Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet- Budapest

2014.05.14

 „Minden megérkezés egy új kezdet is egyben!” - írta fel Lorna az új naptárja első oldalának fejlécére. Tetszetős kis könyv, az anyjától kapta. Piros, puha bőrkötésével, inkább művészi, mint praktikus. Akár egy verses kötet. Belelapozott.
A hónapok, hetek, napok szépen követték egymást, magyarul. Vajon honnan volt az anyjának magyar nyelvű határidőnaplója? Erre persze, nem kérdezett rá.
Olyan gyorsan történtek az elmúlt, nem egészen egy hét eseményei, hogy követni is alig bírta azokat. Attól kezdve, hogy az álmai hatására elhatározta, Magyarországra utazik. Az anyjával való találkozása után csak egy napja maradt a csomagolásra, s arra, hogy minden szükségeset elintézzen. A múlt héten még a szerkesztőségben dolgozott, élte a mindennapokat – munka, interjú, riportok, barátok, este, vacsora, haza. Most pedig itt ül a Róma- Budapest FGX -365 számú járatán, útban Magyarország felé.
Annyira belemélyedt az olvasásba, hogy észre sem vette az italt kínáló légikisasszonyt. Egy pohár ásványvizet kért, majd újra a könyv fölé hajolt, amit szintén az anyjától kapott, útravalónak: Barangoló Magyarország elfeledett tájain.
Lassan ment most az olvasás. Bár gyerekkora óta mindkét nyelven beszélt, a magyar most mintha nehezebben ment volna. Természetes, hisz már jó ideje, hogy nem gyakorolta. Igyekezett magyar könyveket, magazinokat olvasni, filmeket nézni, de az utóbbi években már egyre ritkábban került sor ezekre.
Csak az anyjával beszélt magyarul. Kivel is beszélhetett volna mással? Azelőtt, kislánykorában, amikor sok időt töltött Miminél, volt alkalma gyakorolni a nyelvet. De miután a nagyanyja meghalt, nem jártak többé az anyja hazájában. Tizenöt éve már…
A Liszt Ferenc repülőtéren, ahogy kiszállt a gépből, a forróság ellenére megborzongott. Egész testét átjárta valami kellemes bizsergés. Felnézett az égre. Egyetlen felhő sem takarta a napot.
- Ha megérkezel, fogj egy taxit, s azzal menj be a városba! Ott, ha akarsz, bérelhetsz autót is, amivel aztán Szentendrére mész! – tanácsolta az anyja az utolsó percekben, mielőtt elindult. Az asszony szemeiben gyűltek már a könnyek. Szorosan magához ölelte a lányát, majd hirtelen elengedte – Menj! – próbált mosolyogni, s az arcán akkor végiggördült az első könnycsepp.

Megérkezett! A terminálból kilépve taxik sora állt előtte. Ám mindegyik foglalt volt. Körbenézett, üres autó után kutatva, de nem látott a közelben egyet sem. Úgy döntött, vár egy kicsit, hátha lesz szabad kocsi.
Letette maga mellé a két hatalmas bőröndjét, az egyikre ráült, és kezébe vette Budapest térképét. Szétnyitotta. A lepedőnagyságú papirost elég nehéz volt a térdére fektetni úgy, hogy az egészet lássa, csak össze-visszagyűrődött az egész. Gondolt egyet, a másik bőröndöt maga elé tette, s a térképet pedig rá. Elég nehezen boldogult a magyar utcanevekkel, lassabban ment a térkép böngészése. Hirtelen árnyék vetült a papírra. Felnézett. Egy férfi állt mellette, s őt nézte. - Biztos végigkövette a szerencsétlenkedésemet.– gondolta a magában, miközben végigmérte a férfit. Könnyű nyári inget viselt, homokszín nadrággal, kényelmes papucscipővel. Sötét- szinte fekete – haja rövidre vágva. A férfi észrevette, hogy a lány végignézett rajta. Elmosolyodott.

Közben megérkezett egy üres taxi. Mire a lány feleszmélt, a férfi már nyitotta is az autó ajtaját. Lorna csalódott arccal hanyatlott vissza a bőröndjére, a térképpel a kezében.
- Elnézést, taxira vár? – szólt oda neki a férfi váratlanul.
- Igen! - bólintott Lorna. - Szentendrére megyek.
A féri egy másodpercig fürkészően nézte őt, majd így szólt.
- Szívesen felajánlom a kocsit, ha megfelel önnek a közös utazás. Én csak a városba megyek, viszont Önt tovább viheti a taxi Szentendrére.
