Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. fejezet.

2014.05.14

 A telefon hangja belevájt a csöndbe.
Lorna álmosan nyúlt a maroknyi készülékért, közben szitkokat szórt a fogai közt.
- A fenébe is, mi van? – zsörtölődött magában, s ujjával épp lenyomni készült a telefon egyik gombját, mikor a kijelzőn meglátta a hívó nevét. Ekkor hirtelen magához tért, és felült.
- Halló! Tudom, tudom már megint kések. Rögtön bent leszek.– fejezte be gyorsan a beszélgetést, majd visszafeküdt, és a fejére húzta a paplant.
Ez az álom, már megint ezek a képek. Az újból feltoluló emlékek kusza hálója, melyek napok óta körbe fonták álmában, s melyek után nem tud visszaaludni. Ilyenkor a fél éjjelt is ébren tölti, s reggel képtelen idejében munkába indulni.
Nyugtalan érzés tölti el minden egyes ilyen alkalommal. Imádott Mimijét látja, s hallja a hangját. Nem a nagyanyja kelt benne félelmet, hanem az érzés, ami utána marad. Megmagyarázhatatlan borzongás járja át a testét, s reggelre izzadtan ébred.
Egyre többet járt mostanában a fejében Mimi, pedig csak halványan emlékezett rá.
Tíz éves volt, amikor a nagyanyja meghalt, ők többé nem jöttek Magyarországra.
Lorna apja olasz volt. Szülei azon a nyáron ismerkedtek meg, amikor anyja egyetemistaként Firenzében járt. Mire lediplomázott, és a szerelem köztük még mindig erős volt, szóba került a házasság. Esküvő után a közös életüket már Olaszországban folytatták, egy toscanai birtokon, amely az apja családjáé volt, generációk óta. Szőlőtermesztéssel és borkészítéssel foglalkoztak. Lorna kislányként gyakran megfordult Magyarországon, s a szünidőket nagyanyjánál töltötte, akit csak Miminek hívott.
Drága, drága Mimi!
Miután a nagyanyja meghalt, Zoya, Lorna anyja a fájdalom elől menekülve. lezárta a házat, és soha többé nem lépte át az ország határát. Azt hitte, az anyja hiánya, az elviselhetetlen űr, amit maga mögött hagyott, a határon túlra nem megy vele. Tévedett. Mint ahogy abban is, hogy ha többé nem beszél róla, úgy könnyebb lesz a súly, ami napról-napra nyomta a mellkasát.
Imádták egymást. Anya és lánya. Mariann és Zoya. Két különleges név és két különleges egyéniség. Életük tele volt szép élményekkel, hosszú beszélgetésekkel, vidámsággal – séták, kirándulások, világmegváltó gondolatok, harsogó nevetések és bolondozások éppúgy színesítették napjaikat, mint a halkan duruzsoló délutánok, és néma kora esték. Amikor Mariann – akit Lorna csak Miminek hívott – írt, Zoya ott tett-vett mellette, miközben mindig zene szólt, s levendulaillattal volt teli a levegő. Mindketten egyformán szerették a szépet. A tárgyakat, melyeknek szerintük lelke van. A szavak varázsát, tintába öntve s papírra vetve. A múltat, a régi épületeket, bútorokat, képeket, festményeket, filmeket és az embereket.
Lorna anyja, Zoya nem írt. Más módon hozta felszínre magából a szépet. Régész volt. Míg Mimi szavakba öntötte a múltat, jelent, az érzéseket, addig Zoya a tárgyakban, régi épületekben, és ásatásokon találta meg önmagát.
Sok volt a közös bennük, de akadtak különbségek is. Amiben eltért egymástól anya és lánya: Mimi tűzről pattant, energiával teli, impulzív nő volt, aki ösztönösen és spontán élt és alkotott, beszélt, s mindig valamiért lázadott. Minden körülmények közt kimutatta az érzéseit. A fájdalmat és dühöt éppúgy, mint az örömet. Egyszerre volt nyertese és vesztese az életnek. Égő szenvedéllyel bírt, amikor szeretettett, s mikor harcolt az álmaiért, vágyaiért. Megfeszült indulatok fojtogatták, ha fájt neki valami, s ezer darabra szaggatta szét magát.
Ám ott volt benne a kislányos rajongás is, a gyermeki, ahogyan kerek szemmel a dolgokra rácsodálkozott. És a szeretetéhség. Mindennél jobban és erőssebben kísérte őt ez az érzés évekig. Hosszú – hosszú évekig.
„Remekbe szabott, női testbe bújtatott, apró kis szeretetkoldus!” – szokta mondani magáról.
