Körben mindenhol a magyar képzőművészet remekei: festmények, rajzok, szobrok.

- A szervezők aligha találhattak volna tökéletesebb helyszint. – súgta oda Henriettnek, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, és hagyta magát sodródni az illatokkal, hangokkal.

- Vajon merre lehet Zsanna?- kérdezte Henriett.

- Nem tudom. - nyitotta ki a szemét Hanna, és körbenézett a teremben.

A kristálycsillárok csillogva szórták szét a fényt. Szerette, és egészen sokáig tudta nézni, ahogyan a fény megtörik egy-egy kristályon, és a sugarak játékosan visszaverődnek a falakon.

Körben mindenhonnan beszédfoszlányok, és halk nevetés hallatszott. Elegáns férfiak és nők beszélgettek kisebb csoportokban.

Hanna egy pillanatra úgy érezte, talán mégsem volt olyan jó ötlet eljönnie.

Henriett valakinek integetett. Hanna követte a lány tekintetét. Egy kisebb csoport közepén meglátta Tallósi professzort, a régészeti tanszékről.

-            Látom! – bólintott Hanna.

-            És az ott velük nem Szegőczi Regina, a Szegőczi Galériából? – halkította le kissé a hangját Henriett

-            Azt hiszem, ő az! Az idősebb férfi pedig ott mellette, az apja.

-            Ismered őket?- Henriett hangja meglepett volt.

Hanna nem válaszolt rögtön. Kissé idegenül érezte most magát, és izgatottan nézett körbe. Vajon hányan lehetnek? Kétszázan? 

-            Csak futólag. – mondta végül. – Egyszer találkoztunk velük, Péterrel, egy kép kapcsán. Van egy Vasarelyjük.

-            Mijük nincs?

-            Hát nem tudom. Pénzük, képeik vannak, ez biztos.

-            Meg gőgjük. Főleg a nőnek, messziről látszik rajta.

-            Ige, köztudott róla, hogy a büszkeségében majd orra esik.  Elvégzett valami divatos, külföldi művésziskolát, állítólag fest, de nem nagy tehetséggel. Az apja persze állandóan kiállítja őt, aminek a megnyitói kész társadalmi cirkusz, mindenkivel, aki számit. De a kritikusok szerint semmi átütő nincs a művészetében.

-            Hogy te miket tudsz?

-            Szakmai ártalom. – mosolyodott el Hanna.

-            Én inkább maradok a freskóknál, azokkal legalább nem lehet rivalizálni.

Henriett hangjában mindig ott bujkált némi szomorúság. Meddig álmodott arról, hogy egyszer festő lesz, és fest valami nagyot. Amikor végül nem vették fel a Képzőművészeti Egyetemre, a szülei biztatták, hogy próbálja meg később, de a lányban ott valami eltört.

Ahogy Zsanna is saját Galériáról álmodott, amit meg is valósított bár, de távol sem olyan nagy sikerrel, mint a Szegőczy Galéria.

De sem Zsanna, sem Henriett nem születtek gazdag, befolyásos családba. Szüleik megadtak nekik mindent, egyetemen tanulhattak, aztán szerezhettek külföldön tapasztalatokat, de mindazt, amit a lányok eddig elértek, csak saját maguknak köszönhették.

Zsanna a tehetsége mellett a céltudatosságának, kemény akarásnak, elszántságának, Henriett pedig a tehetség mellett a visszafogottságának, és a teljes odaadásának a művészet terén.

És ő? Neki is megadatott a katedra, a publikációk, a kutatások, a szakmában ismerték a nevét. Mégis, talán egyre jobban azt érzi, vissza kéne vonulnia, és a másik álmát megvalósítani: a kicsi könyvkötő boltot és műhelyt.

-            Nézd, ott van Zsanna! – kiáltott fel váratlanul Henriett.

-            Sziasztok! – intett feléjük a lány, és mutatta, hogy még egy kis türelmet kér.

-            Zsanna, volt, nincs! – nevetett Hanna.

-            Igen, a hol volt, hol nem volt hercegnő. Az estély végére csak ideér. Gyere, együnk valamit. – húzta az asztalok felé Hannát a barátnője. 

Mosolyogva nézte őt a mélykék ruhájában, hátközépig érő, szőke hajjal. Olyan volt most, mint egy tündérlány, Andersen meséiből.

-            Te nem kérsz? – kérdezte Hannától.

