Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. fejezet- Lány a pipacsvirágos réten

2014.05.14

Vidám madárcsicsergéssel köszöntötte őt az első reggel a nagyanyja házában. Idő kellett hozzá, míg megszokta az új helyet.
Hagyta, hogy elérjenek hozzá az odakintről beszűrődő hangok. A nyitott ablakon át, a zsalugáterek résein keresztül, halvány fénycsíkokat rajzolt a szemközti falra a reggeli napsugár. Felült az ágyban, és beleszagolt a levegőbe. Valahol a közelben sütöde lehetett, friss péksütemény és a kenyér illatát érezte.
Hosszú fehér ingében – szerette ezeket a bő, férfiinghez hasonló, kényelmes darabokat – az ablakhoz ment, szélesre tárta, és beleállt a reggelbe.
A szoba a ház másik oldalán volt, ablaka egy kis utcára nézett. Kora reggel volt még, egy fiatal nő biciklit tolt a járdán, rajta fonott bevásárlókosár. Voltak részletek, amik ismerősnek tűntek, de mégis most mintha másképp volnának a dolgok. Történtek változások. Vagy ő változott?
Nagyon szeretett volna szólni most valakihez, megosztani az érzéseit. Anya! – jutott hirtelen az eszébe, hogy amióta megérkezett, még csak egyszer beszéltek. Este, mielőtt lefeküdt volna, felhívta őt, hogy megérkezett, és mindent rendben talált.
Lorna már rég rádöbbent, hogy egyetlen dolog létezik: a pillanat. Csak az az egy perc, amiben épp van, mert az előtte álló percről még semmit sem tud. Megtanulta azt is: a maga teljességében kell megélni a pillanatot, ami épp megadatik. A bölcsek ezt úgy mondanák: a jelenben való lét öröme! S ez a perc most ilyen volt.
Egy kis ideig még álldogált az ablakban, majd felhívta az anyját.
- Anya! De jó, hogy hallom a hangodat!
- Szervusz, kicsim! Hogy aludtál? Milyen volt az első éjszakád, mesélj!- az asszony hangja izgatott volt.
- Nagyon kimerült és fáradt voltam. Rögtön elnyomott az álom. Nem rég ébredtem – nézett most az órára – Jaj, anya! Még csak reggel 7 óra van. Felébresztettelek?
- Dehogyis! Hisz tudod, hogy mindig korán kelek. De te miért nem aludtál még?
Tényleg, miért ébredt fel ilyen korán? Talán az izgalom, és a vágy miatt, hogy minél hamarább elkezdődhessen számára a nap. Több, és több részletét ismerje meg a városnak. S a házzal is szeretett volna jobban megismerkedni.
- Mondd, anya! Ennyi minden változik, rövid idő alatt, vagy csak mi látunk másképp?
Csönd. Az asszony hallgatott a vonal másik végén. Majd kis idő múlva megszólalt.
- Minden változó, Lorna! Életek, sorsok. És az emberek körülöttünk! Tegnap még itt vannak, érzed az illatukat, hallod a hangjukat, látod az arcukat. De másnap már hiába keresed. Egyszer csak nincs tovább. Hová tűnnek el arcok, hangok, mosolyok? Hová tűnik el a tegnap még volt érintés? Az arcodon, hajadon lefutó gyengéd ujjak simogatása? Ködbe vesznek el talán a szavak, mondatok? S aki még tegnap itt volt, hol van ma már? – hangja elcsuklott.
Lorna hallotta, hogy az anyja sír. Szinte látta maga előtt az asszonyt, ahogy ül a domb tetején, a szőlősorok felett, a padon, s valahová a távolba néz. A dombok felett, egy távoli ország felé, ahol már rég nem járt. Mert nagyon fájt volna a visszatérés. Mert nagyon fájt volna ott valami.
- Anya! Kérlek, ne sírj! Nem akartam azzal, hogy ideutaztam, felbolygatni a régi emlékeket. Gondolhattam volna, hogy fáj ez még neked! – szorította kezében a maroknyi telefont a lány.
Sajnálta, hogy fájdalmat okozott az anyjának.
- Semmi baj, jól vagyok! Jogod van visszatérni oda, és megismerni a nagyanyád emlékét, ha ezt akarod. Az én érzéseimet nekem kell rendeznem magamban. S a fájdalmon magamnak kell túllépni. Ezt nem teheti meg senki sem helyettem. Nem utasítom el a múltamat, sem az emlékeimet. Tisztelem, és szeretem, mert egyek velem. Az mind én voltam! De még fájnak itt benn dolgok! Még nem tudok oda visszatérni. Egy napon elmegyek, ám ennek még nincs itt az ideje!
Lorna úgy érezte, az anyja kissé megnyugodott.
Nagyon szoros kapocs fűzte őket egymáshoz. Mindig mindent megbeszéltek. Boldog gyermekkora volt.
- Anya! Még egy-két fontos dolgot meg szeretnék veled beszélni a házzal kapcsolatban. Részletkérdések, de muszáj szót ejteni róluk! – folytatta a beszélgetést Lorna.
- Persze, rendben. És mik lennének ezek?
Lorna röviden felvázolta a ház állapotát. Mivel erről nem beszéltek otthon, így nem tudta, hogyan is vannak elrendezve a dolgok egészen pontosan. Ki nevén van az ingatlan, vannak-e esetleg még elrendezetlen jogi kérdések az öröklést illetően. S ha nincsenek, ő milyen mértékig kezdhet neki bárminek is a házzal kapcsolatban: felújítás, esetleges átrendezés, új dolgok vásárlása. Miközben az anyjával ezekről beszélt, csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy mindez úgy hangzik, mintha hosszú távra akarna itt berendezkedni. Vagy talán örökre? Ettől a felismeréstől hirtelen megállt benne a szó.