Ezzel szemben a lánya, Zoya maga volt a higgadtság, a nyugalom. A megfontoltság, a csöndesség, a racionalitás. Magas volt, sötét fekete hajú, és gesztenyebarna szemű.
És végül az unoka, Lorna. Valószínű, ő volt, aki örökölte nagyanyja tulajdonságait. Gyorsan és türelmetlenül élt, mindent azonnal akart. Szenvedélye volt az írás, hasonlóan, mint a nagyanyjának.
Lorna csupán pillanatokra emlékezett Mimiből, s a vele eltöltött időkből. Hangulatokra. A házra, ahol a nagyanyja lakott, annak egy-két részére. A szekreterre, amin a nagyanyja írt, a fényképes komódra, a kertre, s a levendularétre. És a tulipánokra. Mimi kedvenc virágai…
Téli estékre a kandalló melletti székben, amelyben Mimi ülni szokott, s ő pedig mellette, a kis zsámolyon. Ilyenkor nagy szemekkel hallgatta őt. És a hosszú, téli sétákra, a hulló hóban.
Majd a temetésre, mozaikokban.
Az arcára tisztán emlékezett. Az álmaiban mindig megjelenő tekintetre, hogy sose felejtse el. Az anyja, amikor lezárta a házat, felégetve ezzel a háta mögött minden hidat, Mimi emlékét is tovahagyta. Fotókat, személyes tárgyakat, mindent elcsomagolt. Mintha így akarta volna magától távol tartani a fájdalmat.
De az emlékek léteznek. Nem lehet nyomtalanul eltörölni, sem eltemetni azokat. Ha megpiszkálják, felélednek újra, és mesélni kezdenek. Nem tudhatjuk, hogy jót hoz-e ez nekünk, vagy rosszat, de foglalkozni kell vele! Fel kell kutatni! El kell indulni a nyomok mentén, és hagyni kell, hogy elmondják, amit akarnak.
Most üzent a múlt, az álom minduntalan visszatért. Lorna tudta, hogy nem véletlenül. Valami hosszú idő után élni akar, valami életért kiált.

Karikás szemekkel és fáradtan indult a szerkesztőségbe. Ráadásul a forgalom is meglehetősen sűrű volt a városban.
Próbált útközben kitalálni valamit, hogy mire beér, le tudja tenni a főszerkesztő asztalára, de valahogy semmi érdemleges nem jutott az eszébe. Neki? Aki mindig is verhetetlen volt történetírásban. Pedig most úgy érezte, hogy teljesen kiüresedett.
Egyfolytában az álom járt a fejében. Az álom, ami nem hagyta nyugodni. A hang, ami azt súgta: Indulj el! Keresd meg!
Mimi…
Hirtelen arra eszmélt, hogy kifele tart a városból, s nem szerkesztőségbe. A telefonja után nyúlt. Tudta, hogy ma már úgysem megy be, s fel kell hívnia a főnökét.
- Hogy mit kapok én ezért. – gondolta, miközben a telefonjában a főnöke számát kereste.
- Halló, Sebastiano, itt Lorna. Éppen - folytatta volna, de a hang a telefon másik végén szinte beléfojtotta a szót.
- Lorna Conti! Mond csak, mégis merre jársz?
- Riport után, természetesen. – hazudta a lány.
- Lorna, drága! Ajánlom, hogy úgy legyen! Rég várok már valami átütő írásra tőled. Nekem az utóbbi időben nagyon úgy tűnik, mintha nem koncentrálnál a lapra eléggé. Vagy már nem szeretnél saját rovatot? - És csönd. A férfi hirtelen megszakította a vonalat.
Főnöke nagyon jól tudta, mire vágyik már régóta. Arra, hogy végre saját rovatot kapjon a lapnál. Valami jó témát kell találnia, mert tudta, a főnöke komolyan gondolta a múltkor, amikor arra figyelmeztette, ha nem kapja össze magát, kirúgja.
Fontos volt neki az újság. Imádta a munkáját. Bár még csak nem rég került a laphoz, de mindennél jobban szeretett volna igazán bekerülni a szerkesztőségi tagok közé. Állandó rovatról álmodott Firenze legjobb női lapjában, de tudta, tanulóidő nélkül ez aligha menne. S most ő épp ezt az időt böjtöli ki a lapnál
Fiatalnak számított még a szakmában. Egy éve került csak ki az egyetemről. Más évekig sem jut be a média világába. Legtöbbjük írását meg sem nézik. Ehhez képest ő elég sok mindent elért csekély idő alatt. Csupán a főnökét nem bírta elviselni. Jobban mondva annak nem épp finom stílusát.