- Rendben! Köszönöm szépen, elfogadom. – egyezett bele rögtön Lorna.
Melege is volt, fáradt is az utazástól, egyáltalán nem volt kedve tovább várni egy újabb szabad taxira.
- Vértes Lóránd! – mutatkozott be a férfi, kezet nyújtva a lánynak.
- Lorna! – tűnt el a lány vékony keze, a férfi erős tenyerének szorításában.
- Külföldről érkezett? – kezdeményezett beszélgetést a férfi, már a taxiban ülve, s elindulva a város felé.
- Igen, Olaszországban születtem, és ott is élek!
A férfi arcára halvány mosoly ült ki. Egy ideig csöndben ültek egymás mellett, aztán ismét a férfi volt az, aki megszólalt.
- Mi hozta Magyarországra? Üzleti út? Látogatás?
- Csak részben látogatás! Édesanyám magyar. – mosolygott a lány.
- Akkor bizonyára itt élnek a rokonai, s őket jött meglátogatni.
- Sajnos, nem élnek már itt rokonaim. A nagymamám 15 évvel ezelőtt meghalt. Az édesanyámnak egy nővére van, a nagynéném, aki Franciaországban él a családjával. Évek óta nem jártam Magyarországon. Kislánykoromban voltam itt utoljára. – nézett ki az ablakon Lorna tűnődve. A férfi észrevette.
- Ez esetben, talán jól jöhet egy idegenvezető!
Lorna nem szólt. Csak csöndben nézett kifelé, bele a forró június végi Budapestbe, ahogy lassan elérték a várost.
Az egyre növekedő forgalomban, az utcák szinte idegennek tűntek számára. Lázasan kutatott ismerős pontok, sarkok után. Nem ismerte az anyja szülőhelyét. Sem a várost, amiről a nagyanyja évekig álmodott, míg megérkezett ide.
Házak, lépcsők, terek, hidak, utcák őrzik számára a lépteit. Az emlékét! S ő most itt van újra, hogy mindezt jobban megismerje, átélje.
Ahogy egyre beljebb haladtak a városban, úgy tört rá a megismerés vágya. Legszívesebben rögtön kiszállt volna, hogy a puszta bőrén érezze az utcák lüktetését, hallja a hangokat, lássa ezt az egész csodás körforgást.
A mellette ülő férfi hagyta, hogy a lány, hallgatásba merülve szemlélődjön. Az megérezhette ezt, mert váratlanul felé fordult.
- Mondja csak, hol találok egy jó autókölcsönzőt? Tudna ajánlani?
- Kocsit szeretne bérelni? – kérdezte a férfi meglepetten.
- Igen! Azt hiszem, szükségem lesz rá. Hisz Szentendre Budapesten kívül van – Valahányszor be szeretnék majd jönni a városba, nem volna előnyös, ha mindig taxival utaznék.
- Tudok egyet. A taxisnak szólok, s miután én kiszálltam, elviszi oda.
- Nagyon szépen köszönöm, eddig is sokat tett értem. – hálálkodott Lorna.
- Igazából mit szeretne majd megnézni itt a városban? – kérdezte a férfi, látva a lány izgatott arcát, ahogy az kifelé nézett.

- Azt hiszem, mindent, amit csak lehet. Nem is tudom, mit szeretnék látni előbb. – csak most döbbent rá, hogy igazából nem is tud olyan konkrét helyet megnevezni, amit látni szeretne. Tényleg nagyon keveset tudott a városról, és még kevesebb az, amire belőle gyerekkorából emlékezett.
Hisz ezért jött. Ez a vágy hajtotta az utóbbi időben. Megismerni a gyökereit. A helyet, ahonnét az anyja származik. A nagyanyja emlékét, akit csak kevés ideig ismerhetett.
- A hidakat…- fordult hirtelen a férfi felé.
- Hidakat? – kérdezte az meglepetten.
- Igen! – válaszolta a lány – A hidakat szeretném látni!
- Budapest hídjaira gondolt?
- Igen!
- Az összesre?
- Nem tudom. Azokra, amelyeket látni a hegyről.
- Hegyről? Pontosan melyik hegyről?
Lorna gondolkodott, de nem jutott eszébe a hegy neve, amiről az anyja mesélt neki. Ahová gyakran jártak, és nézték a hidakat.
- Az anyám mesélt egy hegyről, ahonnét látni a város hídjait, szépen sorban.
A férfi bólintott, és úgy tűnt, valamin erősen gondolkodik.
