Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. fejezet - Találkozások

2014.02.09
 
Találkozások
 
-            Istenem, de szép így, kalap és kabát nélkül. – gondolta magában a férfi, miközben a lány arcát nézte.
Hanna zavartan nézett vissza a férfira. Egyikük sem szólt semmit. Mindketten keresték a szavakat, és a másiktól várták, hogy az szólaljon meg először.
-            Ön itt? És még hol? – ekkora hülyeséget kérdezni. Hanna rögtön meg is bánta.
-            És Ön? – nevették el magukat mindketten.
-      Egy galéria tulajdonos barátnőm hívott meg engem, és egy másik barátnőnket. – kezdte el a beszélgetést a lány.
-            Én félig hivatalból.
-            Szóval munka.
-            Igen, így is lehet mondani.
-            Mivel foglalkozik? – kérdezte Hanna, csak hogy gördüljön valamerre az egyre akadozó beszélgetés.
Olivér nem tudta levenni a szemét a lányról.
-            Jogász vagyok, és az államot képviselem különböző nemzetközi ügyekben. És Ön?
Milyen idétlen is ez a magázódás, gondolta Hanna, és épp javasolni akarta, hogy tegeződjenek, amikor egy idősebb férfi állt meg Olivér mellett.
-            Olivér! – fogott kezet vele.
-            Üdvözlöm, elnök úr! Bemutatom egy  kedves ismerősömet.
-            Leki Hanna! – nyújtotta a kezét a lány, közben Olivérre nézett.
A férfi szemmel láthatóan nem igen örült az őket megzavaró férfi társaságának.
Hanna - maga sem tudta miért- feszélyezett volt. Nem tudta magát igazán elengedni. Jobbnak látta, ha visszamegy, megkeresi Henriettet.
-            Bocsánat, vissza kell mennem! – mondta, és Olivérre nézett.
Annak kiült az arcára a sajnálkozás.  Hogy fogja megint megtalálni a lányt. – bosszankodott magában.
Hanna odabent megállt az ajtóban, mélyet sóhajtott. Újra eszébe jutott Péter. A férfi  valahol itt van. Kétségbeesetten kereste Henriettet. Nagy nehezen megtalálta, arrébb állt és beszélgetett valakikkel. Elindult feléje.
-            Merre jártál eddig, azt hittem, már kereket oldottál. – fordult felé a lány.
-       Nem, csak szellemet láttam: Pétert. Aztán ennek apropóján bedöntöttem két pohár pezsgőt, és kimenekültem a mosdóba. Visszafele meg belebotlottam a férfiba a templomból.  – hadarta Hanna.
-            Na, várj csak! Közben elveszítettem a fonalat. Péter itt? Hát az kicsit kellemetlen, de remek alkalom arra, hogy túllépj rajta. De miféle férfival találkoztál még? Milyen templomról beszélsz?
-            Na, ez azért nem olyan egyszerű. Én úgy gondoltam, hazamegyek. Hány óra van egyáltalán?
-           Fél tíz! – fordult el teljesen a társaságtól Henriett, és odébb húzta Hannát. – Maradj nyugton! Lehet, össze sem futsz vele, és ha mégis, hát legalább megmutathatod neki, milyen remekül elvagy te nélküle is.
Henriett még tovább mosta volna Hanna agyát, de Zsanna vártalanul feltűnt a sokaságban, és feléjük tartott.
-        Drága barátnőim, sikerült elkápráztatnotok az estély összes valamire való férfiját? – állt meg mellettük, és mindkettőjük arcára puszit nyomott.
-            Itt van Péter, és Hanna menni készül. - rángatta meg a karját Henriett.  – neked állandóan csak a férfiakon jár az eszed.
Zsanna egy percre elhallgatott, majd Hanna felé fordult.
-            Itt van a szépfiú is?  Hurrá! Kiváló alkalom, hogy bemutatkozz neki: Leki Hanna, aki nélküled is tud élni. És köszöni, jól van! 
Hanna azonban, első hallásra nem fogadta ilyen kitörő örömmel barátnője ötletét. Aztán átviharzott a fejében a gondolat, hogy miért is ne. Nem élhet mindig elbújva, háttal, és nem szemben az őt ért csalódásokkal, veszteségekkel.
-         Igazat adok Zsannának. - helyeselt Henriett is. – Szembe kell nézned vele, mint a múltad egy részével, amit ideje volna már hátad mögé dobni, és előre nézni.
Hanna csöndben állt a két lány között, akik már tudták, hogy maradni fog.
- Gyertek, igyunk valamit. – indult el az asztalok felé Zsanna.
A két lány követte.
Hanna nem sokat teketóriázott, egyszerre hajtotta fel a pohár pezsgőt.
-         Na, bravó! Így kell ezt! – nyújtott felé Zsanna az újabb pohárral. 
-         Ne adj már neki többet, így is kettővel megivott már. – szólt rá Henriett aggódóan.
-          Ugyan! Nem árt meg neki, legfeljebb bátrabb lesz, és felszed valami jó pasit.
Hanna mosolygott, de Henriett csak fejét ingatta. Mindketten jól ismerték Zsanna könnyed, laza stílusát, és volt idejük az évek alatt megszokni a lány különcségeit is.   
-    Nos, és most átadlak Henriett gondoskodó szárnyainak, mert mennem kell egy kicsit „háziasszonykodni”.
-            Nem házisárkánykodni? – kuncogott Hanna.
Henriett továbbra is aggódva figyelte a barátnőjét, ahogy az már a negyedik pohár pezsgőjét issza.
-            Vissza tudok menni egyedül is. – nézett előbb Henriettre, majd a távolodó Zsanna után, aki lassan eltűnt az emberek között.
A percek innentől egyre gyorsabban teltek. Hanna mindenhová követte Henriettet, beszélgetett, mosolygott, de a fél szemével mindig résen volt, hol tűnik majd fel Péter.
Eközben Olivér is ugyanezt tette. Szórakoztatta a külföldi vendégeket, politikusokat, a különböző szervezetek elnökeivel társalgott, de az egyik szemével mindig Hannát kereste.
Hanna pillantotta meg őt elsőként.
-            Nézd azt a férfit ott! – rángatta meg Henriettet.
-            Hol?
