Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. fejezet

2014.05.14

Lorna korán ébredt. Annak ellenére, hogy előző este fáradtan dőlt az ágyba, most egész kipihentnek érezte magát, pedig még alig múlt 6 óra. Pár percig még az ágyból hallgatta a kinti világot: a madarak reggeli koncertjét, a lassan ébredő utca zaját. Majd felkelt, s a kisasztalról, ahol Mimi kézzel írt kötetei voltak szépen egymásra rendezve, elvett egyet, s az ablak elé állt. Kinyitotta a bársony fedelű, vékony kis füzetet.
„Ahol a hajnal elkezdődött, és határt vont a sötétség és a fény közé, ott ujját mártotta a kelő nap a szivárvány színeibe, s felkarcolta a derengő égbolt távoli horizontjára a karmazsin és a kadmium vörösét, és az okkersárgát.’’ - olvasta az első oldalon, majd felnézve az égre, megborzongott. És valóban, olyan volt a derengés, mintha lángvirágok úsznának az égen. Éppen olyan, mint ahogyan az le volt írva Mimi füzetében. Lorna most ugyanolyannak láthatta a város felett lassan elterülő hajnalt, mint ahogy egykor a nagyanyja
Egy ideig még csöndben állt, és nézte, ahogy ébred a város, majd lement a földszintre. Kinyitotta a bejárati ajtót, kilépett ki a tornácra, és nagyot nyújtózott a friss levegőn. Egy fonott kosárkát talált a földön, rögtön az ajtó előtt. Majdnem belé botlott. Lehajolt érte, felhajtotta a szalvéta sarkát, és belekukkantott. Finom illat csapta meg az orrát. Friss kalács, és ropogós, magos kifli lapult benne. - Nóra néni! - mosolyodott el. Jólesett a kedves gondoskodás.
A konyhában, míg a víz melegedett a forralóban, leült az étkezőben az egyik székre. A kitárt ablakon át, ömlött befelé a kora reggeli napsütés, és az orrában összekeveredett a föld és a fű illata. Friss fény és friss levegő, ha kinyitunk egy ablakot, ha becsukjuk egy kicsit magunk maradunk- merült el a pillanatban.
A régi, világos fából készült tálalószekrényen egymásra mosolyogtak a gömbölyű, piros almák. Lorna boldog volt! Boldog, és elégedett.
Hirtelen erős vágyat érzett, hogy újra kimenjen a levegőre. Hogy a bőrén érezze a felkelő nap első sugarait. Hatalmas csésze kávéval, és a nagyanyja kis könyvével a kezében, úgy ahogy volt, mackós pizsamában kilépett a kora reggelbe.
Fürge léptekkel átvágott a kerten, és megállt a kertkapu előtt.
A hajnal végighasalt a réten. Amerre a szeme ellátott, halványlila levendulaszőnyegbe borult a távol, és fantasztikus illatot árasztott. A nyári ég könnyei alázuhantak a fűre a lábai alatt. Levette a papucsát, és mezítláb sétált a harmatcseppes fűben.
Körülnézett, hová ülhetne le. Elhatározta, hogy ma vesz egy fonott széket, sőt többet is, és ha kész lesz a tornác, ott fogja meginni a reggeli kávéját. Egyet ide is kihoz majd, ahányszor a rétre vágyik. Míg csak tart a nyár.
Most csak úgy lekuporodott egy kődarabra, a csésze kávét letette maga mellé a földre, és kinyitotta a kezébe tartott könyvet. Az első oldalon szépen ívelt vonásokkal, szinte rajzolva követték egymást az apró betűk.

’’Szeretem a szelet, ami a hajam fújja, a napot, ami a bőrömbe égeti a mézédes nyár színeit. Odafent a napot, a holdat, az eget, odalent a talajt a lábam alatt Szeretem a versekbe zárt érzéseket, a novellába varázsolt élet-képeket, utcán a porból felszedett kincseket. Szeretem az eget és a földet, a zenét, a dalt, a lányomat, a páromat, az embereket, a világot magam körül. S még annyi minden mást. Érezni, hogy ennek a nagy egésznek a része vagyok’’.

A lány egy pillanatra felnézett a könyvből, miután azt csak úgy, könnyedén az ölébe ejtette. Hátravetette a fejét, és hagyta, hogy a nap, sugaraival végigsimogassa az arcát. Az ég változatlanul kék volt, és a kora reggelben vígan lengedeztek a levendulák. Bizonyára semmi sem változott itt Mimi óta, csak benne volt valami más.
Hajszálait lágyan kócolta a szél. Ujjával félresöpört egy kósza hajtincset, majd tovább olvasott.
A versek mély lélekrezdülésekként feszültek meg, és íveltek hol fel, hol alá. Érzések furcsa kavalkádja keveredett a sorok között. Hol hangosan fájtak kifelé a mondatok, hol meg némán koppantak a szavak a zizzenő papírlapon. Máskor meg a szenvedély és a szerelem csapott át egymáson lázasan, hogy a végén minden a katarzisban oldódjon fel.
Mire a hajnal végleg áttörte az ég kobaltkékéjét, és a rétek fölé simította a pacsirtahangú reggelt, gyönyörű képekben tárultak a lány elé egy valaha élt asszony érzései.
„Belecsobbantál a szél meleg hasába, oda, ahol legmélyebb a lég. A nem-érthető érthetővé vált, megértetted azt, hogy az élet nem vak jelenlét, hanem, sokkal több annál…”- írta valaki ezeket a sorokat a hátsó oldalra, a könyv végén. Becsukta.
Némán nézte a lilán hullámzó rétet maga előtt, és az égen tovavonuló fellegeket.
Hangokat hallott a kert felől. Felállt, kezében az üres csészével, és a nagyanyja könyvével visszaindult a házba.
A teraszon Panni légies alakja rajzolódott ki, ahogy épp háttal állt neki, szemben a munkálatokat vezető Zoltánnal. A férfi izgatottan magyarázott a lánynak valamit.
- Jó reggelt! – köszönt rájuk Lorna vidáman. Örült a két ismeretlenül is ismerős embernek.