Kislány kora óta írt, rímeket fabrikált. Rövid versikéket, történeteket, de mindig csak a maga örömére. Meg persze Mimiére. Emlékezett rá, ahogy a nagyanyja helyet szorított maga mellett, amikor irt, s hagyta őt figyelni. Mimi minden ügyetlen kis irományát elolvasta. Javította, ha kellett, dicsérte, ha jó volt. Ezekre, a pillanatokra nagyon tisztán emlékezett. Aztán Mimi egy nap elment.
- Honnan a fenéből fogok én elővarázsolni Sebnek egy jó sztorit? – fortyogott magában. Bár bízott az ösztöneiben, abban, hogy az utolsó pillanatban majd besegít neki valami, vagy valaki. Mindig így volt. Mintha valaki a háttérből súgná neki a szavakat, amikor neki már szinte semmi nem jut az eszébe. Lehetséges volna, hogy nem is Ihlet Asszonyság? Talán, más.
Mimi…
Nagyanyja misztikus alakja mostanra már mindig ott volt előtte. Egyre jobban érezte a jelenlétét. Lefordult a Firenzétől Montepulcianóig vezető főútról, és elkerülve a kis városkát, rákanyarodott a mellékútra, ami a családi birtokukhoz vezetett.
- Gyönyörű ez a vidék. – sóhajtott fel magában, s úgy csodálkozott rá a tájra, mintha most járna itt életében először.
Csönd honolt mindenütt. A nap magasan fent ragyogott az égen. Hirtelen előbukkantak Toscana dombjai.
Az út mindkét szélén magas, karcsú fák nyújtózkodtak az ég felé. Mindent elöntött az a csodálatos színkavalkád, ami minduntalan elvarázsolta . Az ég kékje odafent, odalent a barna, a zöld és narancsszín minden árnyalata egybeolvad a pirossal és a sárgával. A fák levelei, a bokrok ágai vidáman hajladoztak a tavaszi szélben. Kislány korában olyan érzése volt, ha hazafelé tartottak ezen az útszakaszon, hogy ő e mesebeli táj hercegnője, s mindenki őt köszönti. Az ágak csak neki integetnek, és a lankás dombok hívogatják maguk felé. Mintha az ég is örömkönnyeket hullatna, amikor felhőiből eső esik alá.
Szerencsésnek érezte magát, hogy itt élhet. Járt már a világ több országában is, de Toscana volt az a hely, amelyet ő magával a paradicsommal azonosított.
Most mégis izgatottan, valami egészen furcsa benső remegéssel vezetett. Az ismerős illatokat, amiket felé hordott a szél, mélyen magába szívta. A hamisítatlan földszag az eső áztatta növények illatával keveredett.
Mélyet szippantott, miközben teljesen letekerte az ablaküveget. És akkor meglátta messzi az olívaligeteket. Egy minden szorítást és görcsöt feloldó, finom érzés kerítette hatalmába. Lorna "otthon-vagyok érzésnek" hívta, és hagyta magát elringatni a látványtól és az illatoktól. Semmi mást nem engedett be a lelkébe.
Lehúzódott az út szélére, és megállt. Kiszállt az autóból, szandálját lecsatolta a bokájáról, s a lábbelit, csak úgy hanyagul a hátsó ülésre dobta. Így tett meg pár lépést, mezítláb. Megállt, s végignézett a tájon. Behunyta a szemét, s nem kívánt mást e percben, csak annyit, hogy bár megállna az idő, itt és most.
Máskor nincs abban semmi különös, ha váratlanul, bejelentés nélkül toppan be a szülei házába, de ez a mostani látogatás mégis más volt. Tudta, hogy miért jön. Mint ahogy azt is, hogy olyan témával közelít most anyja felé, amivel rég bezárt kapukon dönget majd, amelyek félő, hogy nem nyílnak meg előtte. Mindenképp ki kell eszközölnie az anyjából, hogy beszéljen a múltról. Muszáj, mert ő már nem bír ezekkel az álmokkal.
Már messziről látta az anyja alakját, ahogy a szőlődombok tetején áll, s az útra néz. A napfény rávetődött fekete hajára, és ezüstös táncot járt rajta.
Lorna megnyomta a dudát. Anyja felemelte a kezét, és integetett. Szerette ezt a mozdulatot. Hazahívó mozdulatnak nevezte. Mire felért az apró kavicsokkal felszórt úton, anyja magas, sudár alakja már közelített is az autó felé.
- Lorna! Micsoda meglepetés! - üdvözölte kitörő örömmel a lányát.
- Mami!- ölelte át a nyakát Lorna, hogy szinte feldöntötte az anyját.
- Lorna, vigyázz, még feldöntesz. – nevetett a lányára – Mi szél fújt felénk? Azt hittem, dolgozol.