-            Azt ott! Az oszlopnál áll, fekete, rövidre vágott haj, mélybarna szemek.
-          Hát a szemeit nem látom, de egy sötét hajú férfit igen, akinek nincs semmi a kezében, a többiek viszont italt tartanak. Ő lenne az?
Hanna bólintott.
-            Próbálom kitalálni, ki lehet, de nem tűnik úgy, hogy láttam volna valaha is. Ki ő, ismernem kéne?
-        Nem, nem kéne. Én is csak futólag ismerem. Ő az a férfi, a templomból, akivel az előbb kint az előcsarnokban véletlenül összefutottam.   
Henriett fürkészően nézte barátnője arcát, miközben az egyfolytában a férfit nézte. De nem vett rajta észre semmit, amit már szívesen látott volna.
-            Egésy jóképű. - mondta végül.
Hanna ismét csak bólintott.
-         Ne nézz így rám! Nem is ismerem. Éppen csak a templomban, egy-két vasárnapja, hogy először láttam. Majd a múltkor azt vettem észre, mintha figyelne engem, és egyre a közelemben áll meg. – kezdett el magyarázkodni.
-            Ühüm! – nevetett rajta Henriett.
-            Henike! Ne vihorássz! –akkor szokta így szólítani a barátnőjét, amikor már ő maga is kínosan komédiába illőnek érez egy helyzetet. Végül már ő maga is nevetett. - Azt hiszem, sokat ittam. Vagy nem eleget?
-            Éppen eleget! – vágta rá gyorsan Henriett. Ismerte már jól a barátnőjét, minden oldaláról, minden helyzetben. 
Így tudta, nem éppen jól áll neki az ital. Ilyenkor vagy sírás, majd zokogó rohamok, aztán gyorsan haza szokott következni, vagy épp ellenkezőleg: maradjunk még, és csináljunk még több őrültséget. Henriett most egyikbe sem szeretett volna belekóstolni igazán. 
Hanna erre csak legyintett egyet hanyagul. 
-           Semmi jelentősége. Futó ismeretség. Bár hazakísért a múlt vasárnap, de szerintem csak azért, mert olyan szépen hullt a hó. És képzeld, pap a bátyja.
-        Hanna, te berúgtál! – nézett rá Henriett, de azon nyomban meg is ijedt a lány hirtelen elboruló arckifejezésétől.
Követte a tekintetét, és rögtön megértette, mi lett az oka a hirtelen hangulatváltozásának. Velük szemben, épp csak pár lépésnyire ott állt Péter, nyílegyenesen Hannát nézte.
-      Na, Atya ég, most légy erős, Heni! – morogta magában, és azon gondolkodott, mi lenne a leghelyesebb. Ha magára hagyná a lányt, hogy az nézzen farkasszemet ezzel a helyzettel egyedül, vagy segítsen neki. Végül az előbbi mellett döntött, és odaszólt neki.
-      Ezt most már aligha tudod kikerülni. Az lesz a legjobb, ha nekimész az egésznek. Itt leszek a közeledben, ne félj. – szorította meg bátorítólag Hanna kezét.
A lány jelzett a szemével felé, hogy érti, és menjen nyugodtan.
Hanna az a pár másodperc alatt, amíg a férfival szemtől szembe álltak egymással, szinte mozdulatlanul, teljesen leizzadt. Érezte, ahogyan folyik le a háta közepén a víz.
Péter tette meg az első lépést felé. Hanna továbbra is meredten állt egy helyben.
-            Szia! – mondta a férfi.
-            Szia! – köszönt ugyanolyan kurtán, de remegő hangon Hanna.
-            Nagyon csinos vagy! – nézett rajta végig Péter.
-            Köszönöm! – Hanna egész testében remegett.
-            Szinte éreztem, hogy itt leszel. – folytatta a férfi.
A lány most kissé meglepetten nézett vissza rá.
- Miből gondoltad?
- Egész egyszerű. Szakmai kör, nagyszabású esemény, és Zsanna Galériája is ott van a közreműködők között.
- Ez még nem jelenti azt, hogy feltétlen itt kéne lennem. Fél éve nem voltam sehol. – vágta oda, nem kis éllel a hangjában.
A férfi erre felkapta a fejét.
- Tudod, nekem is eszembe jutott, hogy esetleg itt leszel majd. Az utolsó pillanatban majdnem be is húztam a kéziféket, és visszamondani a meghívást, de aztán csak kiengedtem. Ideje volt már szembe nézni a múltammal, és egy jó nagy dobással magam mögé hajítani.
Maga is meglepődött, hogy ilyen összeszedetten ki tudta mondani, amit már rég hurcolt magában. A sérelmeit, a csalódást, a fájdalmat.
A férfi lehajtotta a fejét, és nem nézett Hannára. Az folytatta.
 
-          Így utólag, az egészben nem is az fájt nekem a legjobban, hogy elhagytál. Hanem az, ahogyan. Akiért. És még ezen túl is az, hogy egyszer sem hívtál fel azután, hogy megtudtad, Em meghalt. – hangja elcsuklott, de folytatta, addig, amíg volt ereje hozzá
-  Tudod, Péter, vannak intelligens párok, akik miután már nem élnek együtt, ilyen nehéz helyzetben legalább némi részvétet tanúsítanak a másik iránt, akivel történetesen néhány hete még együtt éltek. Nem kívánok neked egyetlen percet sem abból, amit átéltem akkoriban. Egyszerre veszítettem el a férfit, akivel a jövőmet terveztem, és rá egy hónapra a legjobb barátnőmet.  Abban az időben úgy éreztem, tudod, hogy éreztem? Mintha rám szakadt volna az ég, én meg ott ülök a törmelékek alatt, egyedül. – úgy szakadt ki belőle a fájdalom, mint egy lávafolyam a hegy gyomrából, vulkánkitörés után.
Még folytatta volna, de a férfi felemelte a fejét, és váratlanul olyan dolgot mondott neki, ami Hannát teljesen váratlanul érte.
-         Nagyon sajnálom, Hanna! Igazán! Pár héttel a szakítás után meg akartalak keresni, hogy újrakezdjük, hogy bocsánatot kérjek. Tudom, most nem hiszel nekem, de bántam már az egészet. De tudtam, hogy elkéstem. S miután megtudtam, hogy Em meghalt, még annyi bátorságom sem maradt, hogy egyáltalán felhívjalak.