- Jó reggelt! – köszöntek vissza egyszerre mindketten.
- Régóta vártok rám? Kinn voltam a ház mögötti réten! – szabadkozott Lorna, miközben befelé invitálta őket. Azok követték.
- Tetszik neked ott kinn, igaz? – kérdezte Panni.
Lorna bólintott.
A férfival gyorsan megbeszélték a napi munkatervet, s az sietősen távozott is.
- Hm! Egész jóképű ez a fickó! Te is így látod? – csipkedte meg Lorna Panni karját majd mindketten, nevettek.
- Na, inkább kezdjünk neki a takarításnak. Hol folytatjuk? – hárította el a további kérdésáradatot a lány.
- Azt hiszem, a felső szint következik. Ott több lesz a munka, mint idelent volt. – intett a fejével, és a lány követte őt lépcső felé.
- Te Lorna! Ennek a háznak van padlása? Bizonyára van, milyen hülyeségeket kérdezek. Hisz minden régi háznak van.
Lorna megállt a lépcsőfordulóban, és visszanézett a lányra.
- Szerintem is van, bár még ez idáig nem fedeztem fel.
- Pedig ki tudja, mit rejt? – folytatta tovább Panni.
- Rejtenie kellene valamit? – mosolygott rá Lorna
- Hát, igen! A régi padlások gyakran rejtegetnek titkos dolgokat, filléres kacatokat.
- Ugyan! – nevetett a lány- Mimi padlása poron kívül szerintem, nem rejteget semmit. Fel sem merek menni oda. Na persze, nem a szellemektől tartok, sokkal inkább kosztól, és rendetlenségtől. Ha a ház ilyen állapotban volt, milyen lehet egy padlás, ahová lehet, kész emberemlékezet óta nem léptek. Én nem megyek oda, annyi szent!
- Én felmennék a helyedben. – Panni csak nem hagyta annyiban a dolgot.
Lorna fejét csavargatta, majd kinyitotta a nagyanyja szobáját, és belépett.
- Gyere! Ez volt a nagyi szobája. – tárta szélesre a lány előtt az ajtót.
Panni körbenézett. Édeskés illat terjengett a levegőben, s mikor Lorna kinyitotta az ablakot, még inkább beáradt az illat, a friss, reggeli levegővel.
- Érzed a levendula illatát? – állt az ablakban Lorna, és lehunyt szemmel szívta magába az illatot.
Panni megállt a háta mögött. Amerre a szem ellátott, mindenfelé sötétkék és lila levendula-szálak lengedeztek a szélben.
Mimi szobája éppen a ház hátsó részében volt, s ablaka a rétre nézett. Nem véletlen. - érezte Lorna.
- Szerintem a nagymamám imádta a levendulákat. Nem tudom, csak érzem. Valami ezt súgja nekem.
Mindketten átadták magukat a pillanatnak. Mint amikor nem számít semmi más, csak az az egyetlen, és mindjárt elillanó pillanat. A most!
Nem sokkal később, fáradtan álltak meg, a szoba közepén, miközben körbenéztek, az eddigi szorgos munkájuk eredményére. Az ágyat áttolták, az ablak alá, mert Lorna szerint ott jobb a chi energia. Panni ezen jót mosolygott. A kis faszekrénykéket kétoldalra, az ágy mellé helyezték. A komód fiókjait sorra kiürítették, és a régi ruhák, kendők, kesztyűk és sálak egy nagy faládába kerültek. Lorna nem is értette, miért maradtak ezek meg. Semmi különleges nem volt rajtuk. Vagy mégis?
- Csodálkozom azon, hogy lehetett ennyi évig használatlanul hagyni ezt a házat. A tárgyak, a bútorok, mind megvannak. Nem kellettek a családnak?- kérdezte az ágyra leülve Panni.
- Anya pár dolgot elvitt, ezt csak akkor tudtam meg, amikor elhatároztam, hogy eljövök ide. Soha addig ezeket nem láttam otthon, a házunkban. Nem szívesen beszélt a múltról, sem az anyjáról. Nem is értem, miért! Pedig imádta.
- Épp ezért. Mert annyira szerette, és pont ennyire fájt neki az elvesztése. Vannak emberek, akik így temetik el az emlékeket magukban. Mert nem tudják másképp kezelni a gyászukat. Pedig a dolgokat át kell fájni! Neki kell menni, beléjük kell merülni, és hagyni, hogy addig szaggasson belül, ameddig van ott mit szaggatni. Aztán enyhül minden. Miután kiégett a vérző sebből az utolsó fáj is. Kiégett onnan, mintha sav marta volna- nézett maga elé szomorúan Panni, miközben beszélt. Lornának csak később tűnt fel, hogy a lány valahonnan, nagyon mélyen a lelkéből hozta felszínre a mondatokat.
- Lehet! – bólintott Lorna.
- Mihez szeretnél itt kezdeni, miután rendbe hoztad a házat, és eltöltöttél itt egy kis időt? – nézett a szoba padlózatának csíkjait bámuló Lornára.
- Nem tudom! Ezen még nem töprengtem. Csak jöttem, mert valami húzott ide. Egy erő. Addig maradok, míg érzem, hogy dolgom van itt. Nagyon szeretném, ha az anyám eljönne ide. Minden vágyam ez! Remélem, egy napon ez is megtörténik. Most csak élvezem, ahogy a ház feltárul előttem, hogy itt lehetek, hogy jobban megismerhetem a gyökereimet.
Hallgattak. Ki-ki a maga gondolataiba merült egy percig, majd folytatták a munkájukat egészen délig. A közeli kis templom harangjának kongására épp befejezték a régi gyerekszoba rendbetételét is.
- A nagyi vár minket ebédre. - mondta Panni a melegtől egészen kipirult Lornának.
- Az nagyon jó lesz. Hisz nem is lett volna időnk főzni. - könnyebbült meg a lány. – Legjobb lesz, ha lezuhanyozunk, és indulunk is.
Panni bólintott, miközben lesietett a teraszra, megnézni vajon mennyit haladtak előre a munkások. Maga sem tudta, mi húzza oda, és miért ugrál lefelé a lépcsőfokokon. Valami talán volt a levegőben?
