Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. fejezet - Az új kezdet küszöbén

2014.02.09

 

-           Az új kezdet küszöbén

 

 Időbe telt, míg a szeme megszokta a halvány fényt, ami sugárban lopózott be a szobába, a félig sötétített ablakon keresztül. A pezsgőszínű organza lágyan omlott az ablakra. Alig bírta nyitva tartani a szemét, és azt sem tudta hirtelen, hol van. A tegnap estére csak nagyon lassan, foszlányokban emlékezett vissza.

Körbe hordozta a tekintetét a szobán. Krémszínű falak, világos bútorok. Olivér!

Lassan összeállt a kép.  A férfi váratlanul, és teljesen meglepetésszerűen jelent meg a bárban, ahol folytatták az újév köszöntését. Éppen akkor, amikor ő már indulni készült.

Nem érzete jó magát most sem, éppen úgy, mint legutóbb, az estélyen, és a kiállítás megnyitón.  Nem kéne erőltetnie a továbbiakban a szórakozást, nem megy ez még neki.

Arra is emlékezett, hogy már menni készült, és mindenki táncolt, jól érezte magát, csak ő ült egyedül az asztalnál. Töltött az üvegből, ami előtte volt. Valami igazán erős lehetett, mert égette torkát, és a második pohár után egyre rosszabbul érezte magát. Akkor váratlanul, szinte a semmiből megjelent Olivér, és ő úgy dőlt a karjaiba, mint egy darab élettelen fa, kivágás előtt.

Jó érzés volt a férfi ölelésében, aki miután meghallotta, hogy haza szeretne menni, rögtön taxit hívott, és beültette.

Hanna az útra már nem emlékezett tisztán. Amikor a férfi a saját címét mondta be, valahogy el sem ért el a tudatáig. Csak aludni akart. Letenni végre valahová kegyetlenül zsongó fejét. Az éjszakából még annyi maradt meg benne, hogy a férfi kinyitotta a lakása ajtaját, bekísérte, lesegítette a kabátját. A fürdőszobában megmosdott, a férfit egy kis szobában találta, pólóval a kezében. Megköszönte, és fáradtan nyúlt el az ágyban. Azonnal elaludt.

Fel kéne kelnie valahogyan, és kimenni. Hasogatott a feje, és olyan nehéz volt, mint egy kő. Az órája után kapott, de az nem volt a csuklóján. Hol vehette le. És egyáltalán, ki vetkőztette le? Milyen nap van, és hány óra? Kérdések cikáztak át a fején. Ebédre a szüleihez kell mennie. Új évi menü.

Ha kimegy a szobából, vajon hová jut? Hol lehet a férfi? Csak most ért el a tudatáig, hogy egy szinte ismeretlen férfi lakásán töltötte az éjszakát. Szilveszter éjjelét, vagy inkább hajnalát, enyhén illuminált állapotban.

-            Mondjuk ki, félig részegen. – mondta magának. - Kitűnő debütálás. 

Nagy nehezen kikászálódott az ágyból, s úgy, ahogy volt, mezítláb az ajtóhoz ment. Résnyire nyitotta.

Csönd volt. Óvatosan lépett ki az előszobába. Körülnézett.

Mindenhol világos, csak az ő szobájában, ahol aludt, volt félhomály. Hol lehet a férfi? Körben, mindenhol csukott ajtók, csak egy szobában nem. Arrafelé indult.

Nappali lehetett. Megállt a küszöbön.

-            Jó reggelt! – hallotta a háta mögött. Megfordult.

Olivér állt ott.

-            Jól aludt? Jöjjön, üljön le itt, a nappaliban. Rögtön hozok reggelit.

A szoba nagy volt, és kevés benne a bútor. Könyvespolc, kisasztal, székek, kényelmes sarok ülőgarnitúra, bőrből. Hanna leült a kisasztal mellett, az egyik székre.

- Jobban érzi magát? – Olivér újra feltűnt, tálcával a kezében.

Hanna bólintott, és zavartan végignézett magán. A fehér póló egészen a térdéig ért. A férfi követte a tekintetét. A látványba egészen beleborzongott. Hanna ezt megérezve, még jobban zavarba jött.

-            Ha szeretne lezuhanyozni, a fürdő éppen szemben van. – mutatott az ajtóra, csak hogy mondjon valamit.