-     Ugyan már, nem kell a rizsa! – intette le őt Hanna. – Nem is értem, minek beszélgetek én itt veled egyáltalán. Légy boldog, Péter, szívből kívánom.   Én is megpróbálok az lenni. Remélem, sikerül. – hirtelen indulattal sarkon fordult, és otthagyta a megilletődött férfit.
-          Kövess, Henriett, szükségem van egy italra! – viharzott el a tőle nem messze álló barátnője mellett, épp csak ránézve.
Az szó nélkül ment utána.
-           Ne kérdezz semmit. Jól kiadtam magamból, ami odabent rágott, és most iszom rá egyet. – emelte le két poharat a tálcáról, s az egyiket Henriett felé nyújtotta. – Légy szíves, tartsd nekem, nehogy részegesnek tűnjek, két itallal a kezemben.     
-            Nem kéne! – szólt rá a lány, de Hanna meg sem hallotta.
-            Nem kéne, mégis kell! – és elvette tőle a poharat, miután a sajátját már megitta.
Olivér közben folyamatosan őt kereste. De sajnos, annyira lekötötték őt a félig hivatalos beszélgetések, hogy nem tudott igazán csak Hanna megkeresésével foglalkozni.
Végre, mikorra el tudott volna szabadulni egy társaságtól, Szegőczy Árpád állította meg, hogy üdvözölje, és bemutassa a lányának.
Hanna érezte, hogy az ital egyre jobban a fejébe száll. Itt-ott megszédült, úgy kellett egyensúlyoznia a magas sarkakon. Henriett egyre aggódóan nézte a barátnőjét. Szinte érzete, hogy ennek rossz vége lesz. Úgy döntött, megkeresi Zsannát, addig csak kibírja valahogy Hanna egyedül, elköszön tőle, és hazacsalja valamilyen ürüggyel az estét egyre nehezebben viselő barátnőjét.
Hanna miután egyedül maradt, és próbálta elterelni a Péterrel való találkozás emlékéről a figyelmét, eszébe jutott a férfi a templomból.
Keresni kezdte a szemével. Úgy tűnt neki, mintha már kevesebben volnának a teremben. Az órájára nézett. Nemsoká 11. Lassan véget ér az estély. Éjféltől nem igen szoktak tovább tartani.
Ahogy így szemlélődött, végre meglátta Olivért. A férfi mellett szorosan ott állt Szegőczy Regina, és szemmel láthatóan majd rátapadt. Hannának – maga sem érette, miért- kicsit rosszul esett, amit látott. Ahogy a lány nevetve hátrahajtja a fejét, majd Olivér vállára teszi a kezét.
Olyan egyedül érezte most magát, hogy legszívesebben hazáig futott volna. Ez helyett egy újabb pohár pezsgőért nyúlt, de mivel a tálca üres volt mellette, kicsit odébb állt, ahol az italokkal teli asztalnál száraz martinit kért. Az ital édes volt, és égette a torkát.
Most már a gyomra is émelyegni kezdett. Érezte, hogy ha most nem hagyja abba az ivást, rossz vége lesz. És holnap hihetetlenül fájni fog a feje.
-            Hát itt vagy! Megtaláltam Zsannát, mindjárt ide jön.
-            Haza akarok menni! – mondta Hanna.
Henriett őszintén örült ennek. Látta, hogy a lány nem fest túl jól.
-            Lányok, ez az est fantasztikus! És mennyi remek férfi.
-           Nem igaz, hogy te másra sem tudsz gondolni- nevetett Henriett, és hol Zsannára, hol Hannára nézett maga mellett.
-            Hannácskának kéne kifogni már egy aranyhalat.  – folytatta Zsanna, miközben a vendégek gyűrűjét mustrálta - Nézzed, az ott pont megfelelő lenne, még nekem is.
-            Melyikre gondolsz,- kérdezte tőle Henriett.
-            Arra ott, akire épp az az ostoba Szegőczy Regina készül lecsapni.
Erre már Hanna is felkapta a fejét, és Henriettel együtt abba az irányba néztek, amerre barátnőjük mutatott.
-            Ez Olivér! – monda Hanna.
-            Te ismered? – nézett vissza rá Zsanna meglepetten.
Hanna csak bólogatni bírt.
-            A templomból. – nyögte ki végül.
-            Azt hiszem, Hanna sokat ivott. Templomból? Miféle templomról beszél? – nézett most Zsanna Henriettre. 
Abban a pillanatban a férfi is feléjük nézett. Zsanna ezt természetesen rögtön észrevette.
-            Nézzétek, idenéz!
Hanna egy pillanatra farkasszemet nézett a férfival, de annyira zúgott a feje, és kavargott a gyomra, hogy érezte, jobb, ha most rögtön hazamegy.
-            Lányok, én indulok haza.
Henriett helyeslően bólintott.
-            Hívok egy taxit és megyek veled én is. 
-            Hát itt hagytok mindketten? – kérdezte Zsanna.
-            Na, nem félünk mi attól, hogy elveszel.
-            És ha valaki foglyul ejt?
Mindhármukból egyszerre tört ki a nevetés. Elbúcsúztak, és a két lány elindult a kijárat felé.
Olivér ezt észrevéve megpróbált elszakadni a társaságától, de mire kiért az utcára, már csak a taxiba épp beülő lányokat látta.
-            A fenébe! – csettintett egyet az ujjával, és visszafordult az épületbe.
 
Hanna másnap zúgó fejjel ébredt. Sokáig csak feküdt az ágyban, és nem akart gondolni semmire. A délutánt is a szobája mélyén töltötte, és így talált rá az este.
Sokszor tolakodott az agyába Péter képe, és mindaz, amit a férfi mondott neki, ahogy nézte őt.
Néha Olivér is az eszébe jutott. Milyen véletlenszerű volt a találkozásuk, éppen ott, az estélyen. Zavarodottnak érezte most maga körül ezeket a dolgokat, és maga sem tudta, mi a helyesebb: elkezdeni újra társaságba járni, vagy maradni inkább a maga által alkotott, csöndes kis világába.