Sűrű volt a forgalom, és csak lassan haladtak előre. Lorna az órájára nézett. Délután 3 óra. Nemsokára alább hagy ez a nagy forróság, remélte. A meleg volt az oka, hogy folyt róla a víz, vagy az izgalom, amelyet a város váltott ki belőle, nem tudta.
Elhagyták maguk mellett lassan a pesti utcákat, magas házakat, sűrű autósávos főútvonalakat. Ez a belváros lehet - gondolta Lorna. Mellettük sárga villamos haladt el. A hangja, a vaskerék siklása a síneken, s annak jellegzetes kattogása ismerős volt neki. Mintha már hallotta volna.
Lehunyta a szemét, és elengedve magát a kényelmes ülésen, hátradőlt. Nem akart most gondolni semmire. Csak hagyta, hogy megtalálják a képek, érzések. Hangulatok! Résnyire nyitotta a szemét. A férfire nézett maga mellett, aki rámosolygott, és továbbra is csöndben maradt. Mint aki érzékeli, hogy jólesik a lánynak beburkolóznia ebbe a jótékony hallgatásba.
Víz mentén haladtak, egy széles úton. Jobb oldalt hömpölygött a folyó, baloldalon pedig magas épületek tornyosultak.
- Kikapcsoltatom a klímát a sofőrrel, ha szeretné érezni a Duna felől fújó, langyos szelet, érezni a víz illatát, hajtsa csak le nyugodtan az ablakot. – szólalt meg a férfi, és előrehajolt a taxisofőrhöz.
Lorna így tett. A kintről beáramló, forró levegő az arcába tolult. Rögtön megérezte a víz illatát.
A túloldalt nézte. Gyönyörű látvány tárult elé. Impozáns házak – szinte paloták, köztük a résekben fel-felbukkanó templomtornyok. S már látta az első hidat maga mellett. Aztán a távolban a másodikat. Egy gyönyörű, zöld szerkezetet. Messziről úgy látszott, mintha csipkemintából volnának a tartói, korlátai. Megborzongott. A híd úgy magaslott a folyó fölé, olyan büszke tartással, szinte uralná a folyó két partján elhelyezkedő várost.
- A Lánchíd! Véleményem szerint Budapest legszebb hídja! – mutatott rá az előttük egyre közelebb lévő zöld szépségre a férfi.
- Valóban az! –Lorna biztosra vette, hogy a nagyanyja is szerette. Valami ezt súgta neki!

Egy kis utcába hajtottak, ahol kisvártatva megálltak egy régi ház előtt. Lorna kérdőn nézett a férfira.
– Nem fogom elrabolni. – nevetett Lornára a férfi, s bátorításképp megfogta a kezét. - Csak arra a rövid időre állítottam meg itt a taxit, amíg megmutatom a hegyet, amit keresett, és a város hídjait.
A férfi tenyere hűvös volt. Lorna ránézett, és megnyugodott., aztán ő is kiszállt az autóból, a férfi után.
A forró nyári délutánban az aszfalt szinte gőzölgött a talpuk alatt. A lány szomjas volt, és kicsit éhes is már. Azonban mindezt szinte teljesen elfelejtette, abban a pillanatban, ahogy a kis utcából kilépve maga előtt látta a hidat, ami teljes pompájában fürdött a nyári délutánban.
Több volt benne, egyszerű városi nevezetességnél. Misztikusan hatott rá. Érezte, hogy valamiért különös jelentőséggel bír. Tudta ezt, valami ősi tudással. A mellette csöndben lépkedő férfi, mintha nem akarná zavarni, de kitalálná a gondolatait, a rakpart irányába mutatott.
- Mit szeretne inni? – kérdezte a férfi, amikor megálltak egy utcai italárusnál. Lorna azon kapta magát, hogy az arcát nézi. Szép szemei vannak. Egészen sötét barnák. És mosolyognak – gondolta magában.
- Egy jeges teát kérek!
Pár perc elteltével, kezében egy üveg barackos jeges teával, és valami édes péksütemény félével, amit a férfi kürtős kalácsnak hívott, elindultak a járdán, a híd felé.
- A Lánchidat a magyarok gróf Széchényi Istvánnak köszönhetik. Ő kezdeményezte az építését az 1800-as évek közepén. Az első híd lett, ami összekötötte a két partot, Pestet és Budát – kezdett mesélni a férfi.