- Lorna! Ott vagy még? – hallotta az anyját.
- Igen, itt vagyok! Csak egy percre elkalandoztak a gondolataim!
- Írj le mindent, amit szeretnél, és küld el e-mailben. Ez lesz a legegyszerűbb, az effajta részletkérdések megbeszélésére. Bevallom, hibásnak érzem magam, amiért úgy engedtelek el, hogy a lehető legkevesebbet beszéltem a ház dolgairól neked. Valahogy ki akartam kerülni, vagy csak talán elmenekülni az emlékektől. Nem tettem jól.
Kis idő múlva elbúcsúztak egymástól, s Lornának, a kintről befelé áradó finom illatoktól összefutott a nyál a szájában.
Miközben mosdott a fürdőszobában, körülnézett. Egy sor felújítani valót észlelt. Alapos reggeli után következhet a terepszemle. Mindent fel kell írnia, s nyakába veheti az ismeretlen kisvárost, ezermesterek után kutatva. Vajon sikerülni fog? – kérdezte magától.
Lement a földszintre, egyenesen a nappaliba, s szélesre nyitotta az ablakokat. A reggel kósza fénye aranysárgán áradt be a kitárt ablakon. Mint folyó arany, úgy terült szét a tágas nappalin. Még a legapróbb zugokat is átjárta, bekukkantott a sarkakba, lágyan megsimogatta a bútorokat, és megült a falakon. Lorna körbenézett. – Lesz itt tennivaló bőven- mondta magában, és kilépett a tornácra.
Beleszagolt a levegőbe. Ezt a szokást otthonról hozta magával. Más volt itt a levegő. Könnyű, friss, nyár és virágillat. Próbálta megfejteni, milyen virág lehet, amelynek ilyen intenzíven érzi az illatát. Egyszerre volt édeskés és erős, karakteres. Kifinomult szaglása rögtön felfedezte az új illatot. Az orra eddig megszokta a szőlő, és a föld szagát, s most fogékonyabb volt az itteni, az új vidék illat-esszenciáira.
Keresni kezdte a helyet, ahonnét a illatot sejtette, s elindult a ház mögötti kert irányába. Egyre erősebben érezte. Minél közelebb ment a kertkapuhoz, annál inkább.
S akkor meglátta. Ott hullámzott előtte sötétkékben a rét. Levendula! – kiáltott fel. Hát persze, hogy levendula. Most már emlékezett. Mimi imádott ide kijárni. Kislánykorában ő is gyakran elkísérte. Hát hogyan is felejthette el?
A fából készült alacsony kertkapu engedelmesen kinyílt.
Lorna kibújt a papucsából, s úgy lépegetett a nyárban virágzó levendulák között. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy az illat és a kora reggeli napsugarak egyszerre érjenek el a lelkéig. Valami megmagyarázhatatlan mély, belső nyugalom áradt szét az egész testében. Soha eddig nem érezte ezt az érzést. Csak ráfeküdt az élmények hátára, testét egészen könnyűnek érezte, mintha egy varázsszőnyegen repülne valahová, túl a földi valóságon, egy más tartományba. Boldogság? Vajon így nevezik?
Tömény volt ez az illat, szinte már nehézkes, a pillanat mégis nyugtatóan hatott rá ebben a kora reggeli órában, a múltillatú levendulák között.
A kis utca néptelen volt még. Hány óra lehet? – villant át az agyán. Teljesen elfeledkezett az időről a reggeli ébredés, az anyjával való telefon, és a levendularét felfedezése után.
Elindult felfelé a macskaköves úton. Mindkét oldalon alacsony házak, egy-két bolt szép kirakata fogadta. És végre megtalálta a kis pékséget, ahonnét a friss sütemény illata terjengett. A kis üzletbe belépve, szélcsengő köszöntötte az ajtó fölött. A hang kellemes rezgése a levegőben tetőtől talpig átjárta. A pult mögött egy testes, középkorú nő állt fehér kötényben, és a cipókat rendezgette a fonott kosarakban. Barátságosan mosolygott, ahogy felnézett a lányra.
- Jó reggelt! Mit adhatok?
Lornának jó érzés volt, hogy magyarul szólnak hozzá, ha belép egy boltba, s nem olaszul.
- Finom reggelinek való péksüteményt szeretnék. És kenyeret. – válaszolta.
Jó érzés volt neki magának is, magyarul válaszolni. A boldogság bizonyára kiült az arcára, mert az eladónő hosszabban rajta felejtette a szemét.
- Édeset kér, kedves? Van lekváros, túrós bukta, édes- leveles táska, kakaós csiga – mosolygott, miközben egyfolytában Lornát nézte.
Lorna mindenből kért egyet, és amikor zacskójával a kezében indulni készült, eszébe jutott, hogy nem tud otthon még kávét sem főzni.
- Kérhetek egy kis segítséget? Egy helyet keresek, ahol megihatok egy kávét. Sajnos, otthon még nem tudok főzni – fordult vissza. Otthon? – csodálkozott el magán. Otthonnak nevezte a nagyanyja házát.
A kövérkés, de kedves arcú asszony mintha csak erre várt volna. Arca felderült.
- Korán van még. Ilyenkor nincs nyitva egyetlen cukrászda, sem kávézó. De én nagyon szívesen főzök egy finom kávét, ha elfogadja.
Lornának nagyon jól esett a meghívás az asszonytól, aki már az első pillanattól kedvesnek tűnt, és a hely is tetszett neki.
- Jöjjön csak, ide hátra. Van itt egy apró udvar, itt leülhet. Én is itt szoktam üldögélni, ha jó az idő. – mutatott egy ajtóra, a pult mögött.
- Igazán köszönöm! – követte az asszonyt.