- Igen, épp a szerkesztőségbe indultam reggel, de irányt változtattam felétek. Vagyis inkább hozzád jöttem - Lorna hangja kissé elhalkult, és félénken harapta el a mondat végét.
- Meddig maradsz? Csináltatok egy finom ebédet Mariával! Saláta, sajt, olíva, sonka. Mit szólsz?
- Meggyőztél. – mosolyodott el Lorna, s a két nő, egymást átkarolva elindult felfelé az úton. Talpuk alatt csikorgott az apró kavics. A lány imádta ezt az érzést.
- Maradok egy kicsit, Mami! Azt hiszem, a látogatásom fő célja most nem pusztán a finom ebéd, és a ti hiányotok apával, hanem ettől több.
Az utolsó mondatot megint csak halkan mondta, inkább csak magának. Azt hitte, anyja nem is figyelt oda, de tévedett. Tudta, hogy az asszony figyelmét ritkán kerüli el bármi, ami a lányával kapcsolatos, s azt is, hogy minden bizonnyal sejti, hogy valamire készül.
A házba érve kellemes hűvös fogadta, rózsa és édes virágillat. Átment a tágas nappalin, a teraszon át a kertbe, ahonnét csodálatos kilátás nyílt a rózsaligetre, a szőlőlugasokon át a messzi domboldalra. Aranysárgában hullámzott a távol, s a dombok felett az ég, mintha egybemosódott volna az alatta elterülő tájjal. Lágy lankák, szőlőskertek körben, ciprus és olajfaligetek amerre a szem ellát. Nincs is szebb hely a földön, mint Montepulciano, vélte mindig is.
- Apa merre van? - fordult érdeklődve anyja felé, aki ott állt mellette, tekintetével szintén a messziséget kutatva.
- Lenn a pinceháznál. Hol is lehetne máshol? A bor, a szőlő társaságában. De Marco már szólt neki, amint megláttuk, hogy közeledsz.
- Jól vagy, Mami? – kérdezte az anyját, de érezte, hogy szavai mélyén ott bújik meg az izgalom, ami kissé bizonytalanul rekedtté teszi a hangját.
- Igen! De miért kérdezed ilyen furcsán? – nézett rá némi csodálkozással az arcán az anyja.
- Semmi különös, nincs jelentősége. – szabadkozott, és tekintetével újra a messzi ringatózó dombokat kémlelte.
Pár kósza hajtincset az arcába fújt a szél. Lehunyta a szemét, és átadta magát ennek a jól eső, langyos érzésnek.
- Te valamire készülsz, látom az arcodon.
Tessék! Ezt nem tudta örökölni az anyjától. Ezt a mérhetetlen nyugalmat, és a pontos megérzéseit.
Az asszony jól ismerte a lányát. Szavak nélkül is tudta, mikor mi bántja Lornát.
- Kicsit később elmondom. Sétáljunk egyet, anya! – fordult meg, és már indult is a teraszról lefelé vezető lépcsőn.
Az anyja követte őt, hallotta maga mögött a lépteit. Szótlanul mentek egymás mellett, egészen fel a ház mögötti dombra, a szőlőlugasok tetejéig.
Forrón tűzött a nap, és sugaraival végigsimogatott minden egyes tőkét. Lorna lehajolt, és szemügyre vett egy-egy fürtöt. Még kicsik voltak a bogyók, de már látni lehetett, hogy a szőlőnövények majd megszakadnak a bőséges gyümölcs alatt. Gazdag termésük lesz az idén is.
Lassan felértek a tetejére, ahol megálltak egy szépen faragott pad mellett. Anyja leült, de Lorna állva maradt. Szeme elé tette a kezét, a nap vakító fénye elől, úgy nézett végig a lábuk alatt elterülő zöld, méz és óarany színbe szédült lankákon.
Minden olyan szabályosan elrendezett, mintha mértani módszerekkel lenne szerkesztve. A távoli dombok majdnem mindegyikén állt egy magányosnak tűnő villa. Innen fentről minden olyan nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Lorna érezte, jó helyre született.
Annyira megnyugtatta a látvány, a táj megkapó szépsége, hogy már nem is érzett félelmet belül.
- Anya, mesélj nekem Magyarországról! – ebben a nyugalomban, valahonnan messziről hallotta saját hangját.
Csönd telepedett a dombtetőre. Csak a madarak hangos csivitelését lehetett hallani, és a szőlőlevelek halk suhogását, a lágy szellő érintése nyomán.