Hanna felpattant, és mint aki menekül, a fürdőszoba felé indult. Az ajtóból még visszanézett.

-            Tiszta törülközőt készítettem.  

-            Köszönöm! – mondta Hanna.

Hosszasan folyatta magára a langyos vizet. A hajára, ami egészen összetapadt a hajlakktól és a füsttől. Legszívesebben kis sem bújt volna a kellemes zuhany alól. Lehunyt szemmel élvezte, ahogy a víz végigcsurog a hátán, karján, combján.

Tíz perc után végre elzárta a csapot. A fürdőszobában fekete és bordó színű csempe volt, és ugyanilyen színű törülközők. A tükör melletti kis szekrényen férfi illatszerek.

Megdobbant a szíve.

Hajszárítót is talált, bizonyára erre is gondolt a férfi.  Gyors mozdulatokkal szárította a haját. Nem volt ideje sem kedve frizurát varázsolni belőle, így hagyta, hogy természetesen száradjon. Kicsit még húzta az időt. Ideges volt, és feszült. Itt van, egy ismeretlen férfi lakásán, újév napján, miután tegnap, a szilveszteri buli olyan „remekre” sikerült, így, idézőjelben. Igazán büszke lehet magára. 

Mivel nem bujkálhatott a végtelenségig, itt a fürdőszobában, ki kell jönnie, és szembe nézni a férfival. És ami még ettől is rosszabb: saját magával is van elszámolni valója.

Olivért a konyhában találta. A levegőben frissen főzött kávé illatát érezte. Hanna nézte a férfit, ahogyan a forró feketét két csészébe tölti, aztán a lány felé fordul. Tekintete megáll rajta, és nem mozdul. Hannát egy idő után zavarba hozta ismét.

-            Göndör.- mutatott a hajára, és elnevette magát.

A férfi vele nevetett.

A nappaliban ültek le. Olivér Hannával szemben.

- Boldog Új Évet! – mosolygott a lányra.

- Viszont, a legjobbakat! – nyögte ki végül Hanna, és szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- Örülök, hogy így alakult. Hogy most itt köszönthetem az új évet, Önnel.

Hanna még mindig mélyen hallgatott. Nagyon szégyellette magát.

-            Én nem vagyok túl büszke magamra. – mondta végül, és zavartan kavargatta a kávéját, még mindig lesütött szemekkel.

A kiskanál belekoccant a csöndbe, amikor a csésze finom porcelánfalához ért. Milyen mély is tud lenni néha két ember közt a hallgatás. S ez nem mindig azért van, mert nem tudnak mit mondani egymásnak. Sőt! Csak át kéne előbb törni a hallgatás falát, és elindulni a másik felé. Vannak helyzetek, amikor épp csak az utat nehéz megtalálni, ami ahhoz a másik lélekhez elvezet.  

Hanna és Olivér között ott volt valami, ami megakadályozta, hogy könnyedén beszélgessenek egymással. Talán az, hogy szinte alig ismerték egymást, talán volt ott ezen kívül más is. Hanna csodálkozott is saját magán, mit keres itt. újév délelőttjén, egy majdnem idegen férfi lakásán, akinél ott töltötte az éjszakát, már ami megmaradt belőle, a szilveszteri buli után.

-            Elnézést kell kérnem- szólalt meg végül, - nem is értem, hogy történhetett mindez. Nem jellemző rám ez a viselkedés. Viselkedés? – micsoda hülyeség ez? Már a megfelelő szavakat sem találja. Jobb, ha inkább nem szól semmit. – gondolta magában.

De a férfi a segítségére sietett.  Hangja megnyugtató volt, és valahogyan a jelenléte is így hatott rá.

-            Nem kell elnézést kérnie semmiért sem, egyáltalán nem. Inkább én tartozom bocsánatkéréssel, amiért nem haza vittem, hanem ide, hozzám. De úgy éreztem, jobb, ha nem marad egyedül.

Hanna bólintott.

-            Kérhetnék egy pohár tejet? 

Olivér elmosolyodott.

-            Macskajaj ellen tökéletes. – mondta, majd felállt, és pár perc múlva két csészével tért vissza. Az egyiket felé nyújtotta.

-            Akkor hát az új kezdetekre!