Épp csak a szüleivel beszélt telefonon, és Henriettel, aki késő délután hívta őt, hogy megkérdezze, hogy érzi magát.  
-            Szerinted?
-            Macskajaj? – nevetett Henriett. – Éppen elég volt ennyi egy időre, igaz?
-            Ne viccelj? Ennyi pohár pezsgő, rövid idő alatt, és még az ex is hozzá, plusz buboréknak?
-            Jól debütáltál! – gratulált még mindig nevetve a barátnője.
-            Soha jobban!
-            Most egy ideig, gondolom, ki sem tudunk majd húzni a csigaházadból.
-         Örülök, ha holnap a templomig elbírom magam vonszolni. Olyan fejfájásom van, hatalmasabb a második világháborútól is.
Nevettek.
Másnap Olivér hiába várta őt izgatottan a templomnál, Hanna otthon maradt. 
 
A hét napjai gyorsan teltek. Már csak pár nap maradt karácsonyig.
Hanna dolgozatokat javított, kevés időt töltött benn az egyetemen, mivel vizsgaidőszak kezdete volt, s az ő tárgyaira csak januárra jelentkeztek fel a hallgatók. Örült is ennek, jó volt most kicsit otthon lenni.
Kezdte megszeretni a lakást, ami most már az ő otthona volt. Élvezte a tea gőzölgő párája fölött, az ablakból nézni a kinti hóesést. Nem is emlékezett rá, mikor hullott ennyi hó. Talán utoljára valamikor kislánykorában.
Esténként gyertyát gyújtott, zenét hallgatott, dolgozatjavítás közben, aztán olvasott. Igyekezett nem gondolkozni azon, hogy a közelgőünnep, hosszú idő óta először, most más lesz, mint eddig volt.
Szerda este Zsanna is előkerült.
-            Szép hercegkisasszony, ha kiheverte a szombat estét, volna kedve egy kiállítás megnyitóhoz?  
-            Hol és mikor? Kérdezte kurtán Hanna, ceruzával a szájában.
-            Péntek este, Szegőczi Galéria.
-            Na, azt nem! Vágta rá rögtön.
-            És akkor sem, ha én kérlek meg rá, nagyon szépen? Fontos volna, hogy ott legyetek mellettem.
-            Én, és még ki?
-            Henriett!
-            Mitől félsz, hisz ez teljesen a te világod.
-          Igen, az! És mégsem! Ez a galéria és annak a világa, a meghívott prominens társaság, szóval nagyon fontos most ez nekem.
-            Meggondolom! – mondta végül Hanna.
Zsanna magában máris győztesként mosolygott. Tudta, hogy el fog jönni.
-            Akkor pénteken. Tudod, hová kell jönnöd?
-            Még nem mondtam igent!
-        Oké, Henriettel gyere, ő ismeri már a járást. – nevetett magabiztosan Zsanna. – Hogy a fenébe csinálja ez a tehetségtelen Szegőczi Regina, hogy ilyen nagyszabású kiállításai vannak. – folytatta tovább a lány.
-            Te is tudod, hogy csakis az apja befolyásának köszönheti.
-         Igen. Az én kis galériám elmehet a sunyiba az övé mellett, velem együtt. – Zsanna hangja egyre kétségbeesettebb lett.
-         Nem kell senkivel sem versenyre kelned. A te kis galériád is nagyon szép, és értéket képvisel. A képek miatt pedig igazán neves alkotók, művészek és vendégek látogatják. S ami a legfontosabb, a nevezésed ott van a Magyar Műgyűjtők Társaságának bizottsága előtt, ahová, ha bekerülsz, nagy ívben fellendítheted, és elindulhatsz ez által. S ami a legfontosabb: te magad hoztad létre mindezt, senki nem tolta előre a szekeredet. – beszélt barátnője lelkére Hanna, mert tudta, ismerte már jól, most erre van éppen szüksége.
Hanna tudta, milyen sokat jelentett barátnőjének a galériája, és mindaz, amit elért. A felszínen ugyanis erős, öntudatos, kemény nő, de a mélyen néha elbizonytalanodott ő is. Éppen úgy, mint Hanna, Henriett, Em, és mindannyian, akik nagy álmokat hordozunk a vállunkra akasztott tarisznyában. Sarokban kucorgó kislányok vagyunk, amikor leszáll a sötétség a városra, és a ránk boruló csöndben várjuk, hogy valaki magához öleljen, nagyon szorosan tartson a karjaiban.
-       Rendben, elmegyek. – mondta végül, és már csak Zsanna mély, megkönnyebbült sóhaját hallotta a telefonban, egy halk köszönömöt, aztán a lány bontotta a vonalat. 
Meggondolta magát. Úgy érezte, hogy amíg ő itt nyalogatja a sebeit, addig másnak ugyanúgy vannak küzdelmei, harcai, bukásai.
Mindennapjaink, amiken nem mindig könnyű átverekedni magunkat. Az élet, a maga olykor zord és kíméletlen valóságával, amiben több a harc, mint a győzelem. Nehéz út, de nem is kaptunk rá ígéretet, hogy könnyű lesz.
Gondolataiból Henriett hívása szakította ki.
-            Egy újabb péntek este együtt.
-            És remélhetőleg jó hangulatban. – folytatta Henriett mondatát Hanna. 
 
Olivérnek nem telt el úgy egy napja sem, hogy ne jutott volna eszébe-, ha csak egy villanásnyira is- Hanna. Sajnálta, hogy a lány úgy ment el az estélyről, hogy alig beszéltek, pedig ez egy remek alkalom lett volna a közelebbi ismerkedésre.
- Közelebbi ismerkedés? – kérdezte tőle a bátyja vasárnap, az ebéd közben. Hát meg akarod ismerni?
Olivér kezében egy pillanatra megállt a villa.
-            Igen! Szeretném jobban megismerni ezt a lányt. - mondta végül határozottan.  
-            És mikor látod legközelebb? – kérdezősködött tovább Richárd.
Olivér csak a fejét rázta.
-            Nem tudom. A templomban van rá lehetőség, bár ma nem volt. – hangjában egy kis szomorúság érződött.
Nem is gondolta akkor, hogy milyen hamar találkoznak újra, és hogy hol.