Lorna szinte megkövülten állt a híd elején, és teljesen elvarázsolta a látvány. Ezernyi gondolat kavargott a fejében. Vajon látta ezt a nagyanyja? Hát persze, hogy látta. Hisz itt élt.
Azt sem tudta, mit nézzen előbb. Hol a túlsó parton a gyönyörű épületeket, a távolban magasló hegyet, a messziségben kirajzolódó házak, tornyok tetejét követte szemével, hol a felette tornyosuló, hatalmas híd acélszerkezetét, pillérjeit.
A magas kőoroszlán szobor alá lépett, és hátát nekitámasztotta a hűvös betonnak. Nem tudta, az utazás fáradtsága telepedett-e rá hirtelen, vagy ez a sok új ismeret, és szépség látványa.
- Az oroszlánok hozzátartoznak a hídhoz. Nézze csak meg jobban, nincs nyelvük! – lépett mellé a férfi, és ő is neki támaszkodott a betonnak.
- Nyelv nélküli oroszlánok? – fordult hátra a lány, és alulról az oroszlán száját kémlelte.
- Számos legenda terjed a hídról, de a legismertebb az, hogy a hídfőket díszítő oroszlánoknak nincs nyelvük, s ezért annyit csúfolták a szobrászt, hogy az a Dunába ugrott. Az oroszlánoknak valójában van nyelvük, csak innen, alulról, a járda szintjéről nem látszik.
Lassan tovább indultak. Lornát teljesen lenyűgözte a látvány. Sokszor megállt, s a korlátnak támaszkodva nézte hol az alatta folyó Dunát, hol pedig felváltva a pesti és a budai oldalt.
A férfi közben, mint egy profi idegenvezető, lelkesen beszélt a városról, a történelméről, ujjával rámutatva az egyes nevezetességekre, miközben folyamatosan próbálta leplezni a lány iránt érzett csodálatát. Egyre jobban kezdte őt érdekelni.
- Az ott a Parlament épülete, a sok kis ezüstös tornyával. Olyan, mintha fémes kis rakéták törnének az ég felé. Ez pedig, a budai vár, a turulmadárral. Ősi, magyar szimbólum. S ott van, amit keresett, a Gellért-hegy. Jöjjön, a híd végén átmegyünk a másik oldalra, onnét jobban látni majd.
És valóban így volt.
-A tetején a szobor? – kérdezte a férfitól.
- Az a mi Szabadság-szobrunk. Hölgy pálmalevéllel.
- S amott az a híd?
- Az Erzsébet-híd. Nos, most már ismeri a hegyet, és két hidat is.
Megszólalt a férfi mobilja. S míg az beszélt valakivel, Lorna csak állt, és csodálattal nézte a várost. Nem bírt betelni a látvánnyal.
- Igazán sajnálom, de sajnos lassan el kell köszönnöm, mennem kell! Pedig szívesen mutattam volna még egy pár dolgot. – szabadkozott a férfi.
- Semmi baj, így is többet tett értem, mint amennyit kellett volna. Nagyon hálás vagyok Önnek mindezért.
Visszaúton a taxihoz, a férfiről beszélgettek. Egy jó hírű orvos fia, aki követve apja nyomdokait, maga is a gyógyítás útjára lépett. Budán él, egy régi polgári házban.
A lány elképzelte, milyen is lehet a férfi élete ebben a csodaszép városban. A férfi pedig azon gondolkodott, szívesen találkozott volna még a lánnyal. Jól érezte magát vele, ez a rövid idő alatt, kellemes volt a társaságában lenni.
Közben megékeztek a taxihoz, ami ugyanott várta őket.
- Én innét már nem tartok Önnel. A sofőr elviszi egy autókölcsönzőhöz.
- Nagyon hálás vagyok a kedvességéért, és hogy megosztotta velem a taxit. Kedves volt öntől, nem is tudom, hogyan viszonozhatnám. – hálálkodott Lorna.
A férfi érezte, ezt a pillanatot most ki kell használnia. Mint aki magyarázatot akar találni arra, mi vonzza őt ehhez az alig pár órája megismert, fiatal lányhoz.
- Nos, én tudom! – mosolygott.
- Örülök. Remélem, módomban áll majd.
- A telefonszámom. Bármiben a segítségére lehetek, hívjon csak nyugodtan. - nyújtotta át a névjegyét a lánynak.
Lorna kezében a kis kártyát nézte, egy kis ideig várt a válasszal. Majd bólintott.
- Rendben! Akkor várni fogom! – nyújtotta a kezét a lány felé.