Valóban kellemes kis udvar volt, lócával, asztallal. Lorna leült. Elővette a kalácsát, amikor az asszony megjelent egy kis tányér bagettel, és egy csésze, gőzölgő kávéval a kezében.
- Tessék csak, kedves. Ugye, tegezhetlek? - ült le vele szembe.
Lornát egészen meghatotta a kedvesség. Mosolyogva bólintott, és enni kezdett.
- Látogatóba jöttél valakihez? Nem úgy tűnsz, mint egy turista, aki épp csak körbenéz a környéken. – érdeklődött, miközben örömmel nézte, ahogy a lány jó étvággyal, szinte gyűri magába a ropogós, friss bagettet.
- Csak tegnap érkeztem, és a nagymamám házában lakom. – árulta el, két harapás közt.
- A nagymamádnál? És hol lakik, ki ő? Lehet, ismerem. Sokan járnak hozzám vásárolni.
Lorna aprókat kortyolt a kávéból. Volt benne valami megmagyarázhatatlan íz. Nem a kávézók géppel készített, mű feketéje, hanem az az igazi, szívvel készített, amivel megfáradt vándorokat szokás üdvözölni.
- Sajnos, a nagymamám már rég nem él. Itt van a háza a közelben. Az a sárga, az utca elején.
Az asszony egy percre elgondolkodott.
- Az írónő? Ő volt a nagymamád?
Lorna felkapta a fejét. Ismerte Mimit! Ez a kedves arcú asszony, innen a sarki pékségből ismerte a nagyanyját. De hát mit is gondolt? Hisz Mimi itt élt. Csak ő tud róla olyan keveset. Mert Mimi korán elment. Vagy csak ő volt kislány még? Rövid idő jutott nekik. A mesékre, a versekre, a sétákra. Az embereknek csak a jóból jut kevés. A fájdalom, a szenvedés, a rossz az, amiből olyan sok felgyűrődik az évek során. Hogy van ez az életben? Mi szerint rendeződnek el a dolgok?
- Igen! – bólintott nagy sokára Lorna.
Szerette volna megkérdezni, ismerte-e, emlékszik-e még rá? De nem jött ki hang a torkán.
Az asszony, mintha olvasott volna a gondolataiban.
- Kislány voltam még, amikor pékséget nyitott az apám, talán 7 éves lehettem akkor. Nap, mint nap délután jöttem az iskola után. Itt tanultam, játszottam, s gyakran segítettem is. A kiflik, kalácsok világában nőttem fel, s azóta is ez az életem. Nagy idő, bizony, nagy idő! Ismerem az itteni embereket. Láttam gyerekeket megszületni, felnőni, aztán láttam, ahogyan ők vezetgetik kezüknél fogva a saját gyerekeiket. És láttam megöregedni embereket, aztán álltam a koporsójuk felett.
Lorna kezében megállt a kávés csésze. Szinte mozdulatlanul ült, s meghatódva hallgatta az asszonyt. Vajon attól érzékenyült-e el, amit hallott, vagy, mert itt van valaki, aki ismerte a nagyanyját, nem tudta. De érezte, hogy valami nagy súly nyomja a mellkasát. Kövek. Évszázados kövek szoktak ilyen nehezek lenni.
Az asszony kis idő múlva folytatta.
- Hol is tartottunk, kedves? A nagymamádnál. Sokat jártunk a kávézójába. Wolner Szalon! Egy hely, ahol nagyon jó volt lenni. Viktória, vagy Zoya a mamád?
A lány szíve nagyot dobbant. Ismeri Viktória nénit, az anyja nővérét is. Hálásan nézett most a kerek arcú asszonyra, és szerette volna átölelni. Ettől a perctől kezdve nem érezte olyan idegennek, és ismeretlennek magát a városban.
- Zoya! – mondta végül. Aztán eszébe jutott, mit is mondott az asszony az előbb. Hogy Miminek kávézója volt? Ezt vajon miért nem említette az anyja, és ő miért nem emlékezett rá?
- A nagymamámnak volt egy kávézója? Vagy Szalonja?
- Igen! - bólogatott az asszony – Amolyan művésztársaság járt oda. De később eladta egy fiatal lánynak. Egy hasonló lánynak, mint ő volt korábban, aki nagy álmokat dédelgetett.
Lorna csak ült döbbenten, és szomorúságot érzett, amiért olyan keveset tudott Mimiről. Beszélgettek még egy kicsit. Az asszony az anyjáról kérdezte, és Lorna mesélt róla. És arról, hogy miért is jött vissza annyi év után. Vissza abba a sárga házba, fent a dombtetőn.
A nap már magasan fenn járt, sugarai erősen tűztek le rá. Kellemes érzés járta át a lelkét a Nóra nénivel való beszélgetés után. Nóra, mutatkozott be később neki az asszony. És megígértette vele, hogy minden nap elmegy hozzá, friss pékáruért és kávéra. Lorna hiába szabadkozott, hogy szeretné felszerelni a konyhát, és majd használni is, az asszony nem engedett.
– Akkor csak beszélgetni gyere kicsit! – kérlelte úgy, mintha ez nagyon fontos volna neki valamiért – Olyan keveset beszélgetnek egymással az emberek manapság. Mindenki csak siet, rohan valahová. – mosolygott kedvesen, miközben édes kalácsokat pakolt egy jókora zacskóba, és a lány kezébe nyomta.
Lorna ingatta a fejét, de hiába.
- Vidd csak! Hogy ne éhezz ott abban az üres házban. – veregette vállon a lányt barátságosan.
Zacskó édes sütivel a kezében, a város ezermesterének címével a zsebében haladt lefelé, vissza a házhoz. A macskaköves út kockáit nézte a lába alatt, s azon gondolkodott, vajon Mimi idegennek-e érezte magát a városban, amikor ideérkezett?