 
-            Látod, így néz ki egy profi galéria. Csupa nagy művészek munkáival teli- mutatott körbe Zsanna, a két lány pedig követte a tekintetét.
Tudták, hogy a barátnőjüknek nagyon fontos ez.
-            A magyar képzőművészet fénykorából való képek a galéria legcsodálatosabb műremekei. A Monarchia végétől egészen az első világháborúig tartó időszak fontos alkotóitól szép számmal vannak itt képek. Ezeket szeretném látni végre. – Zsanna sötét szeme most szinte feketén izzott, mint az égő széngöröngyök.
-            Szerinted eladók? – kérdezte Hanna, de a lány csak intett a fejével.
-            Szegőczy különleges magángyűjteményre tett szert az évek alatt. Már egyetemistaként voltak képei, amik megalapozták a magángyűjteményét. Amikor megnyitotta ezt a galériát, már jócskán volt mivel büszkélkednie. Azóta folyamatosan vásárol, elad, kiállít, és élénken részt vesz a mai kortárs művészeti életben.
-            Üdvözlöm a hölgyeket! – lépett hozzájuk a vendéglátó, Szegőczy Árpád.
Magas, jó vágású, őszes halántékú férfi volt, akire középkora ellenére is felfigyeltek a fiatal nők. Henriett és Zsanna érdeklődve fordultak felé, és egy perc sem telt belé, máris mély beszélgetésbe kezdtek.
Hanna kimaradt ebből. Nem igazán érdekelte őt a galéria, sem a tulajdonosa. Inkább a másik terembe sétált, a festményekhez, mert a kiállító házigazda lányának modern, kortárs művei sem igazán hozták most lázba. Tudta, hogy egy művészettörténésznek kihagyhatatlan, hogy ismerje a most alkotókat, de ettől függetlenül úgy érezte, ezt most szívesen kihagyná.
A terem mély bordó és pezsgő színű falai megnyugtatták. Jól érzete magát itt, ebben a csöndes elvonultságban, mindenkitől távol. Odakintről bár olykor beszűrődtek a hangok, de nem figyelt oda. Körbehordozta a tekintetét a festményeken: Csók István, Czóbel Béla, Lotz Károly. És a többi kép, amelyeken az impresszionisták gazdag szín kavalkádja és élethű hangulataik mindig is lenyűgözték. Szerette Monet és barátai művészetét.
Leült az egyik világos színű fotelbe, - mint az olvadt vaj- és kényelembe helyezte magát. Gondolatai ezerfelé jártak: ki ő? Mit keres itt? Milyen sorsfeladattal érkezett, és tudja –e vajon teljesítenie azt? Egyáltalán, az út, amin jár, az, amit maga választott, mielőtt leszületett volna a földre?
S vajon ezek a nagyságok, akik most, évtizedekkel később is el tudják kápráztatni a művészetet kevésbé kedvelő és értő embereket is, vajon ők hogyan éltek, gondolkodtak, éreztek? Voltak-e kétségeik, félelmeik?
Ha most valaki, aki két lábbal áll a földön, belelátna a fejébe, és olvasna a gondolataiban, azt hihetné, megőrült. Hanna azonban hitt a spiritualitásban, és abban, hogy a puszta, kézzel fogható matérián túl létezik, mert léteznie kell egy másik világnak. Egy olyan láthatatlan dimenziónak, ahol mégis érezhető egy lelki sík, ami az emberi életet kormányozza.
Ismerős zene szólt, figyelni kezdett. Valamelyik klasszikus, Chopin, vagy Mozart. Felállt, és a tekintetet egy nagyon szép képre esett, az egyik eldugott sarokban. Közelebb ment, és megállt előtte. Egy fiatal nőt ábrázolt, áttetsző, fehér selyemben, amint háttal egy ablak előtt állt. Modernnek nem teljesen, de réginek sem mondható a stílusa, képi világa, mégis őrzött magában valami archaikus hangulatot.
Odakinn mintha kissé felerősödött volna a zene. Figyelni kezdett: Chopin, f dúr szonátája. Szerette. Szemei előtt lassan egybefolyt a kép, a színek, a zene taktusaival a kontúrok eggyé olvadtak. Az egész lényét átmosta valami, valami szokatlan belső remegés. Egyedül érezte magát ebben a pillanatban. Elhagyatottnak, magányosnak, és nagyon elveszettnek.
Szerette volna megfogni valaki kezét, és nagyon erősen megszorítani, és addig kapaszkodni, míg csak belé nem fehérnek az ujjai.
Hirtelen megérezte, hogy valaki figyeli őt. Ugyanaz, a már ismerős érzés a háta közepében. Megfordult. Tarr Olivér ott állt a háta mögött, pár lépésnyire tőle.
-            Jó estét Hanna!  – köszönt kissé félve, és felé nyújtott egy pohár pezsgőt.
-            Maga itt? Jó estét! – válaszolta előbb meglepetten, majd zavarában kislányosan belepirulva Hanna.
A férfi észrevette a lányban lezajló dolgokat.
- Igen! Úgy nézem, mindenhol összefutunk, teljesen váratlanul, véletlenül.
Hanna most már kissé bátrabban fordult a férfival szemben. Hirtelen megérezte a parfümje illatát, ami enyhén összekeveredett a dohányfüst fanyar illatával. Hanna megborzongott.
-            A múltkor még szerettem volna Önnel beszélgetni, de mire oda értem volna, már elment.
-            Nem éreztem túl jól magam, ahogyan most sem. – vallotta be őszintén a lány, miközben a kezében lévő pezsgőspoharat nézte.
Az aranyló italban az apró buborékok elterelték a figyelmét és némileg felengedett benne a feszülés.
-            Nem szívesen jár társaságba, ha jól érzem.
Hanna bólintott.
-            Mindig így volt, vagy történt valami? 
A lány most felemelte a fejét, és egyenesen a férfi szemébe nézett. Az mindent kiolvasott a szomorú szemekből.
- Szeretne sétálni egyet?
Hanna bólintott.
-            Megkeresem a kabátomat, és szólok a barátnőimnek.
Olivér megkönnyebbülten nézett távolodó lány alakja után. A krémszínű selyemruhájában nagyon elegáns volt, és vonzó. Amikor meglátta őt, a barátnői gyűrűjében, alig hitt a szemének. Újra látja, és éppen itt? Vajon véletlenek sorozata, vagy a sors?