A férfi megvárta, míg a lány beül az autóba, s az elindul vele, s hosszasan nézett utána. Furcsa érzés kerítette hatalmába, és maga sem értette, mit jelent ez. Titokban remélte, keresni fogja őt a lány.
Egyre ritkult a forgalom. Lassan kifelé haladtak a városból. Elhagyták maguk mellett a forróság ellenére sűrűn tömött belvárosi utcákat. Lorna lelkében mély csend honolt, s némán nézett ki a taxi ablakán.
- Hölgyem, nemsokára megérkezünk az autókölcsönzőhöz. – szakította ki a gondolataiból a taxisofőr hangja.

 

Lorna hosszas keresgélés után végül egy piros kis Seat mellett döntött, amelynek a tetején felnyitható ablak is volt. Tökéletes választás – örvendezett a lány magában. Hisz egy hónapig a társa lesz ez a kis piros csodaautó. Mennyi kalandot fognak együtt átélni.

Az út egyenes volt előtte. Sehol egy kanyar, sehol egy elágazás. Felnyitotta az ablakot az autó tetején, s hagyta, hogy hosszú, vörös hajába csak úgy belekapaszkodjon a szél. Maximális hangerőre kapcsolta a rádiót, ami épp kellemes zenét játszott, és átadta magát az élménynek.
Itt van Magyarországon! Útban Mimi élete felé.
Sorban ízlelgette magában az utcák nevét, amelyek mellett elhaladt. Próbálta őket visszahívni az emlékei azon tartományából, ahová már nagyon régen nem lépett. Ösztönei súgták, merre van az úti cél. A nagyanyja már várta. S mikor a távolban felsejlett az útjelző táblán a felirat: Szentendre, 5 km, nagyot dobbant benn a mellkasában valami.
A város előtti utolsó kilométernél hirtelen megállt, és leállította az autót az út szélén. Már látni lehetett a távolban a házak, templomtornyok kontúrjait.
Kiszállt. Kioldotta a szandálja csatját, s úgy ahogy volt, mezítlábasan belegázolt a mellette pirosan hullámzó rétbe.
Pipacsok mindenhol. Lehunyta a szemét, és szandáljával a kezében, körbe-körbeforgott a pipacstenger közepében. A levegőben valami édeskés illat szállt, s a mézédes nyárban hirtelen egymásba olvadt a föld s az ég.
Valahonnan messziről harangszót hozott felé a szél. Mintha egy öreg toronyból szólna a hang, búsan szomorúan… és csak szállt, szállt keresztül a házak tetején, át az utcákon, tereken, át a hegyeken, réteken.
Lorna beleborzongott. Micsoda erő van a harang szavában! Vajon miről beszél? Múltról, jelenről, jövőről?
Megindult visszafelé. Az útszéli fák közt ott lebegett a nyár. A szél néha-néha felkavarta a föld porát, egészen a szemekig, hogy megkönnyeztesse az embert kicsit.
Az emlékek… úgy jönnek szembe velünk, mint a földre lehullajtott pipacsszirmok, miket felkapott hátára a nyári délután. Csak nyújtani kell a kezünket értük.
Egy pillanatra megtorpant. Könnyeinek szabad utat engedve hagyta, hogy elsodorja őt ez az ismeretlen, mégis jó érzés. Talán így érzi magát a vándor, amikor hosszú út után megérkezik? Talán…
Lassan elindult. A városba érve hirtelen ismerősnek tűntek a pici utcák. Felsejlettek emlékei közt azok a régi kertek, udvarok, amelyeket kovácsoltvas kapuk őriztek, de mégsem annyira, hogy a kíváncsi szem ne tudna belesni rajtuk.
Sokat jártak hosszú sétákra a nagyanyjával, a macskaköves kis utcákon.
- Ha meg akarsz ismerni egy házat, be akarsz kukucskálni a lakói életébe, meg kell találnod azt a pici rést, ahol a dolgok egyszer csak láthatóvá válnak. Be kell pillantanod a zugokba, az ablakokat takaró függönyök mögé, s megvárni, míg felsejlenek előtted életek. Nem adják bizony, azok magukat ingyen! Ismerned kell a kulcsot, ami a zárakat nyitja. Aztán hálát kell adnod mindenért! – jutottak most eszébe hirtelen Mimi szavai, amelyeket a sétáik során mondogatott neki.
- Hogy is mondta anya? – gondolkodott hangosan, miközben csak lassan haladt előre – Végig a 11-es úton, majd jobbra kanyarodva a főutca végéig, aztán ismét jobbra a temetőig. Eddig világos volt, s meg is találta a temetőt.