Lorna beállt a zuhany alá, és hagyta, hogy a hűvös víz végigzubogjon a testén. Az átlátszó cseppek egy percre megültek a vállán és a hátán, majd ahogy megmozdult, keskeny erezetben elindultak végig a vállán, a kulcscsontja meredéseiben, és tovább gördültek a melle közé.
Hirtelen eszébe jutott a férfi. A sötétbarna szeme, perzselő tekintete, a hangja - kellemes bariton-, a keze hűvös érintése. Az a vékony, mégis férfias kéz, és erős mégis lágy szorítás, amikor két napja elbúcsúztak egymástól. Megborzongott. Mint akinek a vizes testét megérinti egy leheletnyi fuvallat, vagy egy képzeletbeli kéz?
- Megbolondultam? – kérdezte magától, majd elzárta a vizet, és kilépett a hideg kőre. Kellemes bizsergést érzett a talpában, ami felkúszott lassan a lábszárán, végig a combjain, majd az egész testét libabőr borította. Magára rángatta a fonott kis székre készített ruhát. A könnyű, nyári anyag körbeölelte a reszkető testét. A csaknem bokáig érő széles szoknyarész ráfonódott a lábára. Redői úgy hullámoztak körülötte, ahogy lépett, mint a réten a levendulák.
Már a lépcsőfordulóban hallotta a nevetést odalentről. A tornácon Pannit, és Zoltánt vidám hangulatban találta. Egyszerre különös érzés fogta el. Mintha valami hiányzott volna. Vagy talán valaki? Magány! Ez volna az, ami megérintette hirtelen?
- Lorna! – szakította ki gondolataiból Panni hangja.
Ránézett a lányra. Az mosolygó arccal és csillogó szemekkel nézett fel rá a lépcső aljából.
- Akár mehetünk is. - válaszolta.
Panninak kissé furcsának tűnt a lány, de szótlanul követte a kapu előtt parkoló piros autóig, és beült mellé.
Szótlanul ültek egy darabig, majd Lorna törte meg a csöndet.
- Pontosan hol lakik a nagymamád? – csak ennyit kérdezett.
Panni elmagyarázta, aztán ismét hallgatagon ültek.
Lorna fejében ezer gondolat cikázott. Itt van egy számára majdnem idegen országban, épp csak a nyelvet érti. De nem ismeri a kultúráját, a szokásait, a városait, falvait. A mellette ülő fiatal lányon és a nagymamáján, no meg a pár nappal azelőtt megismert férfin kívül nem ismer itt senkit. Nem tud dalokat, nem ismeri a költőket, a történelmet is alig. Egyetlen biztos pont a ház, és a nagyanyja sírja a temetőben.
A sír! Mimi sírja! Te jó Isten! – szakadt ki belőle hirtelen.
Panni felkapta a fejét.
- Mi történt! – kérdezte ijedten.
- A nagyi sírja! Nem voltam ott még, amióta megérkeztem –taposott a fékre hirtelen, s az autó abban a percben megállt. –Mondd, merre van a temető? Én még kislány voltam akkor, már nem emlékszem az útra.
A lány látta, hogy a kétségbeesés, és a fájdalom egyszerre ül ki Lorna arcára.
- Megengeded, hogy vezessek? – kérdezte halkan.
Lorna bólintott, és már szállt is ki az autóból. Panni a helyére ült, és lassan indított. Út közben megálltak egy virágbolt előtt.
- Tudod, mi volt a nagymamád kedvenc virága? – kérdezte.
Egy percre megült a csend közöttük. Vajon milyen színe van az emlékezésnek? És a fájdalomnak? Látta magát tíz éves kislánynak, kezében egy nagy csokor virággal, egy sír fölött.
- A piros tulipán! – suttogta.
Panni kiszállt az autóból, és bement a virágboltba. Lorna csak ült, s nézett maga elé bambán. Csilingelő hangot hallott valahonnan. Oldalra nézett. Valaki épp belépett a bolt ajtaján, ami felett megszólalt a harangjáték. Megborzongott. Jobbnak látta, ha kiszáll az autóból, és a levegőre. Közelebb ment a bolt kirakatához. Az üvegen át meglátta Pannit, ahogyan egy nagy csokor piros tulipánt tart a kezében. A kilincsre tette a kezét, és lenyomta. A harangjáték ismét csilingelt az ajtó felett.
Édes virágillatot érzett. Közelebb lépett az egyik oldalsó pulthoz, ahol kisebb, és nagyobb cserepekben pompáztak a különböző virágok. Az egyik virágszálon apró kis harangok voltak. Fehér, és sötétkék apró harangocskák. Mutatóujjával óvatosan megérintette az egyiket. Édes, nagyon kellemes illata volt.
Lehunyta a szemét. Ismerős érzések kerítették hatalmába. Arcella! Nem tudta, honnan emlékszik erre az illatra. Megfogott egy cserepet, és Panni mellé állva a tulipánokkal együtt azt is kifizette.
Az autóban bódult virágillat volt. Letekert ablakon át érezni lehetett, ahogyan egyre jobban feltámad a szél. Előttük az égen sötét viharfelhők gyülekeztek, s lassan maguk alá gyűrték a napot.
- Vihar közeleg, jobb, ha sietünk. – mondta Panni, de ahogy Lorna szomorú arcára pillantott, sietve hozzátette - Vagy menjünk előbb a nagyihoz, aztán… a tiédhez?
- Nem lesz vihar. Csak futó zápor! – válaszolta nyugodtan a lány.
Panni látva a lány nyugalmát, nem vitatkozott, hanem a kis macskaköves utcán végig a temető felé vette az irányt. Mire kiszálltak az autóból, eleredt az eső. Frissítő zuhanyként ömlött alá az égből. Lorna láthatólag nem bánta. Sőt, élvezettel emelte fejét az ég felé, és hagyta, hogy a sűrű esőcseppek mossák az arcát, haját. Alig tett pár lépést az autótól, a temető kapujáig, csuromvizesre ázott. A hajából lassú erezetben csöpögött alá a víz, és végigfolyt a csupasz karján. Hagyta.