-            Arra! – bólintott Hanna.

-            Tegeződhetnénk? – kérdezte a férfi óvatosan. 

Hanna megkönnyebbülten bólintott, majd körbenézett, és megkérdezte.

-            Egyedül élsz itt?

Olivér bólintott, és mesélni kezdett, a gyerekkoráról, a szüleiről, a bátyjáról.

A délelőtt további része így gyorsan eltelt. Hannának hirtelen eszébe jutott, hogy a szülei várják ebédre. Olivér próbálta még marasztalni, de aztán taxit hívott neki.

- Mikor találkoztatunk újra? Egy vacsora valamikor?

Hanna kissé zavarba jött. Eszébe jutott a múlt éjszaka, és ismét elszégyellte magát, a szokatlan viselkedéséért.  Mit gondolhat róla ez a férfi?

-            Bízzuk a véletlenre? – mosolygott végül.

Olivér csak nézte őt, úgy, hogy Hanna beleborzongott a tekintetébe.

-            Bízzuk! – hagyta rá a férfi. – Ez a véletlen eddig is kedvezett nekünk.

Hanna a taxi hátsó üléséből még visszanézett a járda szélén álló férfira. Az addig integetett neki, míg az autó be nem fordult az utca végén.

A nap további részében igyekezett nem gondolni az elmúlt éjjel eseményeire.  Amíg a szüleinél volt, ez sikerült is, de hazatérve, az üres lakás mélyén, amikor egyedül maradt a gondolataival, faggatni kezdte őt az este.

Egy új év, egy új kezdet - amikor a múlt épp becsukta a kapuit, hogy ajtót nyisson valami másnak. Mindig így történik. Nem történhet másképp. Nincs addig változás, még a régit el nem engedjük. Sem szerelem, sem munka, sem feladat, esemény, élmény, találkozás nem jöhet addig. Az élet törvénye ez: a körforgás. És ebben az örökös változásban nekünk meg kell találnunk magunkat. Folyton, újra, és újra. Azt a mást! Minden életszakaszunkban egy másik arc néz vissza a tükörben reggel, fogmosás közben. Akiről azt hisszük, ismerjük, aztán rájövünk, hogy épp most ismerkedünk vele.

2011 van. Még csak pár órája, épp csak szokni kell, hogy az évszám változott. Az elején még itt-ott elrontjuk, de idővel ezt is megszokjuk, mint ahogy annyi minden mást. Csak az évszám változott, egyel több lett, mint tavaly volt.

Tavaly? A múlt év... Eszébe jutott most minden. Milyen nehéz is volt mindaz, ami érte. Amitől hirtelen minden olyan más lett. Megváltozott.

-            Annyi mindenen gondolkodom mostanában, drága Em! Nézem magamat a tükörben, és próbálom szavakba önteni mindazt, amit látok. És nagyon sokszor teszek látogatást a lelkem mély szekrényében is. Olykor kipakolom a kacatokat, s az ott maradt dolgok között próbálom megtalálni a válaszokat: Ki vagyok? Mit akarok? Miért épp most, itt és én? Mert valaki odafönt, akit még senki sem látott, mégis hisszük mind, hogy van. Mert ő akarta, hogy így legyen. – gyakran beszélgetett hangosan.  Hol magával, hol meg Emilivel.

Nem tudta, hogy a lány hallja-e, de érzete, hogy ott van vele, és figyeli őt. Ilyenkor megkönnyebbült.

S hogy most mit érzett? Lelke mélyén tudta, hogy nincs még túl a dolgokon, az egészen, és hogy be kell csuknia lassan maga mögött azt az ajtót, s mindent azon túlra zárni. Nyitnia kell egy új élet felé, aminek a szele egyre jobban fújt. Nem tudta még, hogy ő maga készen áll-e a változásra. Előre nézni inkább, mint hátra. Nem szuszakolni örökké a felkiáltójeleket és a pontokat két kérdőjel közé. Péter...az a vonat már elment, és ő már nem utazik rajta. Jött egy állomás, ahol leszállt. A baj ott van, hogy ő még mindig ott áll, és vár. Nézi, innen hová vezetnek a sínek tovább? „Nincs baj, van másik!” – kiáltja a bohóc a cirkusz porondján. Ám ő mégsem látja azt a másik vonatot, mint ahogy azt sem tudja, merre induljon tovább. Talán csak könnyedén, lazán kéne. Hagyni, megtörténni a dolgokat, és befogadni azt, ami jönni akar.  Mert valami közeledett, jött, az északi széllel.