Kiszállt. Régi, kőkerítéssel elkerített sírkert mellett parkolt. Emlékezett rá. Már akkor nagyon régiek voltak itt a sírok, és kislányként szomorúan nézett a sok kidőlt keresztre. Visszaült az autóba, és elindult felfelé a hegyre. Már tudta, merre vezet az út. Az emlékek újra feltolultak.
És akkor meglátta. A kék és lila minden árnyalatában hullámzó domboldalt. Mint a mélykék selyem. Előtte a kerítést, a kaput, az udvart, és végén a házat.
Mimi! Ott szokta őt várni a kapu előtt. Mindig! Ahogy egyre közeledett, úgy tört rá a szomorú érzés, hogy már nem fog ott állni senki. Egyedül érezte magát ebben a másodpercben, nagyon egyedül. Hiányzott neki valaki, az a töpörödött kis alak, a kapu előtt, hátrakulcsolt kézzel.
Egy darabig ott ült még a kocsiban. Emberek jöttek, s mentek el mellette, néha egy autó is elhaladt arra. Valahol, talán egy kert végében felugatott egy kutya. Az utca a szokásos délutáni életét élte. Csak ő ült ott magában, valaki árnyékát a ház előtt hiába keresve. A rádió halkan játszott valami lassú zeneszámot, s belehullottak a szólamok a mozdulatlan csöndben. Nem talált rá magyarázatot, miért érez magában remegést. Vajon minden ember, aki visszatér valahová, ahol rég nem járt már, hasonlóan érez?
Lassan nyitotta ki a kis piros kölcsönautó ajtaját. Egy percre megállt, mintha megzavarta volna valami. Lehúzta a szandálját, és lábaival belekalimpált a levegőbe, majd, úgy ahogy volt, mezítlábas talpát letette a porba. Lehunyta a szemét, és a fejét a nap felé fordította. Lágy szellő simogatta az arcát. Elmosolyodott! Egy perce megállt az idő ütőere, csend és béke honolt a világban.
Óvatos léptekkel tette meg azt a rövid utat, a kapu felé. Vajon nyitva lehet? – futott át az agyán. Mindig nyitva volt, ha jöttek. Állt a magas kerítés előtt, ami mögött ott volt a ház, sárgára festett falaival, és az ablakokat takaró zöld fa-zsalugátereivel. Messziről nézve semmi sem változott!
Kezét a vaskapu rézkilincsére tette. Egy másodpercre megállt, mint aki még időt kér, majd lenyomta. Hideg volt. A kapu nem nyílt. Lekapta a táskáját a válláról, s addig túrt benne, míg ujjaival meg nem érezte a kulcscsomót. A legnagyobbat a zárba dugta, és az bár nehezen fordult, de végül megadta magát.
Nyekeregve, és nehezen nyitódott a vaskapu. Lorna jobbnak látta, ha mégis felveszi a szandálját. Az elétáruló kert nem volt valami bizalomgerjesztő. A földön letörött, száraz ágak és gallyak hevertek mindenhol, lehullott falevelek és törött üvegdarabok, apró szilánkok. Beljebb lépve megállt a ház előtt, és jobban szemügyre vette. Csak most látta, hogy a vakolat bizony már sok helyen potyogni kezdett, a kert sem volt a legszebb állapotban. A növények, a fák, a bokrok buján és gondozatlanul zöldelltek a júliusi délutánban. A tornácfeljáró lépcsője is rég megkopott már. A fokok sarkain és peremén lemállott a beton. A sziklákkal és parti kövekkel teszi ezt a szél, a víz és az idő.
Az idő… hisz évek óta nem járt itt senki a családból, azon a házaspáron kívül, akit anya megbízott azzal, hogy nézzenek a házra, és persze, fizessék az alapszolgáltatási díjakat. Lorna tovább ment, fel a lépcsőn a tornácra. Itt sem fogadta szebb kép. A beton megrepedezett, a vakolat sok helyen potyogott, s mindent vadul benőtt a borostyán. A vadszőlő indái rátekeredtek a tornác kőoszlopaira, szorosan, és rendezetlenül. Az udvari fák ágai pedig izgalmas és rejtélyes árnyék-képeket rajzoltak a ház falára.