Panni meg szerette volna kérdezni, tudja-e, hol van a sír, de látta az arcán, hogy nem szükséges. Lorna pontosan tudta, merre menjen. A nagyanyja már várta!
Panni a háta mögött haladva követte a lányt.
Kidőlt, rég elhagyatott sírkövek közt lavíroztak előre, míg elérték a kriptákat. Lorna egy pillanatra megtorpant, körülnézett, majd elindult balra. A lány követte, míg az meg nem állt egy szürke gránitból készült síremlék előtt. Egy angyal ült a tetején. Kicsi angyal, hófehér szárnyakkal.
A lány némán nézte az arannyal vésett nevet, majd ujjával követte a betűk vonalát, a másik kezében megremegtek a tulipánok. Mimi!- suttogta halkan.
Panninak a saját nagyanyja jutott az eszébe, aki ebédre várta őket. Nem tudta elképzelni az érzést, hogy milyen lenne nélküle.
Nem időztek túl soká a temetőben. Lorna, miután vízbe tette a virágokat, és elhelyezte a sírkő elé, állt még egy darabig, és némán nézte a szürkegránitba vésett nevet, majd megfordult. A hátuk mögött újra kisütött a nap, és szivárványt rajzolt fel az égre. Vajon milyen színű a fájdalom? Kadmium, karmazsin vagy okker? És milyen színekbe játszik a szivárvány? Lila, kék, zöld, sárga, narancs és piros.
Mélybehajtott fejjel lépkedett a sírkövek közti keskeny utacskákon. Fekete vászonpapucsa csipkeorrát nézve sok minden kavargott a gondolataiban. Cipője nyomot hagyott a hirtelen jött, eső áztatta földben. Talán a füvek közt suttogó emlékek nyomán kellene elindulni visszafele? Felismerni jeleket, amiket addig nem láttunk. Megtalálni a régi meséket, és a kedves hangot hallani újra, aki elmondja. És megfogni azt a kezet, ami régen felénk nyúlt. Talán így megértenénk azt, amit rég keresünk hasztalan. Hogy miért csak a szavak szótlansága, ami fogad, és a néma házfalakba megbúvó magány.
- Emlékek. A múltat megszépítik az emlékek. – jutottak most az eszébe Mimi szavai - Talán azért, mert az úton az ember csupán a szépre emlékszik vissza.
A temető kapujából még utoljára megfordult, s visszanézett az útra, a csöndre – ahová a nagyanyja végre megérkezett, hosszú évekkel ezelőtt.

Az ebéd nagyon finom volt.
- Felállni sem birok. – tette kezét a hasára Lorna – az az érzésem, hogy ma már nem sokat fogunk dolgozni.
- Én is azt hiszem. De azért visszamehetek veled, ugye? – mosolygott Panni, és Lorna cinkosan visszakacsintott rá.
Nóra néni rögtön felfigyelt a két lány titokzatos viselkedésére, és hogy valami lóg a levegőben. Nem is hagyta szó nélkül.
- Na, lányok! Nem akartok beavatni a titkaitokba?
Panni csak mosolygott, és mint akinek hirtelen sietős volna, fészkelődni kezdett.
- Mennünk kell! – állt fel hirtelen, indulásra készen.
Nóra néni csak bólintott, és a konyha felé ment, hogy az ebédből vacsorára is pakoljon nekik.
- Nóra néni, nekem hirtelen nagyot változott az életem. Pár nappal ezelőtt még csak félve mertem odahaza, a szüleim birtokán szóba hozni a tervemet, hogy ide szeretnék látogatni. Ma pedig már szinte otthonosan érzem magam itt. Néha még elfog valami furcsa, idegen érzés, amit nem tudok megmagyarázni. Talán, mert magukon kívül nem ismerek itt senkit. De Panni és Nóra néni olyanok lettek nekem ez a rövidke idő alatt, mintha ezer éve ismerősök lennénk. – ölelte meg nagyon az idős asszonyt. Az pedig úgy szorította magához, mintha a saját unokája lenne.
Nóra néni egészen az autóig kísérte a két lányt. Eső utáni illat, mint könnyű pára, úszott utánuk.
- Mi lesz a nap további programja? – kérdezte tőlük.
Azok ketten összenéztek, és széttárták a kezüket. Nem is gondolkodtak idáig még ezen. Egyiküknek sem volt kedve már a takarításhoz.
- Talán körülnézünk a városban. Örülnék, ha többet is láthatnék belőle, mint azt az egy utcát, ahol Mimi háza áll. Remélem, Panni elkísér majd. - nézett a lányra maga mellett. Az lelkesen bólintott.
- Ne várj haza vacsorával, nagyi! Lehet, hogy későig maradok. – integettek mindketten a kapuba álló asszonynak, és elindultak.
Lorna visszanézett a tükörben, s hirtelen egy kép jött elő az emlékezetéből. Ahogy őket várta a nagyanyja, valamikor kislánykorában, amikor az anyjával hozzá jöttek. Mindig pontosan tudta, mikor érkeznek. És most más is az eszébe jutott. Az, hogy ott ül mellette egy lány, egy nagyon kedves és szeretetre méltó lány, akit bár csak pár napja ismer, és nem tud róla semmit, mégis nagyon megszerett.
- Panni! Mit szólnál hozzá, ha szólnánk a munkásoknak, hogy csak este érünk haza, menyjenek csak, ha végeztek, s mi meg csavargunk egy nagyot a városban. - nézett félig oldalra, s látta, hogy a lánynak nincs ellenére az ötlet.
Odahaza nagy meglepetésükre a lépcső már szinte teljesen kész volt. A munkások remek tempóban haladtak. De Zoltánt nem látták sehol. Panni mintha kissé csalódott lett volna.
Lorna bevitte a házba a vacsorát, hűtőbe tette, és sietve visszament a kocsihoz. Az egyik munkás utána kiáltott.
- Egy férfi járt itt, és magát kereste. – mondta.