A terem közepén hirtelen feltűnt Szegőczy Regina, és egyenesen felé tartott. Magában átkozta a pillanatot. Semmi kedve nem volt a vendéglátó lányához, bármily befolyásos is az, a művészeti körökben. Most is csak félig hivatalból van itt, a külföldi vendégek kíséretében.   Regina, bár nagyon vonzó nő volt, a férfi számára túl rámenős, és öntudatos. Pontosan az a fajta, akitől óvakodik, az eddigi tapasztalatai alapján meg pláne.
- Olivér! Csak nem menni készül máris? – a találkozás immár elkerülhetetlen volt.
- Nem, épp csak levegőzni indultam. - próbált ügyesen kibújni a marasztalás alól.
- Mit szól a megnyitóhoz? És a képeimhez? – tartotta szóval továbbra is a nő.
Olivér gyorsan mindent megdicsért, és feszülten figyelt, honnan bukkan elő Hanna. Csak jönne már végre- gondolta magában, miközben fél füllel Reginát hallgatta.
A nő észrevette, hogy a férfi nem igazán figyel rá. Tökéletes, ápolt kezét, - hosszú, piros körmeivel – Olivér karjára tette, és egészen közel hajolt hozzá, mint aki valami bizalmasat akarna a fülébe suttogni.
Ebben a pillanatban feltűnt Hanna. Amikor meglátta őket, megtorpant, és hirtelen nem tudta, elinduljon-e feléjük, vagy maradjon ott, ahol van. Szemmel láthatóan egy meghittnek vélt pillanatot látott maga előtt. Kívülállónak érezte magát. Nem illett ő ide, ebbe a világba, társaságba. Bár gyönyörű a galéria, és igazán színvonalas, művészi alkotásokkal teli, mégis idegenül érezte magát benne. De még Zsanna is, akinek ez az élete: a galériák és szalonoké, és a műtárgyaké. 
Már épp vissza akart fordulni, amikor a férfi intet felé.
Hanna kelletlenül elindult.
-            Üdvözlöm! – nyújtotta a kezét az est háziasszonya- Szegőczi Regina, festőművész.
Az utolsó szót figyelemkeltésképp megnyomta.
-            Leki Hanna! Gratulálok! – mondta halkan Hanna.
Olivér csöndben figyelte a két nőt maga mellett, a mozdulataikat, az arckifejezésüket, és a jól észrevehető különbséget. Regina túlzott önteltségét, büszkeségét, és ahogyan kissé lenézően vagy inkább semmit mondóan néz Hannára, aki szerényen állt mellette, és rezzenéstelen arccal állta a tekintetét.  
Olivér szemében ettől még szimpatikusabbá vált.
Kivette a lány kezéből a kabátját, felsegítette rá, majd bátorítóan átkarolta a vállát.
-            Elnézést, de valamit meg kell beszélnünk a hölggyel. – és már tolta is kifelé a lányt maga előtt.
Regina szúrós szemmel nézett utánuk.
Odakinn metsző hideg csapott az arcukba.   Hanna fázósan húzta össze magán a kabátot.
-            Idegesítő egy nőszemély. – konstatálta Olivér.
Hanna helyeslően bólintott.
-            Merre szeretne menni? – kérdezte felé fordulva a férfi.
-            Elköszöntem a barátnőimtől, és hazaindulok lassan. Már nem fogok visszamenni. – mondta Hanna, szorosan a férfi mellett lépkedve.
Az a lányhoz igazította a lépteit.  
       Az utcát megvilágították a lámpák. Sárgás fényük megcsillant a frissen hullott havon. Szinte üres volt az utca, ebben a már késői órában nem jártak erre autók, sem emberek.
-            Igazán sajnálom, hogy nem érezte jól magát. Bár őszintén bevallom, korábban én sem lelkesesedtem ezért az estéért, de vannak kötelezettségeim. – mondta a férfi kis csalódással a hangjában, hogy a lány nem marad tovább.
Annak viszont nagyon örült, hogy beszélhetett vele, hogy újra találkoztak. Ezt kihasználva igyekezett minél többet megtudni róla, de a lány továbbra is titokzatos, és visszafogott volt.
-            Meséljen magáról!- kérte.
Hanna lehajtott fejjel lépkedett, a csizmája orrát nézve.
-            Mit szeretne rólam tudni? Nem túlzottan érdekes az életem.
-            Épp ellenkezőleg, engem érdekel, nekem lehet, hogy az. – állt meg vele szemben a férfi, és őt is megállította.
Finom, mégis férfias kezével felemelte a lány fejét, és a szemébe nézett.
Hanna kissé zavarba jött ettől a pillantástól, de másrészt meg is nyugtatta. Volt ebben a férfiban valami, amit nem tudott azóta sem megmagyarázni, amióta először látta őt a templomban.
-            Nem tudom, mit szeretne hallani.
-            Azt az egyszervolt történetet, ami ott kezdődött, hogy valahol Budapesten megszületett egy lány, akinek a szülei a Hanna nevet adták. – mosolygott rá a férfi, kezével még mindig az ajkát fogva.
-            Hosszú történet. – próbált most már kibújni a férfi tekintete elől.
-            Hosszú az este.
Hanna felsóhajtott, egy percig még hallgatagon állt ott, majd tett egy lépést előre. A férfi követte a mozdulatot. Elindultak lefelé az kihalt utcán.
A sötét, téli este úgy borult rájuk, mint egy hatalmas, fehér paplan.
- Egyszerű családban születtem, gyönyörű gyermekkorom volt. Nincs testvérem, egyedüli lányként a szeme fénye voltam a szüleimnek.  Mindig is itt éltem, Budapesten. A gimnáziumban régész akartam lenni, így kerültem a művészettörténeti szakra. Közben a katedra is csábított, majd a kettőt ötvözve egyszerre tanítok és kutatok.  Ennyi volnék.
- Egy egyszervolt lány, akiből ezred évente egy, ha születik a világra. – mosolygott a mellette lépdelő férfi.