Valami ilyesmire számított. Mindenen szétterülő, hallgatag csöndre. Mégsem érezte most súlyát a mellkasán az előbb kimondott mondatnak. Nem nézett a padon ülő anyjára, mégis tudta, hogy az a távolt fürkészi, és csak lassan engedi be a hallottakat lelkének azon tartományába, ahol a régi dolgok vannak elrejtve mélyen. Kis idő múlva törte csak meg a csöndet.
- Hát ez lenne az a különös ok, amiért jöttél!- sóhajtott még mindig a messziségbe meredt tekintettel. Lorna most felé fordult, miközben lekuporodott a fűbe.
- Gyere! - mutatott maga mellé - ülj ide a földre mellém, mint régen!
Az asszony egy pillanatig habozott, majd odatelepedett a lánya mellé. Úgy ültek ott ketten, mint két összegömbölyödött macska, szótlanul. Lorna az anyja vállára hajtotta a fejét, és együtt hallgatott vele.
- Budapest! – kezdte halkan. – Milyen rég volt már, hogy ott jártam. És láttam a Duna valahová folyó, kék bársonyát. Rajta a hidakat. Kislánykoromban gyakran jártunk fel a Gellért- hegyi kilátóhoz. Hamar megtanultam, hogyan követik egymást: Margit-híd, Árpád-híd, Lánc-híd, Erzsébet-híd… Ahogy ott magasodnak méltóságteljesen a folyó felett – ujjával a levegőbe mutatott, mintha képzeletben rámutatna mindegyikre.
- Hiányzik? – kérdezte Lorna. Mivel az anyja feltűnően soká hallgatott, ránézett, s csak akkor látta, hogy az anyja szemeiből az ő vállára potyognak a könnyek. Két sorban alágördülő, átlátszó cseppek.
- Anya, jaj, anya! – ölelte át a vállát, s ekkor az anyjából kitört a zokogás.
Valahonnan, nagyon mélyről jövő, és egyre jobban feltörő zokogás rázta az asszony egész testét. Mint akiben felszakítanak egy sebet, amihez rég nem nyúlt már senki, és most mégis. Régi emlékek pattannak fel ilyenkor, s a szakadások mentén vér csordul. Mindenen áteresztő, vérpiros emlékezése a léleknek ez.
Lorna nem mert megszólalni. Csak némán ölelte magához az anyját. Olyan szorosan, ahogyan őt szokta az asszony kislánykorában, és aztán mindig, ha valami bánat érte.
Apja hangja rántotta őket ki ebből az állapotból.
- Oh, ki jött hozzánk, nézzük csak! Egy egyszerű, szerda délelőtt, micsoda meglepetés – imádta az apja hangját. Finom bariton.
Lorna óvatosan emelte fel a fejét, s az ujját a szájára tette, mutatva ezzel, hogy most jobb, ha hallgat.
Apja arcára a meglepetés, és az értetlenség jelei egyszerre ültek ki, a két összekuporodott, a földön egymás mellett ülő nő láttán. Majd a két karját széttárva - annak jeléül, hogy semmit nem ért ebből az össznépi szomorúságból - hátat fordított nekik, és magukra hagyta őket. Az apja, mindig jól ráérzett a dolgok lényegére. Most is.
- Anya, ha nem szeretnél, ne beszéljünk most róla – törte meg végül Lorna a csöndet.
Még hallotta, hogy az anyja szipog egyet, majd sóhajtva zsebkendőért kutat a zsebében.
- Tessék – nyújtott a kezébe egyet Lorna.
- Ne haragudj, kérlek. Nem is tudom, mi történt velem - szabadkozott az asszony, az arcán lefolyó néma könnyeket törölgetve - Rég beszéltem már erről valakivel. Amióta anya meghalt, nem jártam otthon. Csak gondolatban. Sokat járok haza gondolatban, és olykor az álmaimban is megjelenik egy-egy kép. Olyan rég volt már, 15 év…
Csönd borult rájuk újra.
Az asszony a messzi hegyek irányába nézett, és Lorna pontosan tudta, hogy azok az égig törő csúcsok mögött van egy ország, egy város, és egy ház, ahová az anyja most képzeletben utazik. Az emlékezet tojáshéj-vékony útján, ahol minden egyes apró lépése közelebb viszi egy képhez, egy érzéshez, és tépked fel a lelkében régi sebeket éppúgy, mint csodás és örömteli képeket. Egyszervolt emberek arcvonásai tolulnak most újra elő, látja a mosolyukat, hallja hangjukat. Nem tudta, mi a jobb ebben a helyzetben: ha ott marad, vagy ha magára hagyja az anyját.
Épp az utóbbira készült, de amint megmozdult, és felegyenesedett a földről, az anyja is ezt tette. Majd belekarolt a lányába, és a ház irányába indultak.