Lorna előbb azt hitte, Panninak szól. Aztán a férfi tekintetéből rájött, hogy neki mondja. El nem tudta képzelni, ki kereshette. Hisz nem ismer itt senkit. Talán valami szomszéd, vagy városbeli lehetett, aki látta, hogy újra mozgás van a házban. Ezzel a gondolattal ült a kocsiba, de a férfi utána ment, és egy összehajtogatott papirost adott a kezébe azzal, hogy aki kereste, ezt itt hagyta neki.
Lornát a meleg ellenére kirázta a hideg. Megmagyarázhatatlan érzés fogta el hirtelen. A darab papír égette a tenyerét. Panni is értetlenül nézett rá.
- Bontsd ki, és megtudod!- adott választ az a lány, Lorna kérdő tekintetére.
Lorna lassan szétnyitotta a gondosan összehajtogatott papírt.

Váratlanul úgy alakult, hogy épp a városban volt dolgom. Nem volt túl nehéz megtalálni Önt, de könnyű sem. Szomorú voltam, hogy mégsem találkoztunk. Kérem, keressen, hívjon!
Vértes Lóránd

A lány egyszerre érzett boldogságot, és izgalmat. Majd csodálkozást. Vajon miért kereste meg, és hogyan talált rá? Eszébe jutottak azok a szép, mélybarna szemek.
Nem volt túl sok kapcsolata eddig pedig már 29 éves volt. Voltak apró fellángolások az egyetemi évek alatt, majd hosszabb és rövidebb kapcsolatok, de egyik sem bizonyult túl komolynak. Talán csak a hely szelleme teszi, hogy most elfogja a bizsergés, egy teljesen ismeretlen férfi iránt, akinek az arcára sem igen emlékszik már?
A múlt sétányán lépkedve, rég élt életek megismerése közben őt is elfogta valami könnyű kis romantika. 
Panni magyarázatkérő tekintettel ült mellette. Lorna indított, és lassan elindulva lefelé a macskaköves kis utcán, mesélni kezdett az érkezése napján megismert férfiról.
Egész délután csavarogtak. Sétáltak a város kis utcáin. Lorna rácsodálkozott a muskátlis ablakú kis házakra, a főtér régies boltjaira. A hely olyan hangulatot árasztott, mint az otthoni kis olasz városkák. Volt valami mediterrán jellege az utcáknak, tereknek, házaknak.
- Vajon hol lehetett Mimi kávézója? – jutott hirtelenjében az eszébe.
- Kávézója? Miért, volt neki? – kérdezte Panni meglepetten.
- Igen, volt. Én sem tudtam róla egészen addig, míg a nagymamád nem mesélte. Irodalmi Szalon volt, művésztársaság járt oda. Aztán ahogy idősebb lett, eladta. Így mesélte a nagymamád. De azt nem mondta, hol volt, és mi van ma vele.
Panni megállt az utca közepén. Lorna előre ment, és észre sem vette, hogy a lány lemaradt. Csak amikor az utána kiáltott.
- Várj, gyere vissza!
Lorna megállt. Nem értette, miért kéne visszamennie, de mégis elindult Panni felé.
- Azt hiszem, van egy hely, ami akár a nagymamád kávézója is lehetett. Legalábbis olyan művész jellegű hely volt még kislánykoromban. De rég nem jártam már arra felé, most nem tudom, mi lehet ott. Szeretnéd, ha elmennénk arra?
A két lány elindult az utca másik irányába, átvágva a kis főtéren.
- Toronyiránt. – mutatott szemben, egy templomra a sok közül Panni.
Régi stílusban épült házak mellett haladtak, a sok árus közt, akik helyi jellegzetességeket árultak. Pirospaprika füzérek, hímzett ruhácskákba öltöztetett babák, fajátékok, festmények, könyvek, szuvenírek voltak mindenhol. Egy régi építésű kőtemplom előtt megálltak. Kovácsoltvas kapuja nagyon tetszett Lornának.
- Itt lesz valahol, már közel járunk. - ment előre Panni, lehagyva a lányt. Aztán megállt.
Lorna beérte. Egy magas ház mellett egy alacsonyabb bújt meg. Közvetlen mellette még egy hasonló. Ajándékbolt. - volt kiírva a homlokzatára. Kávéháznak semmi nyoma.
- Biztos, hogy jó helyen vagyunk?- kérdezte Lorna – Csak, mert nem látok itt semmiféle kávéházat.
- Biztos! –vágta rá bólogatva a lány. – Lehet, hogy már nem is az van a helyén.
Bementek a két egyforma ház egyikébe, amelyiken az Ajándék felirat volt, szépen festett betűkkel. A mellette lévő hely üresnek tűnt, és mintha zárva is lett volna.
A boltban mindenféle kézműves dolgok voltak. Szép bútorokon apró ajándéktárgyak, textíliák, és virágok. Egy középkorú, kedves arcú hölgy bukkant fel a hátsó ajtóban.
- Jó napot! – köszönt –Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.
- Igazából egy kávéházat keresünk. Emlékszem rá, még kicsi voltam, volt erre valahol egy kávézó. Azt hiszem, valami művészhely lehetett, mert olyan volt a hangulata. – mondta Panni.
A hölgy gondolkodott. Lorna lélegzetét visszafojtva nézte őt. Nem is tudta, milyen választ remél tőle.
- Igen. Volt itt egy kávézó nem messze, a sarkon. A Wolner Szalon.
Lorna szíve megdobbant. Hirtelen megtántorodott. A hölgy észrevette.
- Talán rosszul érzi magát, kedves? Olyan meleg van, és nehéz, párás lett a levegő az eső után. Kinyitom az ajtót, és hozok egy pohár vizet. De üljön csak le ide, kedves. – tolt egy széket gyorsan a lány alá, majd eltűnt az ajtó mögött, ahonnan korábban előbukkant.
- Hallottad? Tud a kávézóról! Hát mégis létezett. - Lorna érezte, mindjárt elsírja magát.
A hölgy gyorsan visszajött, egy pohár vízzel a kezében. Panni látta a lányon, hogy nehezen tud megszólalni, ezért ő kérdezett.