Hanna nemet intett a fejével. Egy italt azonban meginnék. – nézett arrafelé, ahol az előbb a pincért látta. Hirtelen elakadt a lélegzete. Kissé előre lépett, hogy jobban megnézze, jól lát-e? Az egyik oszlopnál, egy nagyobb társaságban ott állt Péter.

Mozdulni sem tudott. Úgy érezte, mindjárt megfullad. Csak bámulta a férfi, ismerős alakját, a fekete szmokingot, fehér inggel, a kézmozdulatait, ahogyan magyaráz, a homlokába hulló hajtincset. Hosszabb lett a haja, ettől csak még sármosabb lett.

Fájt! Még mindig fájt, szinte tőrként hasított most belé a fájdalom, a csalódás, hogy elhagyta, eldobta az álmaikat.

Henriett mindebből semmit nem vett észre. Épp egy ismerős újságíróval beszélgetett.

Hanna a másik barátnőjét kereste kétségbeesetten, de nem látta sehol.

Menekülni akart, ki a levegőre.

-            Kimegyek a mosdóba. - szólt oda Henriettnek, és már fordult is a kijárat felé.

Alig tett pár lépést, amikor szembe jött vele a pincér. Hirtelen mozdulattal megállította, és leemelt egy pohár pezsgőt a tálcáról. Felhajtotta a gyöngyöző italt, és már nyúlt is a másik pohárért, mit sem törődve a pincérfiú csodálkozó pillantásával.

A pezsgős ital csípte a torkát, ahogy egy hajtásra megitta. Majd visszatette a második üres poharat is a tálcára, és kifelé vette az irányt.

Nem vette észre, hogy közben valaki egy ideje már figyelte őt.

 

Olivér az első pillanatban, amikor meglátta őt, nem ismerte fel rögtön a lányt. Már egy ideje azon gondolkodott, vajon tényleg ő az, vagy csak hasonlít rá.  Nem volt biztos benne, hisz eddig csak kalapban és hosszú kabátban látta. Mégis, érezte, hogy Hanna az. Azzal a megmagyarázhatatlan remegéssel, amivel mindannyiszor válaszolt a bensője, ahányszor eljött a vasárnap, és feltűnt a lány alakja.

-            De vajon mit keresne itt? – kérdezte magában.

Óvatosan figyelte tovább. Háttal állt neki. A haja most össze volt fogva, de éppen olyan színű volt, mint a lánynak a templomban. Nagyon remélte, hogy ő az.

Visszaemlékezett most arra a legutóbbi vasárnapra. A rövid sétájuk után egész nap rá gondolt. Az ebédnél megint nem sokat szólt, és hamar haza is ment. Otthon zenét hallgatott, és próbált a munkájára koncentrálni, de nem sok sikerrel.

Azon gondolkodott, hogyan férkőzhetne közel hozzá? Tudta, hogy elsősorban hivatalból van jelen ezen az estélyen, és nem sok alkalma lesz a társalgásra. De ebben a pillanatban semmi más nem érdekelt, csak hogy a lányhoz közel kerülhessen.

-            S mi van akkor, ha nem is ő az? – gondolta, de már késő, elindult felé.

Minden érzékszervével a lányra összpontosított, de az utolsó pillanatban megállt, mert megállt a lány is. Ő volt az, most már tisztán látta az arcát, ahogyan az szembe fordult vele.

Olivér nézte, ahogyan az egyik italt a másik után dönti magába a lány, és elmosolyodott. Volt benne valami kétségbeesés. Az egész tartásában, ahogyan a pohár után nyúl. Mint akinek sürgősen szüksége van valami kapaszkodóra. Talán mert túl szerény egy ilyen estélyhez, agy másért? Szerette volna tudni, miért.

Amikor Hanna a kijárati ajtó felé indult, Olivér követte. Az előcsarnokba érve azonban elveszítette őt szem elől. Kereste, de nem látta sehol.

-            Csak a mosdók felé mehetett. - gondolta.

Jól ismerte az épületet, nem egy rendezvényen volt már itt.  Tudta, ha visszamegy a terembe, nehezen kerülhet a lány közelébe. Igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy semmiféleképp ne kerülhessék el egymást.

Hanna rövidesen fel is tűnt, petróleum zöld ruhájában, és egyenesen felé tartott.

-            Ó! – és ott állt előtte, csupán ennyit mondva: Ó!

-            A lány a templomból!

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.