Halkan dúdolt magában. Boldog volt, hogy itt lehetett. Érezte, jól fogja itt érezni magát.
Rendesen benne járt már a délelőttben, mire sikerült valamelyest feltérképeznie a házat. Papírral és ceruzával járkált fel, s alá a két szint közt, s folyton felírt valamit, s minden zegzugba benézett. Szekrényeket nyitogatott, fiókok mélyére kukucskált, mint egy kíváncsi gyermek, aki valami titok után kutat. Régi holmikat talált. Könyveket a polcokon, dísztárgyakat a bútorokon, régi, széles ernyőjű lámpákat, amik még mindig működtek. Néha úgy tűnt, amikor kezébe vett egy-egy tárgyat, mintha csak egyetlen percre állt volna meg az idő, s nem tizenöt évre. Csak fordult, táncolt körbe egyet a világ, benne a szereplőkkel, akik mind ott vannak még mindig a házban, s élik az életüket. Minden úgy volt hagyva, mint azon az utolsó napon, amikor még lakták a házat. Az egyetlen lakója: Mimi!
Ott pihent a könyve az ágya mellett, a ruhái sorban, a szekrényben. Mimi nem ment el! – suttogták a falak körben. Itt maradt örökre. Ott áll a festményen. A lány a pipacsvirágos réten!

Porszívó – került a lista élére! Sok tisztítóeszköz, új függönyök, ágytakarók, ágynemű, konyhai felszerelés. Mint aki teljesen be akarja lakni a házat, döbbent rá, miközben végigolvasta a hosszú listát, már az autóban ülve. Majd az órájára nézett. Pár perc múlva dél.
- Jól elrohant velem az idő! – indított gyorsan.
Beletelt egy kis időbe, míg megtalálta a Nóra néni által ajánlott ezermester házát. Horváth és fia. – állt a kapu feletti táblán. Csöngetett. Egy idősebb férfi jött az udvaron át, apró termetű kutya csaholt mögötte.
- Jó napot! – köszönt Lorna.
A férfi a nadrágjába törölte a kezét, és úgy nyújtotta oda a lánynak.
- Csókolom! Miben segíthetek? – kérdezte.
- Egy bizonyos Horváth urat keresek!
- Megtalálta! – mosolygott a férfi és közelebb lépett.
- A nagymamám házáról volna szó. Nagyon rég nem lakja már senki, és alapos felújításra szorul. Önt ajánlották nekem erre a munkára.
A férfi megkérdezte, pontosan melyik házról is volna szó.
– Szép ház!- bólintott elismerően.
Lorna ma már másodszor beszélt Mimi házáról egy számára teljesen ismeretlen embernek.
- Délután 5 óra körül jön vissza a fiam az építkezésről. Elmehetünk megnézni?
- Igen! – vágta rá rögtön, intett, majd beszállt az autóba. Minél gyorsabban vissza akart menni a házba.
Maga sem értette, mi történt vele. Furcsa érzések kavarogtak benne, mint aki szégyelli, hogy nem tud többet a nagyanyjáról, a múltjáról, a családjáról. Tudta, hogy senki sem hibás ezért. Mimi meghalt, amikor ő még kislány volt. Hogy aztán nem jöttek többé, azt sajnálhatja csak! Nem vonhatja kérdőre az anyját sem, mert az úgy érezte, távol akarja tartani magát az emlékektől.
Nagyon gyorsan megtalálta a bevásárlóközpontot. Sikerült majdnem mindent megvennie egy helyen, ennek nagyon örült. Telepakolt csomagtartóval indult el.
Messziről úgy tűnt, mintha állna valaki a ház előtt. Közelebb érve már tisztábban látta a kapuban álló, magas nőalakot – Ki lehet? És vajon engem keres? De hisz nem is ismerek itt senkit. – gondolkodott hangosan, miközben egyre jobban nyomta lábával a gázt. Valahogy sietősebbé vált a hazatérés.
Egészen a kapu előtti feljáróhoz állította le a kis piros autót. A fiatal nő, vagy inkább lány mosolyogva fordult felé. Ez a lány tényleg rám vár! – lepődött meg Lorna, immár másodszorra.
- Jó napot!- köszönt kedvesen az ismeretlen, és két lépést tett az autó felé. – A nagymamám küldött, innen a sarki pékségből. Anna a nevem, de a Pannát jobban szeretem. – nyújtotta a kezét a még mindig meglepett Lorna felé.
- Lorna vagyok, szia! – köszönt vissza, és megszorította a felé nyújtott kezet. Annyi minden volt abban a szorításban. Üdvözlés, bizonytalanság, könyörgés, és üzenet. A „de jó, hogy itt vagy” öröme. Hogy bár nem ismerlek, de már nem vagyok egyedül.
- Küldött neked valamit. – mutatott a kapu felé, ahol két hatalmas táska volt a kerítésnek támasztva.
- Ó! – rossz érzése támadt, hogy csak ennyit bírt mondani. Pedig a hála és az öröm érzése árasztotta el a lelkét.
A kulcsát sietősen dugta be a zárba. A kapu, most is nehezen és zörögve nyílt.
- Gyere csak be! – engedte előre a lányt.
Az belépett a kapun, Lorna követte. Hosszú, piszkosszőke haja egészen a háta közepéig ért. Egyszerű, kopott farmer rövidnadrágban, és egy Angel feliratú fehér pólóban volt.
- Angel! Hát valóban léteznek angyalok? – mosolygott magában Lorna, miközben a tornác felé invitálta a lányt.
- Egy kis felújításra szorul a ház. De épp a nagymamád által ajánlott mestertől jövök. Azt ígérte, 5 órakor idejön a fia, és megbeszéljük a részleteket.
Lorna kinyitotta a ház nehéz, tölgyfából készült bejárati ajtaját, és belépett. Még mindig por és nehéz szag terjengett a levegőben, hiába szellőztette a házat már egy napja.