- Mi van most a helyén?
- Semmi, bezárt. De előtte, amennyire én emlékszem, mindig is kávézó volt. Előbb Wolner Szalon néven működött, aztán eladta az előző tulajdonosa. Én is fiatal lány voltam még akkoriban. Aztán pár éve, hogy nem működik. Idős és beteg lett a hölgy, akié volt.
- És él még? - vágott hirtelen a szavába Lorna.
- Igen, él. - válaszolt a lány felé fordulva.
- Tudja, a barátnőm Olaszországból jött pár napja, hogy megismerje a nagymamája életét. Minden új neki itt, és persze, lelkileg mélyen érinti mindaz, ami a múltjával kapcsolatos.
A hölgy tekintete hosszasan elidőzött a lány arcán, majd hirtelen felkiáltott.
- Zoya! Hát persze! Valamiért ismerős is volt. Mintha emlékeztetett volna valakire. Vajda Emília. - nyújtotta szép kezét Lorna felé - Jól ismertem az édesanyját, és a nagymamáját is.
Lorna arca egészen felderült, és kérdések sorozatát zúdította a kedves arcú nőre, aki időközben leült vele szemben, egy odahúzott székre. Elmesélte, hogy a szüleinek már kislánykorában megvolt ez a boltja, és szinte itt telt a gyermekkora. Ugyanígy Lorna anyja is gyakran ott játszott a kávézóban. Innen az ismeretség.
- Aztán mindketten felnőttünk, és elszakadtunk innét. A mamád külföldre, én pedig itt mentem férjhez az Alföldre. Majd amikor a szüleim meghaltak, s a gyermekeim is a maguk útját járták, visszaköltöztem ide a férjemmel, és visszavásároltam a boltot. Évek múltak el, annyi minden változott. Emberek haltak meg, és újak születtek. Generációk cserélődtek. Megváltozott a város is. A házakba új lakók költöztek, a boltokat mások vették meg, és új dolgok születtek a régiek nyomán.
Lorna figyelmesen hallgatta az asszonyt, miközben boldogság járta Érezte, hogy a kávézó nagyon sokat jelenthetett a nagyanyjának. Szinte mindent.
- Megmutatná nekem a kávézót? Vagy ami most a helyén van. – kérte Lorna.
- Hát, persze. - pattant fel a székről az asszony- Gyertek!
Bezárta a boltot, és elindult a kis utcán lefelé. A két lány követte. A macskaköveken koppanó lépteiket visszhangozta az utca.
S akkor Lorna egyszer csak megpillantotta. Már messziről látta, és felismerte. Érezte, valahol a lelke mélyén, hogy ez az. Ahogy megbújt, szinte a sarokban. Előtte egy kis tér, régi kandeláberek, hangulatos volt az egész.
Megállt előtte. Csak állt, és nézte. Mintha mindig is ismerte volna, mintha látta volna a múltat. Ahogy az emberek egymásnak adják a kilincset, a kis ajtón ki s be járnak a nők, és férfiak, fiatalok és idősebbek.
Kétoldalt nagy ablakok néztek rá szomorúan, és hívogatóan. A kétszintes épület felső részén ugyanolyan zsalugáterek takarták a kicsi, boltíves ablakokat, mint Mimi házán. A két apró erkély kovácsoltvas korlátja remekül illeszkedett a ház stílusához. Az ajtó felett gyönyörű gipszstukkók, és egy üres falfelület. Mintha lett volna a helyén valami. Talán egy tábla?
- Szép, ugye? – kérdezte az asszony, Lorna mellé érve.
- Istenem, gyönyörű!- sóhajtott fel a lány.
Érezte, hogy a könnyek összegyűlnek a könnycsatornájában, és kitörve onnét elhomályosítják a szemét, majd elindulnak lassan lefelé az arcán, két sorban! Közelebb ment a házhoz, és az ajtó előtt megállt. A kilincsre tette a kezét, és lenyomta. Természetesen zárva volt. Az ablakhoz ment, és próbált bekukucskálni, de csak a fekete sötétség köszönt vissza. Pár lépést hátralépett, és ismét a gipszstukkó díszítés alatti, üres részt nézte. A homlokzat kék volt, s ezen a helyen halványabb volt a falfestés. Most már biztosan érezte, hogy ott valamikor egy tábla állt. És azt is, hogy ismerős neki ez a helyzet. Mintha valaki évekkel ezelőtt éppen így állt volna ezen a helyen. Csípőre tett kézzel, mosolyogva és boldogan a megvalósult álmai előtt.
Panni végig a háttérből figyelte, hol a házat, hol a lányt. Aztán, mellé lépett, fejét a lány fejéhez hajtotta, és így álltak ott egy percig, a rezzenéstelen csöndben.
Hirtelen feltámadt a szél, és a macskakövek réseiből felkavarta a port a szemükbe hordta.
- Meg tudja mondani nekem, hol találom a ház mostani tulajdonosát? Talán elmehetünk hozzá? Ki ő, és milyen? Van családja? Mindent tudni szeretnék a házról, és meg szeretném nézni. Bár gondolom, már semmi sem olyan benne, mint a nagymamám idejében volt. – kérdezte Lorna kisvártatva az asszonytól, aki csöndben várakozott, nem messze tőlük.
- Elmehetünk hozzá. – bólintott. -Ledöntötte egy betegség pár éve, ezért is zárta be a kávézót. A lábaira nagyon nehezen jár, ritka csontbetegsége van. Lucának hívják, az anyja pedig Krisztina volt, és vélhetőleg nagyon jól ismerték már korábbról egymást a nagymamáddal. Soha senki nem beszélt róla, ki ő. Egyszer csak itt volt, és maradt. Egyedül jött, két bőrönddel a kezében. Abba hozta az életét. És a hasában egy új életet hordozott. Senki sem tudta annak idején, honnan került ide. Csak a nagymamamád. Krisztina azt mondogatta a kávézóban, mert ott dolgozott, társa volt a nagymamádnak, hogy ez az összes „vagyona”, kincse, élete értelme. A lánya Luca, aminek a jelentése: fény.