A bejárati ajtó, hasonlóan, mint a kapu, nyikorogva adta meg magát neki. Szinte sírtak a vaspántok. A hatalmas előtérbe fojtogató por és dohos szag terjengett. Nem merte becsukni maga mögött az ajtót. Hirtelen megfordult, és még szélesebbre tárta azt. A kitárt ajtón át betört a délutáni napfény, és egyenes sugárba vette birtokba az előszobát. Sűrűn táncoltak a levegőben a porszemek. Sűrűn, vadul és kuszán.
Szandáljának fatalpa ritmusra koppant a kövezeten, aminek hangját visszhangozták a falak. Sötét volt.
Keresztülvágott az előtéren, és a nappali hatalmas ablakaihoz ment, hogy kinyissa a zsalugátereket. A fény odakintről beömlött a piszkos ablaküvegeken át, narancsszínbe és sárgába borítva a helyiséget.
Lorna körbenézett. Szinte halott volt minden. Élettelen. A bútorokon, a kanapén, a foteleken, és a székeken fehér lepedők, huzatok. Az ablakokon régen lehelet-finom, könnyű függönyök voltak, amik egészen a földig lógtak. Most hirtelen emlékezett dolgokra. Ahogyan odabújt a pókfonál-finom anyag alá, s maga köré tekerte, mint egy selyemfátylat. Ilyenkor igazi királylánynak érezte magát. Kislány volt még, és hitt a mesékben. Mimi mindig mesélt neki. Királyokról, és királykisasszonyokról, tündékről és manókról. Egy földről, amelyet Messzeföldének nevezett el. Angyalok, és más kedves figurák lakták ezt a különös világot, és Lorna gyerekként nagyon szeretett itt élni.
Végigjárta az alsó szintet. Sorra nyitotta ki az ajtókat, szélesre tárta az ablakokat. A fény és a kintről beáramló forróság lassan bejárta a szobákat. Mindenhol szürkeség, por és fehér leplekkel takart bútorok. Még a falon lévő képeket is huzatok borították.
Olyan szomorú volt a ház. Élettelen, fénytelen, és szürke. A nappaliból visszament az előtérbe, s megállt az emeltre vezető lépcső alján. Épségben volt. A sötét, mahagóni-színű fát vastagon belepte a por. Fellépett az első fokra, majd a másodikra. A kovácsoltvas korlátba kapaszkodva visszanézett. A talpa nyomot hagyott a porban.
Odafent is sötétség, por, és levegőtlen szobák fogadták. A bútorokat itt is letakarták. Előbb nagyanyja szobájába ment, és kinyitotta az ablakokat.
Az első, amit meglátott, az ágy melletti kis szekrényke volt. Fehér lapjára rézsútosan vetődött a fény. Egy könyv volt rajta, kinyitva.
Lorna odalépett, és ujjával félve, mintha tiltott dolgot tenne, lapozott egyet, majd visszahajtotta. Aztán, most már bátrabban, megfogta a kezébe. Wass Albert: A Funtinelli Boszorkány első része volt. Mimi talán ezt olvasta utoljára? – megborzongott.
A könyv mellett egy apró, fehér angyalszobor állt. Lorna ezt is a kezébe vette. De ahogy feléje nyúlt, eltörött az egyik szárnya, és halk koppanással a földre esett. Lehajolt, és visszatette. Szomorúság lett úrrá rajta, és most sajnálta csak igazán, hogy nem járt ebben a házban már hosszú ideje senki.
Nagy fáradságot érzett hirtelen. Leült a nagyanyja széles ágyára. Sűrű por szállt fel a takaróról. Hogy fog így itt éjszakázni? Nem készítette fel őt az anyja arra, hogy egy évek óta lezárt házat talál, amit nem takarítottak már rég.
Az órájára pillantott. Pár perccel múlt 5 óra. El is feledkezett az idő múlásáról. Visszament a földszintre, onnan az autóhoz. Behozta a csomagjait, és megnézte, parkolhat-e ott, ahol leállt.
A nappali közepére pakolt, s az egyik bőrönd aljáról könnyű nyári trikót, rövid sortot és papucsot bányászott elő. Majd a nyakán szorosan összefogta a haját, és lassan nekilátott összeszedni a bútorokat takaró, fehér huzatokat.
Meglepően gyorsan végzett. Elégedetten nézett körbe. A szoba így már egészen barátságosan festett. Számára ismerős darabok szabadultak meg a takaróktól. Lorna szinte hallotta, ahogy mélyeket lélegeznek, szinte harapják az ablakokon beáradó, friss levegőt. A kanapé és a fotelek huzata inkább csak poros volt, szerencsére a szín és a minta nem fakult meg. A szekretert szerette a legjobban. Ezen írt a nagyanyja mindig. Ő pedig kis zsámolyon ült mellette figyelve, vagy pedig maga is meséket írogatott.