Mindketten a saját gondolatukba merülve lépkedtek. Lefelé a házhoz, a barna és homokszín földgöröngyök szinte elálltak az útjukból. Lorna már sajnálta, hogy szóba hozta az anyjának a dolgot.
A házhoz érve előre engedte az asszonyt, aki mosolyogva visszafordult a lányra.
- Menj csak nyugodtan, keresd meg apádat. Jó lesz most nekem kicsit egyedül.
Lorna addig nézett utána, míg alakját el nem nyelte a ház.
- Apa! Merre talállak? – hallotta vissza saját magát, amint pár perccel később szavait visszhangozták a hűvös pince falai.
- Itt vagyok, a kóstolóteremben– érkezett a felelet, valahonnan mélyről.
Valóban a kóstolóteremben talált rá az apjára. Egy tömör fából készült, hatalmas asztalnál állt, és épp felbontani készült egy üveg vörösbort.
- Gyere, üljünk le egy kicsit! – mosolygott a lányára. Lorna közelebb lépett hozzá, puszit nyomott az arcára, majd szorosan átölelte.
A bordó nedű testes, édeskés illata átjárta a lány minden érzékszervét. Nyelvének ízlelőbimbói rögtön felfedezték benne az édes eper, és a kesernyés meggy izét. Sherry- íz – mondta hangosan, miközben jól megforgatta a szájában a nemes italt.
- Az! – helyeselt bólogatva az apja.
Büszke volt a lányára. Már kislánykorában remekül érezte az ízeket. Megtanulta, hisz gyerekkora nagy része a borospincék és a szőlőtőkék közelében telt.
Szeretett az apja és a nagyapja mellett lenni. Míg el nem ment az egyetemre, az írás mellett, a szőlő volt a mindene. Minden műveletet el tudott végezni, ami a szőlővel kapcsolatos volt, így a bor elkészítése sem jelentett számára különösebb problémát. Elméletben mindenre megtanította az apja, de ő inkább kinn a tőkék között érezte magát otthon. Naphosszat tekergett a lugasok közt, és beszélt a leveleknek, a tőkéknek, és a fürtöknek. Apró történeteket talált ki. Aztán ezeket le is jegyezte, mihelyst a sor végére ért, ahol lehuppant a fűre terített pokrócra.
Csodás gyermekkora volt. Különös illatok, ízek, színek, hangulatok vették körül, Mint egy burok, ami finoman és óvón körülölel, s amiben nagyon jó lenni.
A családja évek óta birtokolta ezt a földet. Már generációk óta, apáról fiára szállt a föld szeretete, a szőlő művelésének tudománya, és a borospincék varázslatos világa. Őt is fiúnak várták, ám a sors fintora, hogy lány lett. Az első leánygyermek a családban.
- Most már lesz a borainkban egyfajta női finomság és kecsesség is. – mondogatta a nagyapja mindig.
Lorna apja örökölte tovább a birtokot. –Signorina bella, jó férjet hozz ám a házhoz, aki méltón tud majd a szőlővel bánni, ha már nem leszek. Mert bizony, ha már így történt, hogy utánam nő örökli a földet, kell mellé egy erős férfikéz. – mondogatta neki az apja.
Lorna ilyenkor mindig mosolygott. Nem tudta még, később mit szeretne kezdeni az életével. Imádta a szüleit, a birtokot. A csodálatos gyerekkort, ami ebben a szinte mesés világban telt. Ám szőlő és borgazdának nem tudta elképzelni magát.
Azonban korán felismerte magában az írás iránti szenvedélyt. Ehhez nagyban hozzájárult a nagyanyja, akit szintén nagyon szeretett. Bár csak halvány emlékeket őriz azokról az évekről, de vannak képek, amiket ma is tisztán lát maga előtt. Felvillanó emlék-képei gyerekkorának, azok, amelyeket egy másik országban töltött. Egy ország, amely most egyre jobban foglalkoztatta. Maga sem tudta, miért jöttek elő benne ezek a régi emlékek. Talán az álmai, amelyek az utóbbi időben egyre gyakrabban tértek vissza. Mintha azt szeretnék üzenni neki: induljon el, keresse meg a házat. Ismerje meg jobban azt az asszonyt, akire az anyja szerint a megszólalásig hasonlít. S ekkor eszébe jutott újra, miért is jött ma ide, ebben a korai napszakban.
A nappaliban talált rá az anyjára. Háttal állt neki, egy régi láda előtt.
A tulipános láda! Mimi ládája! Mindig ott állt a hálószobájában, az ágy előtt. Hogy került ez most ide, hozzájuk? Az anyja magával hozta? De mégis, hol őrizte idáig, hogy ő még nem látta.