- Érdekes, mindezekről semmit sem tudtam eddig. Anya soha sem mesélt róla. Meg úgy egyébként, semmiről sem beszélt, ami az itteni életéről szólt. Nem értem máig sem, hogy miért.
- Talán a fájdalom tette. Mindenki másképp viseli a gyászt. De örökre megmaradnak azok az emlékek, melyeket a gyermekkor rejt. Mint ahogy egy időre a lábujjunk közt is kimossa a tenger a hófehéren csillogó homokszemeket. Majd a hullám visszasodorja ugyanoda őket. Tudod, a fájdalmainkat sosem hagyjuk el. Örökre megmaradva magunkba hordjuk, a szívünk legmélyén. Emlékeinkkel sem vagyunk másképp. Nem szabadulunk tőlük. De a mélyen bezárt sebek bennünk felszakadnak egyszer. Nem lehet elkerülni, megúszni, kihagyni. Csak szembenézni velük erősen, és végig tartani a tekintetet, míg fel nem oldódik bennünk végre az egész! 
Az asszony arca elárulta, ahogy Lorna óvatosan rápillantott, hogy az ő életének is megvoltak a maga árnyai. Mert az élet nagy rendező, s mi csak játékosok vagyunk a kezei között. Gyakran félve remegő, mégis végig küzdő játékosok.
- Nos, azt hiszem, mára eleget meséltünk, merengtünk dolgok felett. Elmegyek, és kirakom a bezárt táblát a boltban, és elkísérlek titeket Lucához. – fogta meg a lány kezét, és megszorította.
- Köszönöm! – Lorna csak ennyit bírt mondani.
A két lány letelepedett a ház előtti faragott padra. Hallgattak mindketten, a maguk benső csendjébe burkolózva. Mint valami védett takarót, úgy húzták magukra az emlékeiket.
Egy kis idő múlva Lorna, Panni halk szipogására lett figyelmes. Ránézett a mellette összekucorogva ülő lányra. Egészen aprónak látszott most. Aprónak és védtelennek. Szaggatottnak tűnt most a csend. És beborult újra az ég felettük. Súlyos felhőlábak nyaldosták a járdaszegélyeket. Nem bírta elsírni magát az ég. Lorna érezte, a lányt valami bántja, valami emlékkép őt is megtalálta.
- Panni! Szeretnél mesélni? Érzem, hogy valamit mondanál. – kereste a szavakat ügyetlenül.
Pár percnyi hallgatás után a lányból, mint a magasból aláhulló kőzuhatag, gurultak elő a szavak.
- Meghaltak a szüleim. Mind a kettő, egyszerre. Alig ismertem őket, egészen kicsi voltam még. Alig vannak emlékeim, amik fájhatnak. Időt sem kaptam rá, hogy legyenek. – megállt. Mondatai szétesetek, szavai széjjelgurultak, mint apró gyöngyök a föld porában, hogy ott vesszenek el.
- Ó, Istenem!- szakadt ki Lornából.
Hirtelenjében nem tudta, mit is mondjon. Minden szó, még a halk betű is hiába való volna, nem enyhít az már az elmúlás fájdalmán. Csak megfogta finoman, csendben a kezét, és megszorította. Talán egy igazán erős kézszorítás több erőt tud adni mindennél.
- Baleset volt. Egy ostoba baleset, és a pillanatnak egyetlen tört része, ami félrerántotta a kormányt abban a másik autóban. S aminek nyomán semmi nem volt már ugyanaz, mint régen. A nagyszüleimhez kerültem, ők neveltek fel. Nem született testvérem. Mikor is született volna? Én is csak öt éves voltam. Az iskolába már nélkülük indultam. Nem voltak ott. És nem lehettek mellettem, amikor himlős voltam, sem az első szerelem idején, vagy az érettséginél. És nem állnak majd a büszke és boldog örömszülőként az esküvőmön. Az ember annyi mindent elveszíthet egyetlen perc alatt. És e veszteséggel élni kell tudni, egy életen át.
A csönd megtelepedett közöttük. Harmadikként ült ott, a kékeslila, vagy levendulaszín padon. Mindketten másfelé néztek. Az egyik a messzi távolba, a másik az ég felé. Panni jól ismerte ezt az érzést. Az emlékezés fájdalma. Vagy félelem önmagunktól? Valahol a távolban megszólalt egy templom tornyának harangja. Szállt keresztül a városon, át a házak tetején. A múltunk nem egy ócska táska, amit csak úgy könnyedén elhajíthatunk, ezért fáj minden veszteség, és a harang mindig szól valakiért. Az ég kinyitotta lassan odafent a gátakat, s az eresztékein át földre küldte könnyeit a süllyedő nyár.
- Itt vagyok már! – kiabált messziről az asszony, és sietős lépkedett feléjük. – kissé feltartottak az ajtóban várakozó vásárlók. Hiába, Szentendre még mindig a turistákból él, és mi is ebből vesszük a kenyeret.
A lányok felpattantak, és megpróbálták közben letörölni a könnyeiket.
- Messzire megyünk? – kérdezte Lorna.
- Nem, közelben lakik. – mutatott felfelé a hegyre Emi.
Lassan elindultak, a még mindig szemerkélő, langyos, nyári esőben. Az orrukban érezték a friss földillatot, ahogyan felfelé kaptattak a hegyen, elhaladva kertek mellett, régi házak mentén. Tényleg közel voltak, mert kisvártatva megálltak egy zöldre festett kapu előtt, ami mögött fehérre meszelt, nagyon szép kis ház állt, piros muskátlikkal az ablakokban. Lorna szíve nagyot dobbant, ma már sokadszorra. Az asszony csöngetett.
- Várni kell kicsit. Luca lassan jár.
És valóban, nem sokára egy magas alak jelent meg a kapuban, botra támaszkodva. Kedvesen mosolygott, és barátságosan üdvözölte őket.
- Hoztam két lányt. Bemehetünk? – a kérdésre már nyílt is a kapu.
- Hát persze, gyertek csak!
Az udvar szép volt, a füves rész gondozott és gyönyörű virágágyasok díszítették a szélén.