Hanna kezdte jól érezni magát vele. Tetszett a közvetlensége, az egyszerűsége, a kedvessége. És még volt benne valami, ami megragadta: a férfiassága, az erő, ami sugárzott belőle, és a figyelmessége. Olyan, akire egy nő rábízhatja magát. Nem tudta ezt, de érezte.
-            És aki szerintem semmiben sem különbözik a többi embertől. Ugyanúgy nevetek, sírok, vagyok az egyik percben boldog, a másikban pedig szomorú.
-            Nekem gyakran úgy tűnik inkább szomorú.
Hanna lelassította a lépteit, és megállt. 
-            Egészen átfagytam- mondta végül. – És fáradt is vagyok. Azt hiszem, ideje volna hazamennem.
-            Megbántottam valamivel? – kérdezte a férfi, haragudva magára, amiért az utóbbit szóba hozta.
-            Nem, egyáltalán nem. Csak szeretnék hazamenni.
-            - Sajnos, nem kísérhetem el, nekem vissza kell mennem a galériába.  A külföldi vendégeinket kísértem el. Pedig szívesebben beszélgetnék. – vallotta be őszintén.
Szerette volna megkérdezni, találkozhatnak –e valamikor. Egy kávé, újabb séta, egy mozi, kiállítás, koncert, bármi.
-            Találkozhatunk valamikor? – kérdezte meg végül. – Csak hogy ne bízzuk a véletlenre.
Hanna kedvesen a férfira mosolygott.
-            Bízzuk csak inkább a véletlenre. – mondta végül, majd beszállt az időközben megérkezett taxiba.
 
És hamar eljöttek az ünnepek. A karácsony magával hozta a nyugalmat, a csodát, a hétköznapokon túlit, ami pár napig most velünk lesz.
Hanna csak nézte az ablakból a frissen hullott havat, ahogy újra ráborult a tájra, fehéren és érintetlenül. Eltakar minden foltot, szennyet, hagyva, hogy ebben a tiszta, fehér némaságban higgyük továbbra is a csodát, legbelül.   
A kedvenc helyén ült, az ablakmélyedésben, mandulateát kortyolgatva. Karácsony ünnepének második estéje volt. A szentestét a szüleinél töltötte, és az éjszakát is, majd a mai napot, egészen délutánig, amikor isten tudja miért, már hazavágyott. Talán nem is az egyedüllétre, hanem inkább arra, hogy itt, az új otthonban is megérintse őt az ünnep. Hisz ez az élete, most már ez. Olyan sok még a tisztázni való magában, magával.
Az elmúlt évre gondolt, és mindarra, amit eltemetett, ami elment a napokkal, percekkel, órákkal. Még fel sem ocsúdott, és máris jött az egyikre a másik, közte alig volt átmenet. Még lélegzethez jutni is alig hagyott a fájdalom. 
A könnyei elhomályosították a szemét, és a forró mandulateába potyogtak. A csészét nézte a kezében. Mintha mozaikból volnának rajta az angyalok. Mint az életünk. Minden egyes, parányi mozaikdarab egy-egy megélt pillanatunk, egy része elkallódó, majd folyton visszatérő álmunk, vágyunk, hibánk, illózónk, lépésünk, botladozásunk, szökkenésünk, és megannyi csodánk.
A sarokban ott áll a karácsonyfa, az ő első fája itt, ebben a lakásban. Még ott él benne az ünnep, még nem köszönt el, még érzi az illatát: a narancs, a fahéj, a vanília édes, karácsony izét. Még lobban a gyertyaláng, az asztalon, a komódon, és mindenhol. Még őrzik az ünnep misztikumát.
Olivér! Jutott eszébe a férfi, és hiába tett fel a kérdést magának, mit érez iránta, nem tudott válaszolni.
Valahol Budapesten, a belvárosban, egy férfi ugyanígy ült a szobája mélyén, és a lányra gondolt. A lányra, aki egyre jobban érdekelte, s akitől visszafogottabbal eddig még nem találkozott. 
 
-            Halló! Halló! Halló! – ismételte el háromszor is Zsanna a telefonban. Mintha egyszer nem volna elég. – Itt a Jézuska beszél. Valami csodásat hoztam Hanna királykisasszonynak, és át szeretném adni.
Zsanna mindig jó kedvre tudta deríteni, bármilyen idétlenséget is mondott. 
-            Mikor és hol? – kérdezte végül, amikor már szóhoz jutott. Tudta, hogy Zsannának már bizonyára megvan a kész terve.
Igazából nem volt kedve sehová sem kimozdulni, most, ezekből az ünnepek utáni, nyugalomszagú délutánokból.
-            A – 38! Megfelel? – Zsanna tudta jól, hogy igen.
-            Folytasd!
A lány a vonal végén elnevette magát.
- Mire mennél el szívesen?   
- Budapest Bár.
- Szerda este, 8 óra megfelel? A hintó majd előáll.
- Épp szilveszter előtt egy nappal? Háááát! De egy Budapest Bár, hát mégiscsak....
- Hát sajnos, a szilveszter éjjelt be kell érned az én szerény személyemmel, és még tőlem is szerényebb galériámmal. Éjfélig remekül elleszünk ott, aztán irány az utca, és minden, ami az utunkba esik.
Hanna igazán hálás volt a barátnőinek. A Budapest Bártól kezdve a szilveszter estéig, minden az ő kedve szerint történt. Tekintettel voltak rá, azt választottak, és úgy, ahogyan ő szereti.
Egy nappal később Hanna nagyon jól érezte magát az A-38-as hajón. Szerette ezt a helyet, és a zenekart. Régi magyar dalok új feldolgozásban, és ehhez egy kis nosztalgia.
Mindannyian ott volta, barátnők. Andi jobban nézett ki, mint valaha. Amióta visszament dolgozni, kissé le is fogyott, és újra szín volt az arcában, és nem csak a sminktől.  Eltűnt belőle a csak otthonülő, kisgyermekét nevelő, kissé fáradt életérzés. Antónia is munkát keres, vagy a szavaival élve - az életét.
-            Jó volna egy kis virágbolt. Egy saját. És fűszernövények, gyógyfüvek, teák. Egy kis sarokkal, benne pár szék, asztal.  Egy kis változás, szín, élmények. – mondta.