 

Gyorsan eltelt a január. Meglepően gyorsan. Sűrű vizsgaidőszak, sok diák, sok próbatétel, megmérettetés. Szerencsére Péter új barátnője, a fiatal diáklány nem vizsgázott nála. Hanna ezért nem győzött hálát adni a sorsnak. Hogy kegyes volt hozzá, és megkímélte őt. Ám hogy ez a dolog még mindig érinti, azt jelezte felé, hogy maradtak benne múlt-foltok, amik csak nem bírnak az idővel sem halványulni.

-            Legjobb gyógyír az önfeledt szórakozás. Akár a legjobb életcsepp, olyan egy remek este valahol, ahol jó zene mellett ott vagy a barátaid között, akik értenek a nyelveden. – próbálta őt rábeszélni a szilveszteri buli az életre újra Zsanna.

Hanna ilyenkor mindig úgy érezte, az a bizonyos utolsó estéje az évnek, és ahogy végződött, üzenet volt: gondolja át, ki is ő valójában, mit akar kezdeni az életével, és min szeretne benne változtatni.

 

Ahogy teltek az év első hónapjának a napjai, úgy érezte magát egyre zárkózottabbnak. Egymásnak adták a kilincset a hétfők, a keddek, a szerdék, és közben semmi sem történt. Nem találkozott a férfival sem, azóta az éjszaka óta. Templomba is kevesebbet járt, s ha mégis, akkor inkább a szüleihez közel levőbe. Kerülte a férfit, ez egyértelmű volt a számára. Nem véletlenül. Mert hogyan is férhet össze a kép: egy lány, a budai kistemplomból, aki szomorkás arcát kalap alá rejti. És egy másik, hosszú selyemruhában az estélyről, és a kiállítás megnyitóról, majd a szilveszteri partiról, ahol Isten helyett az ital volt több benne. Nem volt büszke magára, egyáltalán nem. Azt sem értette, mi történt vele. Zavart volt, vagy ennyire kétségbeesett? Gyakran magányos, és teli a Péterrel való kapcsolata el nem múló emlékeivel, aztán a csalódásokkal. Előbb ezeket kellett kigyomlálnia magából, mert mire itt lesz a tavasz, a kertjét virágok helyett sűrűn be fogja nőni a gaz.

Nagyon sok minden járt a fejében. Gondolatok között bolyongott, esténként, a szobája félhomályában. Harminc éves lesz, a nyáron. Mit vár az élettől? És magától? Mi az, amit igazán és nagyon szeretne? Ideje lenne eldönteni.

 

Egyik februári délután, kicsivel korábban végzett az egyetemen. Odakinn halványan bár, de sütött a nap, és a hóolvadásnak indult.

Hanna nagyon örült ennek. A hosszú, sötét hónapok után, most újra vágyakozni kezdett a fény után. Úgy érezte, túl hosszú volt már a tél.

Könyveivel a kezében, kissé hunyorogva lépett ki az utcára. A tél fénytelen sötétsége után szoknia kellett még a szemének a napot. Elindult lefelé. Lassan, ráérősen haladt, mint akinek semmi nem sürgős most. Nézegette a kirakatokat, hosszasan megállt egy – egy előtt, ahol a ruhák már a közelgő tavaszt idézték. Nézte a próbababákon a könnyű, vékony kis darabokat. Kis idő múlva azon vette észre magát, hogy valamit hiányol rajtuk.  Mintha meztelenek lennének, annak ellenére, hogy a legújabb tavasztrendbe öltöztették őket.

-            Kalapok! Azok hiányoznak! – hallotta a háta mögött. 

Egy másodpercre azt hitte, csak képzelődik. Ismerős volt a hang, vagy mégsem? Várt még egy percig, aztán megfordult. Nem tévedett. Olivér volt az.

-            Szervusz! – nyögte Hanna.

-            Szia! – jött az övétől sokkal határozottabb válasz.