Közelebb lépett. Az asszony nem vette észre. Halkan dúdolt valamit.
- Mit dúdolsz, Nagymama? – jutott az eszébe egy régi kép a nagyanyjáról, aki mindig dudorászott valamit magában, halkan.
- Ó, csak egy ócska kis kuplét, Lornácska! – felelte ilyenkor az.
Halkan, szinte lélegzetvisszafojtva állt az ajtóban. Próbálta kivenni az anyja mozdulataiból, milyen érzések uralkodhatnak most benne, miközben a láda fölé hajolva magában énekelget.
Betolakodónak érezte magát. Mint aki hívatlanul akar bepillantani az anyja lelkének azon szegletébe, ahová az most senkit sem akar beengedni. Még az egyetlen lányát sem. Épp megfordult, hogy elmenjen, amikor az asszony észrevette őt.
- Lorna! Gyere, csak be!
- Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni. – szabadkozott, de az anyja megfogta a kezét, és a fotel felé húzta őt.
- Ülj csak le! Mutatok neked valamit.
A lány látta az asszony arcán a lassan felszáradó könnyek nyomát. Kíváncsi volt, mit szeretne mutatni neki. Az, a láda fölé hajolva egy kis dobozt vett elő, s neki adta.
Lorna izgalommal tartotta finom, vékony kezében a levendula-kék apró dobozkát. Előbb az anyjára nézett-, mint egy bátorításképp- aztán kinyitotta. Két gyűrűt rejtett a belseje.
- Kivehetem? – kérdezte remegő hangon. Az asszony bólintott.
Óvatosan fogta a mutató és a hüvelykujja közé az ezüst karikát. Mikor jobban megnézte, akkor látta, hogy fehér arany, halványlila, apró kővel. Finom, lágy munka. Törékeny kezű, egészen vékony ujjú lehetett a viselője. Aztán visszahelyezte a dobozba, és a másik, még benne lapuló karika után nyúlt. Egy karikagyűrű, szintén fehér aranyból Félvastagságú, még mindig csillogóan szép. Megforgatta a kezében, majd a tenyerébe tette. Akkor vette észre a belső ívben a metszett betűket: P.M
- Nagyanyád eljegyzési és jegygyűrűje.
- Te elhoztad? Mikor? És hol tartottad ezeket eddig? – kérdezte.
- Biztos helyen. Látod, még te sem ismersz minden zugot ebben a házban. – mosolygott most már az anyja, s Lorna örömmel látta, hogy már nem szomorú.
- Van itt még más is. –folytatta a ládából való pakolászást.
Egy – két könyv került elő, magyarul írt regények. Toll, ugyanazzal a vésett monogrammal, mint a gyűrűben. Két apró, fehér angyal. Az egyik szárnya letörött. Homokóra, fából készült tartószerkezettel. Egy nagyon régi, kis fonott babakocsi. Erre emlékezett a lány.
- A kiskocsi! Mimi kiskocsija! – kiáltott fel Lorna – Amit annyira szeretett volna megvenni egy karácsonyon. Ahányszor elindult a városba, hogy most aztán megveszi, mindig másnak vett ajándékot, a kiskocsira eltett kevéske pénzén: hol az egyik barátnőnek, hol meg a nagypapának, vagy Viki néninek. Míg végül kiskocsi nélkül maradt. S amikor te megszülettél, anya, a nagypapa végigkutatta egész Budapestet, míg talált egy régiségboltban hasonlót. Ez volt az ő ajándéka az asszonynak, aki lányt szült neki, és akit mindennél jobban szeretett.
- Igen! Látom, még emlékszel rá! – mosolygott Lorna anyja
Hogyne emlékezett volna. Sok mindent elfelejtett már, hisz kislány volt még. Alig pár évig élvezhette a nagyanyjánál töltött nyarakat. De megmaradtak azok a szép pillanatok, amik máig benne éltek.
Levendula-illat csapta meg az orrát. Lehunyta a szemét. Újra látta magát, szőkén és copfosan, apró nyári szandáljában futni a réten.
- Vedd le a szandálodat! Élvezd, ahogyan a rét virágait érinti a talpad! - hallotta most valahonnan Mimi hangját. Mosolyogva nyitotta ki a szemét. Az anyja kezében egy csokor száraz levendulát tartott.
- Levendula! Ez a csokor még mindig ilyen erősen őrzi az illatát? - kérdezte. Az asszony egy kis illatpárnát vett elő, ettől volt olyan intenzív illat.