- Még nagyon sok munka van itt, míg újra lakható lesz, és tökéletes rend uralkodik majd benne. Gyere beljebb, nézz nyugodtan körül. Biztos nem jártál még itt!
Panna követte Lornát a nappaliba. Épp csak hogy körbehordozta a tekintetét a szobán, amikor meglátta a falon a képet. Közelebb lépett, és úgy vette szemügyre.
- De gyönyörű kép! És milyen nagy a hasonlóság! – nézett hol a képre, hol pedig Lornára.
Az elmosolyodott.
– Igen, a nagymamámmal valóban nagyon hasonlítottunk egymásra. Ilyen lehetett fiatalon, mint én most.
- Sajnálod ugye, hogy nem ismerhetted? - fordult most felé.
Lorna bólintott.
Pár percre csönd borult a szobára. Csak a madarak vidám csivitelése szűrődött be a nyitott ablakon, és a fülledt nyárban fürdő délután rajzolt, vidám árnyakat körbe a falakra. Vajon milyen íze van a nyárnak? Magyarországon aranyló méz, édes bor, finom péksütemény… és levendula.
- Szívesen segítek neked mindenben. Nagy ez a ház, ketten hamarább végzünk. Közben beszélgethetünk, és a munka sem lesz olyan magányos.– ajánlotta fel a lány, de hirtelen el is hallgatott. Megijedt, hogy Lorna talán nem is akarja, hogy valaki itt legyen vele. – Persze, csak ha te is akarod! Nem akarlak zavarni.
Lorna némi félénkséget érzett a lány hangjában. Gyorsan megnyugtatta, hogy nagyon szívesen veszi a felajánlott segítséget. Sőt, nagyon örül neki.
- Akár neki is kezdhetünk. - fogta meg Panni kezét vidáman Lorna, és játékosan húzta kifelé őt a házból.
A két lány ügyesen pakolta ki az autóból a sok dobozt, ládát, táskát, és mindent a ház előszobájának padlójára halmoztak.
Az alsó szinten kezdték a munkát. Ablakot mostak, padlót súroltak, port töröltek, bútorokat mozdítottak el a helyükről. Mivel mosógép nem volt a házban, Panni felajánlotta, hogy hazaviszi kimosni a textíliákat. Valóban gyorsan haladtak. Egészen barátságos lett minden, mikor délután megálltak a munkával, és leültek meginni egy kávét, amit már a frissen vásárolt kávégépen készített Lorna. Illata megtöltötte a levegőt, s a nyitott ablakon át, hallani lehetett a madarak vidám hangját.
- Azon gondolkodom – szólalt meg Lorna váratlanul- hogy hagyjak-e mindent így, ahogy van? A bútorokat a helyükön, a képeket a falakon, a tárgyakat ott, ahol eddig voltak. Vajon mi a helyes? Megőrizni továbbra is mindent, mintha mi sem történt volna? Vagy elmozdítani, megváltoztatni, új életet hozni a falak közé?
Panni tanácstalan arccal nézett előbb Lornára, aztán tekintetét körbehordozta lassan a szobán. Nézte a bútorokat, a falakon a fények és az árnyak egymást követését – kontrasztok néma játéka ez. A tárgyak ívét, vonulatait, ahogyan elhelyezkednek asztalon, komódon. Még a legutolsó zegzugba is bekukkantott. És a szoba óráin váratlanul megállt a pillantása. Mint amikor az ember valami furcsát észlel. Előbb nézi, csak nézi, míg felfogja. Felállt, és a sarokban álló nagy, faragott órához lépett. Kinyitotta az üvegajtaját, aztán hirtelen a fotelben ülő Lornára nézett, majd becsukta, és visszaült a lány mellé csöndben.
Olyan volt ez a perc, mintha egy illékony, röpke pillanatra lelassult volna odakinn a vén nyár, s elfelejtett volna odébb döccenni. Nem is számított most az idő, sem a múló percek. Hisz állt a házban minden óra, a mutatók ott felejtették magukat egy régi délutánban. Csak a fa lombkoronája vetült a szoba szemközti falára, és a régi zsalugáter redőin át, sugárban lopakodott be a nyár.
Odakinn zötyögött a július. Macskák surrantak óvatos léptekkel az udvarokon, majd fölugrottak a kerítés forró betonfalára.
A két lány is így ragadt le a pillanatban, mint akiket ott marasztalt valami. Odakinn felhőtlen volt az ég, és mindez valamiféle édes nyugalmat ígért. És azt, hogy minden változik körülöttünk. Valamit meghagyhatunk a mának, de az idő uralkodik felettünk. Vannak dolgok, amiknek haladniuk kell tovább, mint ahogy a folyó folyik a maga medrében, még ha néha megunva azt, ki is lép onnét. E lágyan forró délután az idő hálóján átpergett lassan, mint pergetőn a méz. Dönteni kell, és tovább lépni, még tart a nyár. Ennyi ez.
Lorna felállt a fotelból, mint akiben hirtelen megszakadt a nyár, és a sarokban lévő, nagy órához lépett. Panni szemmel követte őt. Kinyitotta az üvegajtót, és vékony ujjaival a nagymutatóhoz nyúlt. Finom, lassú mozdulattal, mint aki még késlelteti a pillanatot, előrehajtotta. Az óra hatalmas nyelve elmozdult, és jobbra- majd balra kilengve elindította az időt. Aztán a falon lévő következett, majd a zongora tetején ülő, régi kis porcelán, amelyet mindkét oldalról angyalok tartottak. Legvégére a régi komódon álló maradt, egy apró paravánba ágyazott kis időmérő. És az órák elindultak. Halk, lassú hangjuk betöltötte szobát. Lorna állt középen, mint aki a következő lépésen gondolkodik. Panni csöndben figyelte őt. Már az első pillanattól élvezte a lány társaságát, és a házat, ami nem sokkal azelőtt még teljesen ismeretlen és idegen volt a számára. Örült, hogy itt lehetett.