Hosszasan nézték egymást. Csöndben álldogáltak ott, a februári délutánon, egymással szemben, és egy ideig még nem szóltak semmit. Végül a férfi törte meg a csendet.

-            Kerestelek az egyetemen. Épp elkerültük egymást, azt mondták, már eljöttél.

Hanna bólintott.

-            Kicsalt a napfény.

-            És merre csalogat?

-            Nincs cél. Csak sétálok.

-            Csatlakozhatom erre a céltalan sétára én is?

-            Persze! Lehetne erre mást is mondani?  - próbált kissé felszabadulni Hanna.

Így sétáltak egy darabig, egészen a Kálin-térig. Beszélgettek. Előbb csak teljesen hátköznapi témákról, szigorúan kerülve minden bizalmasat, és kényelmetlent.

-            A napsütés ellenére kissé hűvös van még. Meghívhatlak valahová, itt a közelben egy teára?  

Hanna megállt, szembe fordult a férfival, akire épp ráesett a halvány nap fénye. Bólintott.

A csöndes kis kávézóban rajtuk kívül kevesen ültek. Igazából nem is vágyott egyikük sem zajos társaságra.

Olivér csöndben kavargatta a teáját, míg Hanna jórészt a munkájáról beszélt.

-            Magánélet? – kérdezte végül óvatosan.

Hanna felkapta a fejét. A férfi ezt észtre vette, és rögtön elnézést kért. 

-            Ne érts félre, nem az érdekel, kivel élsz, van –e valakid, akivel osztozol ágyon-asztalon. Nem, nem ez érdekel, hanem te! Hogyan élsz, mit csinálsz szívesen, amikor nem a katedrán a különböző korstílusokat és művészeti irányzatokat oktatod.

Hanna egy pillanat alatt megnyugodott.

-            Egyedül élek. Azt hiszem, láttad már egy sétánk alkalmával a házat, ahol lakom. A szüleim kinn laknak Budatétényben, ott, ahol én is felnőttem. Igazából ők, a munkám most az életem, és a barátnőim, akikkel már több, mint tíz éve szoros barátság fűz össze. Kettővel már te is megismerkedtél, akikkel az estélyen, aztán a kiállítás megnyitón is voltam. Együtt jártunk már egyetemre is. Azelőtt sűrűbben, most már csak itt-ott jövünk össze velük. Bár ha Zsannán és Henrietten múlna, minden hétvégén sűrű társadalmi életet élnék én is, úgy, mint ők.

Hanna itt elhallgatott.  Mint aki még mondani szeretne valamit, de hirtelen megállítja a szót valami. Valami ott belül, ami most újra fáj. Nagyon-nagyon fáj.

A férfi nézte az arcát. Azt a már ismerős, szomorú arckifejezést, amit most nem takart el a kalap. Vajon mit rejtenek az élet rajzolta ráncok, amik most hirtelen a szeme köré rendeződtek? Szerette volna megfejteni, és szeretett volna jobban a fal mögé látni, amit a lány maga köré épített. De hiába várta, hogy a lány mondjon valamit, van-e valami különösebb oka annak a még mindig megfejthetetlen szomorúságnak, amit továbbra is ott hordoz az arca minden apró vonásában. 

Inkább most ő beszélt: a gyerekkoráról, aztán a jogi egyetemről, és arról, hogyan alakultak az utóbbi években az kapcsolatai. Nem hagyta ki Zsuzsát sem, s a viszony tanulságait.

-            Nem volt szerencsés eddig egyetlen kapcsolatod sem. Egyáltalán, kell ehhez szerencse? Vagy mégis igaz volna, hogy elég a szerelem, aztán a szeretet is? Ha nem, akkor mégis, mi az a titok, amitől működik? – nyílt meg végül Hanna.

Olivér figyelmét nem kerülte el a szavak mögött meghúzódó rejtett üzenet. Tudta, hogy a lélek nagyon vékony mezsgyéje az, ahová most lépett, ahol egyetlen, apró óvatlan tett, szó, kérdés is megkarcolhatja ezt a finom területet.

-            Bizonyára téged is értek szomorú valóságok. – mondta végül, és fürkészően nézett a lányra.

Hanna még mindig szomorú arccal nézte az asztallap mintáit maga előtt.