- Emlékszem, Mimi háza mögött egy egész levendula-rét terült el. Tavasszal, amikor virágozni kezdett, mindent beborított az illata, és kékben ringatózott a határ. Mimi imádott kijárni oda. Belegázolni, csak úgy, mezítláb! Közben hangosan énekelt. Mindig énekelt. Hosszú hajába belekapaszkodott a szél. Olyan volt ilyenkor, mint egy kislány. Levendula-lány!
Sok minden lapult még a láda aljában, de Lorna úgy vélte, ezekkel az anyját inkább magára hagyja. Az jól ismerte a lányát. Így azt is tudta, miért jött.
- Várj még egy percet!- intett neki, majd ismét a láda fölé hajolt – tessék! - nyújtotta felé a kezét egy kis idő múlva.
Lorna az anyja szorosan összezárt tenyerére nézett, majd behunyta a szemét. Mindig így tett, kislánykora óta, ha valamit kapott. Szerette, ha a dolgok meglepetésszerűen érnek el hozzá.
Érezte a finom, meleg kezeket, ahogy hozzáérnek az övéhez, és az ujjak az egyik és a másik tenyerébe helyeznek valamit. Hideg fémet érzett az egyikben. Valami kemény fémdarabot, vagy többet. A másikban pedig egy vékony láncfélét tapogatott ki az ujjaival. Nem bírt tovább várni. Kinyitotta a szemét, és hunyorogva a bal tenyerébe nézett.
Egy vékony ezüstlánc volt benne, rajta egy apró kulccsal. A másik tenyerében pedig két kulcs egy karikán. Egyszeriben halvány remegés fogta el belül. Furcsa érzések kavarogtak benne. Nem tudta megmagyarázni. Ő, a szavak ember, most hallgatott.
- Hadd segítsek! – vette ki a láncot a kezéből az anyja, és lassú mozdulatokkal hosszú haját fél oldalra húzva a nyakából felhelyezte a láncot – Mimi ezt akkor vette, amikor új életet kezdett. A válása borzalmai után, épp az egyik barátnőjének születésnapi ajándékot vásároltak egy ékszerüzletben. Akkor pillantotta meg ezt az apró medaliont. Az új életem kulcsa! – kiáltott fel, és megvette. Sokáig hordta. Mindannyiszor, ahányszor elbizonytalanodott, hogy valóban véget ért-e minden, csak ránézett a kulcsra, ujjaival megtapogatta, és érezte: igen!
Lorna elképzelte a nagyanyját. Ahogy épp megy az utcán, fiatalon, frissen és teli energiával. Egy pillanatra megáll. Kezével a nyakában függő lánchoz nyúl. Megtapogatja a kulcsot. Halvány mosolyra húzza a száját, arcát a nap felé fordítva lehunyja egy percre a szemét. Aztán boldogan és szabadon tovább megy. Kis nyári ruhájában, fatalpú szandálja ritmusra koppan a macskaköveken.
- Ezek pedig itt a ház kulcsai. – hozta vissza a szülői ház nappalijába újra az anyja hangja.
- Anya! – a lány alig bírt megszólalni.
A kulcs ott lapult a tenyerében, a fém már nem volt hideg. Átvette a tenyere melegét.
Hisz ezt akarta, ezért jött. Most mégis furcsán érezte magát. Mint amikor sokáig harcolunk valamiért, és végre magunkénak tudhatjuk. Az érzés lecsengése, a katarzis? Talán.
- Szólj, mikor akarsz indulni. Hogy egy – két dolgot elmondjak a várossal, de főképp a házzal kapcsolatban, amit feltétlen tudnod kell. – ült le most már mellé az anyja, és megfogta a kezét.
- Köszönöm, anya. Csak ennyit tudok most mondani! – nézett hálásan az anyjára.
Így talált rájuk az apja ismét. Ott tornyosult felettük a maga 185 centijével, kőkoptatott farmerben, kinyúlt pólóban. Az egész lényéből nyugalom áradt, az, amit Lorna annyira szeretett.
- Hát itt rejtőzködnek az én lányaim! – mosolygott mindkettejükre a férfi.
- A lányunk Budapestre megy!
Csönd! Mindhárman hallgattak, a másikra várva, hogy az törje meg végül a hallgatást. Lorna apja szólalt meg.
- Felbontottam egy üveg bort odalent. Gyertek! - ment előre, és a két nő szótlanul követte.

Még egy napot töltött a szülei házában, mielőtt hazament Firenzébe, a saját lakásába, hogy összecsomagoljon az útra, és szabadságot kérjen a munkahelyén. Mielőtt kilépett volna az ajtón, megfordult. Úgy nézett hátra, mintha tudná, többé nem tér már vissza. Lassan húzta maga után a gurulós bőröndöt, mintha az itteni életének egy szakaszát csomagolta volna el belé.