- Gyere, Panni! Mozdítsuk meg kicsit a dolgokat! – szólalt meg Lorna.
A lány felpattant a helyéről, és tettre készen állt. Öröm és boldogság volt a lendületben. És frissesség, erő, megújulás.
Fél óra múlva alig lehetett ráismerni a nappalira. Más helyre kerültek a bútorok. Az egyik ablak elé tolták a szófát. A kisasztalt a hozzá tartozó, gyönyörű és régi fotelekkel a szoba közepéről a másik ablak elé. A komód a nappali másik sarkába került. A polc helyét, a különböző méretű porcelánfejű babákkal nem változtatták meg. A régi könyves szekrény is maradt. Már csak a zongora és a szekreter helyét kellett megtalálni. Az előbbivel nem bírtak, túl nehéz volt. Ezért ott hagyták a szoba közepén. A szekreter előtt azonban Lorna hosszasan állt. Le volt csukva a teteje.
- Kulcsra van zárva? – állt meg mögötte Panni.
- Nem tudom. Nézzük meg!
Panni hagyta, hogy a lány egyedül nyissa ki. Mégis csak az ő nagyanyjáé, gondolta. Egy írónőnek az íróasztala maga lehet a szentély. Kissé hátrébb húzódva, csöndben figyelte a lányt.
A szekreter nem volt zárva. Lorna lehajtotta az írólapot, és egy pillanatra megtorpant. Panni észrevette a tétova mozdulatot, ám nem látta a lány alakjától, mi tárult az elé. Lorna mintha megérezte volna, hátranézett, és intett felé a szemével. Panni mellé lépett.
Sok kis kacatot rejtett a szekrényke lehajtott belseje. Minden ott volt, szépen berakva a rekeszekbe, mintha valaki csak sietősen egymás mellé pakolta volna őket, hogy utána rájuk zárhassa az ajtót.
A két lány egymásra nézett, majd Panni maga alá húzta a mellette lévő kis párnázott széket, és leült. Várakozóan nézett Lornára, üzenve neki, hogy vegye bátran a kezébe az első kis tárgyat.
- Van –e jogunk? – suttogta halkan maga elé Lorna– van –e jogunk betörni más filléres emlékei közé?
Némán nézett a mellette ülő Pannira, a csöndbe burkolózó délutánban. Majd visszafordult és kezének finom mozdulatával egy kicsiny angyal után nyúlt. Törött volt az egyik szárnya. Panni felé nyújtotta, az kitárta a tenyerét, és úgy tartotta a szobrocskát, mintha az élete függne rajta.
Szépen lassan újabb és újabb kincsek kerültek elő. Egy apró babakocsi, aranyszín volt a váza, és fehér kövek díszítették az oldalát. Egy kicsi zenedobozka, Lorna felhúzta. Még zenélt. Kicsi képkeretek, nagyon régi arcok néztek vissza rá a megsárgult képekről. Vajon kik lehettek? Mimi régen meghalt családtagjai: nagymama, dédnagymama. Az egyik fotón egy fiatal férfi állt valahol, egy elhagyatott erdőszélen. Kivette a képet a keretből, és megfordította.
- Paál Ádám – olvasta. Mimi apja! Istenem- sóhajtott föl.
Egy újabb órát is talált. Kisebb méretű, fából készült szép darabot. Úgy néz ki, a nagyanyja szerette az órákat. De ez vajon miért volt itt bezárva? Nem értette.
- Hány óra van? – kérdezte Pannit.
- Négy lesz tíz perc múlva. - válaszolta a lány gyorsan.
És az óra elindult, vidáman: tik-tak, tik-tak. Ezt is Panni kezébe adta.
- Nézd, van rajta egy kis fiók - mondta – kinyithatom?
Lorna az nélkül, hogy ránézett volna a lányra, bólintott.
- Nézd, egy kis könyvecskét találtam. – nyújtotta a lány felé, a tenyérnyi kis könyvet.
Lorna előbb csak forgatta a kezében. A könyvecske gerince és borítója már itt-ott megrongyolódott, bizonyára sokat forgatták. Kinyitotta.
„Az álmaim, amik valósággá váltak” – állt az első oldalon. Tovább lapozott. Minden oldalon egy bejegyzést talált. Az elsőn: „Magyarországon élek, és dolgozom”, aztán a többi: „Újságíró vagyok!”, „Híres írónő vagyok! Regényeim, verseim jelentek meg!”, „Szentendrén élek a lányommal, párommal” „Megtalált a párom, aki úgy szeret minket, ahogy mindig is álmodtam. Egy nap lesz egy kávézóm”
Nem bírta tovább olvasni.
- Nézd meg nyugodtan, és majd tedd vissza oda, ahol találtad. - kérte Pannit, aki szinte pisszenni sem mert.
Lorna kinyitotta az utolsó fiókot. Motoszkáló hang kísérte, mint amikor valaki régi kacatok közt botorkál. Aztán hirtelen dermedt csönd. Panni a kicsi könyv fölé hajolva megérzett valamit, és felemelte a fejét.
Amikor a csend beszélni kezd, és megidéz valamit a múltból, ott vágni lehet a fájdalmat (érzéseket inkább?). Amikor egy fiók magába zárt emlékei régi életek nyomát tárja fel, ott váratlanul felüvölt valami legbelül. És hirtelen rádöbbenünk, hogy mennyi mindent elhagyunk. Mikor egy ismerős dal szólal meg valahol, a hangok némán koppannak a fáradt padlóra, s már csak arra marad időnk, hogy a szemeinkből alágördülő könnycseppeket letöröljük, mielőtt a kezünkbe tartott képre potyognának. Aztán hagyjuk, hadd folyjanak le mégis az arcunkon. Patakzó könnyek, két sorban.