-            Értek! És még nem érzem úgy, hogy teljesen túl lennék rajtuk. Nekem is volt egy hosszabb kapcsolatom, amiről azt hittem, ugyanolyan fontos nekem, mint neki. Tévedtem. Azóta szokom azt, hogy minden hirtelen más lett, hogy megváltoztak a dolgok. Máshol lakom, ami bár nem teljesen idegen számomra, hisz a nagyszüleim lakásába költöztem. A munkám a régi, bár már nem csinálom olyan élvezettel, és néha másban is gondolkodom, mint a tanításban.  Mások lettek a reggelek, a délutánok, az esték. - elhallgatott. Csészéjét a kezében tartva, valahová kifelé nézett.

Olivér érezte, hogy van itt még valami. Egy tüske...

-            Mit szeretnél, mi az ami igazából át tudna segíteni téged ezen az időszakon? – kérdezte tőle, miközben az arcát nézte.

Szép volt most is, ugyanolyan szép, amikor először látta.

-            Hogy mire vágyom? Azt szeretnéd tudni? – szólalt meg halkan, majd lassan a férfi felé fordította a fejét. 

Az talán még soha nem látott eddig ilyen szomorú szemeket. Bársonyosan zöld, vigasztalhatatlan szemek.

-            A tavaszt várom. És azt, hogy talán felolvassza a nap a tél fagyát. Bár szeretem, de most már talán szívesebben menekülnék ki belőle. Soká tartott, és soká fáztam benne.

A férfi ezen a ponton megérezte, hogy épp csak egy hajszálnyi választja el attól a dologtól, ami még ott maradt a mélyben a lányból.

- És Párizsra vágyom! 

Hanna elhallgatott, és újra az utcát nézte. Olivér pedig őt, miközben érzete, ennek a mondatnak súlya van. Hanna hirtelen megfordult, és lélegzetvétel nélkül folytatatta.

-            Elmenni, és látni mindazt, amit rejteget. De nem azt, ami minden egyes útikönyvben olvasható. Nem! A fények városáról már annyi mindent írtak, megfestették, megénekelték. Mi lehet a titka mégis a világ leglátogatottabb és legromantikusabb városának? Ezt szeretném tudni.  Miért keresett itt hosszabb-rövidebb ideig menedéket többek között Van Gogh, Picasso, Hemingway, Faludy György, József Attila, Ady Endre, Oscar Wilde, James Joyce, Jim Morrison? És vajon milyen lehet az élet a Montmartre-n? Álló nap sétálni, csak úgy, céltalanul, és ráérősen a kis festői utcácskákon, ahonnét mindenhonnan a művészet köszön vissza? Este egy kis manzárdszobában hajtani álomra a fejet, miközben odalenn, valamelyik kis kávézóból felhallatszik egy-egy sanzon, vagy harmonika. 

-            Egyszerre művészi és romantikus- válaszolta Olivér, amikor Hanna elhallgatott. 

-            Nyitni ott egy boltot. Régi könyveket árulnék, és kötnék, hátul, a pici műhelyben. Mint régen, a nagyapám. És mellette pedig egy kalapboltot. Igazi kis műhellyel.

-            Régi, antikvár bolt, és könyvkötés. Igazán szép. – bólintott Olivér elismerően. – Milyen szép lelke lehet ennek a lánynak.

-            Igen, pontosan ilyet. Az antikváraz én álmom. A kalap pedig, az meg...- és elcsuklott a hangja. Nem tudta befejezni a mondatot.

A férfi megérezte, hogy most szakad el az a hajszálvékony fonál, ami eddig elválasztotta a lány lelkétől, s ami választ ad a szomorú szemekre.

- Az pedig a barátnőm álma volt. Emília volt számomra a gyerekkor, aztán a felnőtt lét felé vezető évek, az első szerelmek ideje, a közös álmok, és még annyi minden más. De Em meghalt. Nincs több szerelem, titok, álom, vágy. Nincs már utána semmi, csak amit itt hagyott: az emlékek. Májusban lesz egy éve, hogy elment. Egy hónappal az után, hogy az a férfi, aki azt hittem, feleségül vesz, és nászútra Párizsba megyünk, még az idén nyáron.

A férfi kezéből kiesett a kiskanál, és nagyot koppant az üveg asztallapon.

A hajszálvékony szál elszakadt.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.