A többiek helyeseltek, és biztatták, nyisson ki, ők majd mennek, teára, beszélgetésre, és küldik az ismerősöket.
Dia még mindig csak vár, várakozik, hogy végre végleg hazajöjjön élete Rómeója, aki munka végett külhonba szakad, s belőle is feleség legyen.
Mindegyikük megajándékozta a másikat, egy aprósággal, egy gesztussal.
Hanna Henriettől egy nagyon szép füzetet, és hozzá tollat, ceruzákat kapott.
-            A gondolataidra! – mondta mosolyogva.
Zsannától egy sexi, piros és fekete színű alsónemű együttest, és a pikáns megjegyzésen, amit barátnője egy kis kártyán mellékelt, csak mosolygott. A többektől együttesen egy művészeti albumot. Mindennek, és mindenkinek nagyon örült.
Csak Em hiányzott neki, nagyon. Ezen az első, fájó ünnepen. És holnap, szilveszter éjjel, amikor majd koccintanak, az újév köszöntésére, ő majd egy halk üzenetet felé is küld, odafentre.
 
Hanna a taxi ülésén ült, és némán nézte az ünnepi év utolsó napjának éjszakai díszbe öltözött utcákat. Mindenhol trombitát fújó fiatalok, kiáltozások, zsongás.
-            Pedig még csak 8 óra – mondta a taxisofőr.  – Mi lesz még itt az éjjel.
Idősebb férfi volt, úgy 55 év körüli lehetett. Bizonyára szívesebben lett volna ma otthon, a családja körében, mint odakinn az éjszakában.
Rövidesen megígérkezett Zsanna galériája elé, hogy ott töltse a szilveszter estét a barátaival.
Az este, egészen éjfélig jól telt. Remekül érezte magát a barátnőivel, és Zsanna közeli barátaival. Voltak köztük, akiket eddig még nem ismert. Sok érdekes ember, sok érdekes történet találkozott.
 
Fél 12 felé mind elindultak az utcára, egészen a Lánchídhoz.  
Hanna egy ideig csöndben nézte a tűzijátékot, és közben le-lehunyta a szemét. Emíliára gondolt. Magában ezerszer bocsánatot kért tőle, amiért magára hagyta, amiért nem ment vele azon az esős, pénteki napon. Henriett és Zsanna is ott álltak mellette, ő mégis úgy érezte, egyedül van a világon, nagyon egyedül. Váratlanul megszólalt a telefonja.
Ismeretlen szám volt, de a hang annál ismerősebb.
-            Boldog Új évet, Hanna! A lány, a templomból.
-            Olivér? – kérdezte meglepetten a lány. – Honnan tudja a számomat? 
De a válasz a kérdésre épp ott állt mellette, és vihorászott. Zsanna...
Maga sem tudta, miért, most nagyon örült, hogy hallja a férfit. Talán, mert kapaszkodott volna valamibe, vagy valakibe, ami, vagy aki elűzi ezt a nagy ürességet, a magány érzését a lelkéből.  De hiába beszélt a férfi egyre hangosabban, Hanna alig hallott valamit. Aztán a vonal megszakadt.
Egy lány mellette pezsgősüveget nyomott a kezébe. Fázott, így jó sokat ivott belőle. A pezsgős, hideg ital égette a torkát, de jól esett.
-            Nem messze innét, közel a Bazilikához, az egyik kis utcában van egy jó kis bár. Elmehetnénk megnézni, beférünk-e? – hallotta valakitől a tömegben, maga mellett.
Pár óra múlva Hanna feje már rendesen zsongott a pezsgőtől, a zenétől, a cigi füsttől, és nem érezte túl jó magát. Zsanna és Henriett szemmel láthatólag annál inkább.
Zsannát kézről kézre adták a táncpartnerei. Csak ő volt az, aki ült magában, az asztalnál. Jól esett a pezsgő mámora, de semmi több. Nem akart gondolni semmire, azt akart. Sokat ivott, és mindenkivel, aki csak koccintani akart. Szédült a feje, és kavargott a gyomra.
Haza szeretett volna menni, amikor Zsanna feltűnő igyekezettel próbálta marasztalni, annak ellenére, hogy látta, milyen pocsék állapotban van.
-            Van számodra egy meglepetés vendégem.
De Hanna nem értette, mit mond, és maga mellett Henriettre nézett.
-            Tényleg sokat ittam. - mondta, miközben Zsanna távolodó alakját nézte. – Hová megy épp most, amikor el akarok köszönni?
-            Hanna, emlékszel még azokra az egyetemi bulikra, amiket végig táncoltunk, mi hárman? – nevetett Henriett.
Hanna mosolygott, épp csak ennyit bírt. De Henriett folytatta.
 
-            És azokra a nyári koncertekre, s utána a szabadtéri bulikra, ahol mezítláb táncoltunk, mert nem bírta már a szandál?
Igen, Hanna mindenre emlékezett. Azokra a felhőtlen időkre. Amikor ők hárman, és aztán a többiek: Andi, Antónia, Monka és Dia, így szépen csapatostul járták az éjszakát.  És Em!
Em! - nyilallt most ismét belé a lány hiánya. Megszédült.
-            Na, kislány- mondta magának, - többet ittál a kelleténél, vagy kijöttél a gyakorlatból?
-            Csak túl sok minden ért hirtelen, és most jól esett elfelejteni ezeket kicsit. – karolt belé Henriett.
-            Haza kéne mennem. – nyögte végül Hanna.  
-            Szívesen hazaviszem. –mondta valaki a háta mögött.
Hanna azt hitte, rosszul hall. Hirtelen megfordult, és egyenesen Olivér mellkasának ütközött.
A férfierős karjaival átkarolta, és Hanna úgy bújt bele ebbe az ölelésbe, mint egy kislány. És mint amikor filmszakadás történik, és csak lassan nyekereg a filmtekercs, kiestek az emlékezetéből képkockák.
- Bízzuk a véletlenre- jutott az eszébe a múltkori találkozásuk, amikor a kiállítás megnyitó után az utcán sétáltak, aztán elváltak egymástól, és a férfi megkérdezte, mikor láthatja újra.
- A véletlenre bíztuk- suttogta.

 A férfi csak mosolygott és hagyta, hogy a lány a vállára hajtsa a fejét. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.