- Arcella. - guggolt le az apró virághoz Lorna.
- Szereted? Letépheted – mosolygott rá kedvesen Luca.
Leszakított egy szálat, és megszagolta. Az édes illat ismerősként köszöntötte.
Az apró teraszon ültek le. Lorna azon kapta magát, hogy tekintetével az asszony arcát fürkészi. Az asszonyét, akié most a kávézó, és aki szintén ismerte a nagyanyját. Vajon milyen lehetett akkoriban?
- Lorna hozzád jött, és a kávézóról szeretne kérdezni.
Az asszony a lányra nézett. Úgy nézték egymást egy percig, mint amikor az ember valamit keres a másikban. Választ egy némán feltett kérdésre. Az asszony törte meg a pillanatra beállt csöndet.
- A kávézóról? – arcára kiült a csodálkozás – már régen kérdezett róla valaki.
Lorna zavarban volt, hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Emília asszony sietett a segítségére.
- Ő Zoya lánya.
Luca előbb meglepődött, majd kezét nyújtotta felé.
- Hát, szervusz! Egészen megnőttél, és most, hogy jobban megnézlek, hasonlítasz a nagymamádra. Légy üdvözölve itthon! – mosolygott rá.
- Köszönöm! – suttogta a lány.
Forró tenyerében érezte a hűvös kéz nyugalmát. És magán az asszony tekintetét.
- Sejtem, mit szeretnél. Hogy meséljek, örömmel megteszem. A kávézót már láttad?
Lorna bólogatott.
- Szép, ugye? Bár történtek változások, amíg nyitva volt. Régóta zárva van, de már várta az új tulajdonosát.
Lorna hirtelen szorítást érzett a mellkasában.
Veszteséget érzés. Hogy ha nem tesz, nem mond most valamit, elveszíthet egy újabb fontos dolgot az életében. A nagyanyjából egy lényeges részt, egyik szeletét az életének. Hisz azért jött, hogy az apróra hullott részekből rakja össze, ami még összerakható. A megmaradt dolgok részeiből valami egészet. Minden apró darab értékes, nem hagyhatja veszni. A mozaikból hiányozna nagyon.
Az asszony megérezte a lány benső vívódását, és a félelmet. Örömmel töltötte el. Hisz erre várt. Tudta, hogy egyszer eljön valaki Mariann világából, és vele lehet, újra (kezdődhet valami).
Nem Zoyára számított, bár lelke mélyén azért bízott benne. Hogy leteszi egyszer a gyászt, túljut a fájdalmon, és visszajön. Eljött helyette a lánya. Lorna! Mariann szakasztott mása, kívül-belül.
- Mikor szeretnéd megnézni? Én egy kicsit nehezen járok, és hamar elfáradok. Sajnos, gyalog már alig közlekedem.
- Van autóm. – vágott közbe gyorsan a lány.
Az asszony elmosolyodott. Most már semmi kétsége nem volt a felől, hogy a kávézónak megvan az új tulajdonosa.

Fáradtan, de mégis feltöltődve értek haza. A nap épp lebukóban volt már, amikor kiültek a teraszra, az előző nap vásárolt, kényelmes székekre. A nap narancssárga koronája most vérvörösbe váltott. Szinte lángolt a messzi horizont.
Panni elmélázva nézte, miközben limonádét kortyolgatott. Nem gondolt semmire, csak hagyta magát benne lenni a pillanatban.
Lorna az anyjával telefonált. Hosszú beszélgetés volt. A lány mindent elmesélt. Mi történt vele, kivel találkozott, hogy meglátogatta Mimit a temetőben, és hogy megtalálta Luca nénit és a kávézót. Az anyja csöndben hallgatta. Nem szakította félbe a lányt. Csak némán peregtek közben előtte a képek, és az emlékek, mint homokórában az apró szemek. Boldog volt. Annak ellenére, hogy az elején félt. Félt visszatekinteni, oda, ahonnan jött, és ahol valakit elveszített. Az emlékek azon tartománya ez, ahol egy kép, egy szó, egy mozdulat, egy gondolat felszakíthat egy régi sebet, amelyhez már régen nem nyúlt senki. Vérezni kezd, és nagy cseppekben hull alá a csöndben minden, ami régen elmúlt. S ott valahol, a szakadás mentén valami nagyon- nagyon fáj.
Panni, míg Lorna telefonált, lesétált a kertbe. Az eső áztatta föld, a nedves fű illata minden sejtjét átjárta. Óvatosan lépkedett. Kerülgette a pocsolyákat a lába előtt. A cipője talpán mégis megtapadt a sár. Nem bánta. Felszabadultnak és erősnek érezte magát. Beleszagolt a levegőbe. Jó volt beszélni ma, ha csak röviden is, a szülei haláláról. A nem kimondott dolgok gúzsba kötnek, fogva tartanak, és nem engednek! Meg kell szabadulni, eltépni a láncokat, és engedni, hogy a veszteségeinkre úgy tekintsünk, mint egy integetésre a vonatablakból.
Lorna időközben befejezte a telefonálást, és lesétált Pannihoz.
- Hogy van anyukád? –kérdezte a lány arcát fürkészve, de nem látott rajta szomorúságot.
- Jól van! Egészen jól. És azt érzem, egyre jobban. Mintha minden egyes beszélgetésünk alkalmával oldódna benne valami. Még az is lehet, hogy az ittlétem változtat majd mindenen. Az, hogy itt mozgok az ő világában. Mert akárhogy is ott él, ahol most, a gyökerei, az élete morzsái itt vannak elszórva. És én most helyette is felszedegetem azokat. Minden egyes karcos kenyérmorzsát.
Panni bólogatott. Lorna ránézett a lányra maga mellett. Erre a fiatal lányra, aki szintén gyászolja a veszteségeit. Emelt fővel, könnyek nélkül, befelé sírva. Erő és idő! Mindenhez e kettő kell. Meg kell adni magunknak az időt, úgy a fájdalomhoz, mint az elengedéshez. És a könnyeket. Mert a könnyekben is erő van! Mint mindenben körülöttünk.