Lorna csak állt ott, kezébe egy gyönyörű, súlyos antik képkeretet tartva. Szeméből előbb csak pár csepp hullott, aztán már megállíthatatlanul folytak a könnyei. Panni felállt, és közelebb lépett hozzá. Az csak ölelte magához a képet, és úgy szorította a mellkasához, mint anya a gyermekét.
Így álltak egy percig, s mikor Panni érezte, hogy a lányban elpihent egy kicsit a fájdalom, zsebkendőért nyúlt, és a kezébe adta.
- Ne haragudj!- mondta, még mindig sűrű könnyeit nyelve. – kissé elérzékenyültem. Nézd! Ez itt a nagymamám. Az én nagymamám, a Lánchídon! Ismerem már a helyet. Érdekes, amikor megérkeztem tegnap, elmentem oda. Valaki elvitt. Véletlen…?
Panni óvatosan, szinte félve vette ki Lorna kezéből a képet. Valóban nagyon szép, cizellált képkeret volt.
Egy fiatal nő nézett vissza rá a képről, csillogó szemekkel. Mosolyogva állt valahol, ahol látszólag jól érezte magát. Ezt üzente az arca. Keze egy betonfalon nyugodott, és úgy tűnt, mint aki mielőtt elindulna, még egyszer visszanéz. Valamit talán még mondana is, de aztán mégis csöndben marad. A háttérben valóban a Lánchíd zöld pillérei magasodtak fölé.
- Nagyon emlékeztetsz rá. Nem tudom, az anyukád milyen, s rá vajon hasonlítasz-e, de a nagymamádra biztosan!
- Most már egyre inkább úgy tűnik, hogy a nagymamámra hasonlítok!
- Nem tudom, szeretnél-e róla beszélgetni, vagy inkább most ne hozzuk szóba.
- Beszélhetünk, persze. Semmi baj. Csak tudod, olyan rég volt már, még kislány voltam, amikor meghalt. Alig emlékszem rá. Amiért ilyen mélyen érint mégis, talán azok a fel-felvillanó emlékek, amelyeket az itt töltött nyarakból még őrzök. Valami megmagyarázhatatlant mindig éreztem iránta, főként akkor, amikor már felnőttként gondoltam rá. Az emlékére, az alakjára, ami az emlékezetemben még megmaradt. De az anyám soha nem mesélt róla. Igaz, én sem nagyon kérdeztem. Olaszországban éltünk, nem jöttünk Magyarországra többé. Nem volt már kihez, nem volt már miért.
Panni szomorúságot érzett a hangjában. Szeretett volna valamit mondani, amivel megvigasztalhatná, de nem jutott semmi az eszébe.
- Nos, akkor folytassuk tovább, ezzel az utolsó fiókkal, míg jönnek a munkások. Hisz mindjárt öt óra. – fordult vissza Lorna az íróasztalhoz.
A kép ott nyugodott a párnázott kis széken, ahová Panni letette.
Könyveket rejtett még a fiók mélye. Különböző méretű, színű és borítójú kis füzeteket. Lorna kivette őket sorban. Pár darabot Panni kezébe adott, a többit letette a szekreterre. Kinyitotta az elsőt. Kézzel írt lapok. Kék tintával, fehér lapra rótt sorok. Lélekrapszódiák – ez állt az elő oldalon.
- Ezek versek! Mimi versei! – kiáltott fel, és Panni ezúttal nem látott szomorúságot a szemében.
Mindketten a kis könyvek fölé hajoltak. Kézzel írt versekkel telirótt lapok. - Nézd, olvasd csak ezt! – nyújtotta Panni felé az egyik könyvet kinyitva.
Panni szinte semmit nem tudott Lorna nagymamájáról, ezért kicsit furcsán érezte magát most, egy ismeretlen asszony versei felett. Betolakodónak. De elvette a könyvet, s beleolvasott.

Nézz Rám!

Nézd
a hajam hullámzását,
ahogyan a szálak a vállamra tapadnak, s
megülnek a nagykabát
feltűrt gallérján.
Kövesd
az ujjaim dinamizmusát,
ahogyan a tétova mozdulatok közt mégis,
álmaimmal az eget
neked körberajzolom.

Nézd
a fájdalom gyűrődését,
ahogyan szemembe a járdáról felhordja
a porszemeket
a szél

s a víztől fakult plakátokon keresem
az üzeneteket, de
nem látom a sűrű esőfüggönyön át.

Nézd
a szakadást, mely gúzsba köti a
lendületet.
Semmi nem az most bennem, ami
tegnap volt.
S a lelkem ma nem bír utánam jönni.
Nincs több, csak egy csésze tea,
egy város, s egy álmos kávéház.

Egy hirtelen felbukkanó arc az
esőverte ablaküvegen át
néz rám!
S hagyja a könnyeimet a csészébe
potyogni

ma nincs más!

 

Bizonyára neki mást mondott, és más érzéseket kavart fel benne, mint Lornában. De őt is megragadta a vers utolsó versszaka. Egymásra néztek.
- Érzed benne a feszülést, amint én? Vajon ő volt az a törékeny, remegő, és mezítlábas lány, akinek nem volt semmije, csak a lelke, s az álmai? - kérdezte Lorna.
Panni bólintott.
- Én soha egyetlen versét sem olvastam. Nagyon szomorú dolog, tudom! De otthon nem láttam sehol egyetlen kötetet sem. Tudod, az egészben mégis az a legszebb, hogy most ismerkedem meg a nagymamámmal igazán. Lépegetek a lába nyomában – mosolyodott el, hirtelen mozdulattal a lányhoz lépett, és megölelte.