Lorna most végighúzta az ujját a régi fán. Kihúzta a hozzá tartozó párnázott széket, és leült rá. Kihúzogatta a fiókokat, bekukkantott mindegyikbe, de nem talált bennük semmit.
Hová tűnhettek belőlük Mimi dolgai? Körbehordozta a szemét a szobán. Nem sokáig lesz világos. – jutott most az eszébe. Mi van, ha nincs villany a házban? – hasított belé a gondolat. Felugrott, és a villanykapcsolóhoz lépett. A szobában felgyulladtak a csillár égői. Megnyugodott.
Ahogy ott állt, mellette, a falon egy nagy képre esett a tekintete, amit szintén fehér lepedő takart. Nem emlékezett rá, hogy régen ott lett volna. A lány a képhez lépett, és levette róla a takarót. Sűrű por szállt le róla, amitől Lorna szeme könnyezni kezdett. Mikor már valamelyest tisztult a látása, akkor fordult a kép felé. Egy festmény volt. Női alakot ábrázoló, gyönyörű kép. A lány hátrébb lépett kettőt, és úgy nézett fel rá.
- Te jó Isten! – kiáltott fel, majd szótlanul meredt a festményre.
Mimi! És ő, Lorna! A portrén ugyanolyan hosszú, vállra omló vörös haj, és ugyanaz az arc. A karcsú nőalak könnyű, szinte áttetsző, fehér selyemben állt egy sárgán hullámzó rét közepén. Körülötte pipacsok táncoltak a szélben. Mindenhol nyárba szédült, piros pipacsvirágok.
Soká nem bírt magához térni. Nem tudta azt sem, mikor ült le a szekreter előtti székre. A forróság ellenére libabőrözött a karja. Úgy érezte, teljesen összefonódik a festménnyel, eggyé válik vele. Újra érezte meztelen talpa alatt a fű selymes simogatását, a sárgálló búzatenger hullámzását a bokája körül.
Lelkét kimondhatatlan érzés járta át. Úgy szálltak belé az érzések vissza, mint egy befejezetlen szimfóniába a rég elvesztett hangjegyek. Ugyanaz az arc, vörös haj, zafír zöld szemek… Mimi! Egy réten, még az is lehet, hogy valahol Szentendre határában. Sőt, biztos. Ott, ahol épp ma ő is állt, ugyanígy!
Vajon léteznek véletlenek? Vagy minden Isten által eleve elrendelt dolog ezen a világon? És minden miértnek megvan az azértje! – nem emlékezett rá, honnan az idézet, de hallotta már valahol.
Nem tudta, mennyi idő telt el. Esőillatot érzett. Odakint még nem esteledett, de borult volt az ég. Súlyos esőfelhők hasaltak a város felett.
- Vihar közeleg. – gondolkodott hangosan – Össze kell szednem magam!
Már 6 óra is elmúlt. Itt van a nagyanyja házában, ahol ki tudja, mióta nem járt senki. Nincs kitakarítva, mindent beborít a por. A hűtő azon túl, hogy öreg, és lehet, már üzemképtelen is, kong az ürességtől. Mihez kezdjen? Nem ismeri a várost, nem tudja, van-e a közelben valamilyen bolt, ahol a legszükségesebb élelmet meg tudná venni. Ráadásul a vihar itt van a közelben. Egy kósza másodpercig kacérkodott a gondolattal, hogy felhívja Lórándot.
Egészen mostanáig nem jutott eszébe a férfi, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Magának kell megoldania a dolgokat. Ezért jött!
Nagyon fáradtnak érezte magát, mire befejezte a felső szinten lévő szoba rendbetételét. Régen, gyerekkorában itt szokott aludni. Még megvoltak a játékok, a régi babák is ott ültek a polcokon. A fürdőszoba bár nem volt kifogástalan állapotban, de egy nagyon gyors zuhanyozásra bőven elég volt.
Kétszer is ellenőrizte, jól bezárta-e a kaput, és a bejárati ajtót. Majd minden ablakot becsukott odalent. Bebújt az ágyba, és egy darabig még némán nézte a plafont.
Itt vagyok, Mimi! Hívtál, hát jöttem. Holnaptól átnézem a házat, az utolsó zugig. Összeírom, mit kell rajta helyrehozni! Minden újra a régi lesz… suttogta, mielőtt mély álomba merült.