Még soká így maradtak volna, benne felejtve magukat a pillanatban, ha odakintről nem hallják meg az erős férfihangot.
- Jó napot! Van itt valaki?- hallatszott a tornác felől.
A két lány egyszerre fordult meg, s nézett a hang irányába. Odakint két férfi állt, az egyik munkásruhában, a másik kopott farmerben és kinyúlt, agyonmosott pólóban.
- Üdvözlöm! Önök beszéltek ma az apámmal? Horváth Zoltán vagyok. - mutatkozott be az egyik.
- Igen, én jártam ott! – nyújtotta a kezét a férfi felé Lorna – Szeretném rendbe hozatni a nagymamám házát. – mutatott körbe.
- Értem! – bólintott a férfi, miközben tekintetével követte a lány kezét, amivel az körbemutatott – Alaposan fel kell mérnünk a ház állapotát, s arra is szükségünk lenne, hogy elmondja, mit és hogyan szeretne esetleg változtatni.
- Rendben. - helyeselt Lorna. Akkor azt hiszem, kezdhetjük is idekint. Itt van a legtöbb helyrehozni való. Teljesen az Ön szakértelmére bízom a munkálatokat.
A férfi körbejárta előbb a tornácot, megvizsgálta a tartóoszlopokat, a betonfalat, aztán a ház oldalát. Majd az udvarra ment, hogy a lépcső állapotát is felmérje. Majd a ház utcára néző homlokzatát vizsgálta.
- Úgy nézem, a külső homlokzat elég jó állapotban van. Véleményem szerint egy réteg új vakolás, és kültéri festés elég lesz. Azonban a lépcső rossz állapotban van, ezért azt újra kell betonozni. A tornácot is. A tartóoszlopokon csak kisebb felszíni javításokat kell végezni. A kőkerítéssel hasonló a helyzet. – foglalta össze nagyon ügyesen és pontosan.
Lorna jóváhagyta, és befelé mutatott a házba. A férfi követte.
- Azt hiszem, itt nem történt olyan sok változás. A falak mindenképp festésre szorulnak. Odafönt, a fölső szinten hasonló a helyzet. – vezette körbe a férfit. Az mindent aprólékosan megnézett, megkopogtatott, megkapargatott.
- Azt hiszem, rendben lesz ez. – válaszolta.
- Vállalják a munkát? – kérdezte a lány. A férfi bólintott.
Gyorsan megegyeztek, hogy holnap már kezdenek is. Kívül hozzák rendbe előbb a tornácot, a ház külső festését, és a lépcsőt. Aztán haladnak befelé.
- Mennyi időt vesz majd igénybe mindez?
A férfi gondolkodott egy percig, majd válaszolt.
- Ha minden a terv szerint halad, és az időjárás is kedvez, 2 hét alatt készen kell lennünk. Annyi munkást adok, amennyi szükséges, hogy ezt az időt tartani tudjuk. Ha jól tudom, ez a ház már elég régóta üresen állt. – nézett a lányra.
- Igen, valóban. Csaknem 15 éve. Egy idősebb házaspár takarította a házat és a kertet, de nemrégen a férfi meghalt, s az asszony a lányához költözött. Attól kezdve már nem dolgozott itt tovább.
- Tudok ajánlani későbbre, amikor mi már végeztünk itt, egy nagyon ügyes kertészt is. Szép ez az udvar, kár lenne, ha veszítene a szépségéből.
Lorna nagyon örült ennek. Megegyeztek a holnap reggeli 7 órás kezdésben, és miután a két férfi elment, a lányok magukra maradtak újra.
- Mondd csak, Panni! Hol laksz te pontosan a városban? – kérdezte a lánytól, miközben a frissen kitakarított konyhában vacsoráztak.
- Nem messzire innét. Biciklivel egészen közel van. 10 perc alatt itt vagyok.
- Rendben. És van – e kedved holnaptól kezdve 2 hétig, mindig itt lenni? - nézett a széles asztal másik végében kenyerét majszoló lányra várakozóan Lorna.
Egészen megkedvelte őt, és most izgatottan várta, mit válaszol. Valamiért nagyon örült volna neki, ha itt tud lenni vele. Nem is annyira segítségnek, mind inkább társaságnak. Roppant kellemes társaságnak.
A lány mosolyából úgy tűnt, neki is kedvére való az ajánlat. Nem is várakoztatta sokáig a válasszal.
- Igen, persze, tudok jönni. És nagyon örülök neki, hogy itt lehetek.
Lornában ekkor játszódott le, hogy nem is beszélgettek még Panniról. Nem tudja, ki a családja, van-e barátja, mit csinál, hány éves, és mik az álmai.
Gondolataiból egy kongó hang szakította ki. Aztán még egy, és mégy egy. Panni is felkapta a fejét.
A hang felszántotta a csöndet, megrezegtette a levegőt, s még soká húzta, vonta maga után, mint valami hosszú sálat. Az óra épp elütötte a nyolcat. Bongása belopta magát a falak közé, a sarkok mélyére, bútorok mögé. Aztán kiszökött az ablakon, a városra lassan leszálló estébe.
A levegőben valami édes illat úszott, amit hátára kapott a szél. Vitte, vitte, túl a házak tetején, bejárva tereket, kopott udvarokat, utcák kanyarulatait. Aztán elült minden zaj. És akkor, mint a karmester keze intésére, az olcsó cirkusz feslett porondján, egyszerre megszólaltak a kabócák, és a tücskök a fű között, s megkezdték az éji dalukat. Felzúgtak akkor a templom harangjai, s beleremegett mindenki, aki hallotta.
Engedd be a nyári estét az ablakodon - suttogta egy hang… és ekkor valami visszavonhatatlanul elkezdődött.