Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Menedék-világban Ferenczy Kriszta

 Menedék-világ

 
Vannak kitörölhetetlen emlékképeink, amelyek szúrnak, fájnak egy egész életen át... 

Egy mesebeli, menedék-világban 

Vannak tájak, emberek, illatok, amelyek valahonnan ismerősek. Talán hasonlítanak gyermekkorunk féltve őrzött emlékeire. Ám vannak kitörölhetetlen képek is, amelyek szúrnak, fájnak egy egész életen át, és emberek, akik után mindig fájdalmasan üres marad az az egyetlen szék az asztalnál. 
Fruzsina Krisztina egyszerre veszített el mindent: szülőt, családot, otthont. Azóta is keresi a helyét ebben a világban, de menedéket magányos lelkének csak ritka percekben talál. 

Álom-otthon 
Fruzsina Krisztina még ma is sokszor álmodik a szülői házzal és kerttel, ahol igazán gyerek volt, ahová minden szép emlék kötötte. A ház ugyan áll még a mai napig is, de már egészen máshogy néz ki. Az évek során felújították kívül-belül, de ő mégis mindig a régi formájában látja, mert az égett bele a lelkébe. Azt a szülői házat, ahová soha többé nem mehet, csak a tudatalattija vezeti folyton vissza. Ahová minden kötötte és ahol mindent elveszített, s amit azóta sem talál sehol. 

Valamikor a hetvenes évek elején kezdődött 
– Szeretett édesapám, aki közeledvén a hatvanadik életévéhez, túl volt két háborún, egy hosszú, boldog házasságon, két gyermek felnevelésén, és szeretett asszonya váratlan elvesztésén, talán többet már nem is várt az élettől – kezd bele élete meséjébe Fruzsina Krisztina, majd megáll egy percre, lélegzetvételnyi szünetre, vagy csak erőt kérve magának a folytatáshoz: – Aztán egy szép napon betoppant az életébe az édesanyám, aki szintén egyedül nevelte kamaszkorú gyerekeit. Ők ketten, az elviselhetetlen magányt oldandó, egyre többet beszélgettek, szép lassan megismerték, talán őszintén meg is szerették egymást, amit egyikük gyermekei sem néztek jó szemmel. 

Rózsika és János között szép lassan kialakult valamiféle szoros kötődés. Hogy pontosan mi, ki tudja már azt? Egyikük egész élete azzal telt, hogy világéletében a családjáról gondoskodott, aminek tagjai szép lassan elfeledni látszanak őt, a másikuk pedig semmi másra nem vágyott, minthogy tartozhasson valakihez, aki érzelmi és anyagi biztonságot nyújt neki. Így János nyakába vette Rózsika két gyerekének a nevelését is. Újra volt családja. Ha hazament a munkából, végre nem csupán a négy fal várta, és ő végtelen hálás volt ezért a sorsnak. 

Nem akartak engem, nagyon nem! 
– Nagy volt a meglepődés, amikor 1972 őszén kiderült, hogy az édesanyám áldott állapotban van. Meglepettség és végtelen gyűlölet – folytatja a történetet Fruzsina Krisztina. – Nem örült nekem sem az anyukám, sem a féltestvéreim. Nem akartak engem, nagyon nem! – hangja el-elcsuklik, miközben az új albérletének kicsiny szobájában a kávéját kavargatja. 
– Ez a helyzet akkor sem változott, miután megszülettél? – kérdezem őt, mintegy oldani akarva a szomorúság súlyos köpenyén a szorítást. 
– Csak az idős édesapám ragaszkodott hozzám, foggal-körömmel. Ő akart engem igazán, és ez a megrendíthetetlen ragaszkodása volt mindig, ami a későbbiekben is életben tartott, ugyanis koraszülöttként jöttem a világra. 

Kilencéves koráig mérhetetlen gyűlölet vette körül a kislányt a „testvérei” részéről, Rózsikának meg nem volt türelme hozzá. Fruzsina Krisztina ma már tudja, hogy nem lehetett leányálom 42 évesen veszélyeztetett terhesnek lenni, s koraszülöttet a világra hozni.Rózsika 1982-ben fel is adta a küzdelmet. Beteg lett, nagyrészt azért mert az orvosok éveken keresztül félrekezelték, de hogy ő maga sem akart már harcolni az életéért, az teljesen bizonyos. Elfáradt. Döntött. Elment. 

– Furcsamód, amikor elment az édesanyám, nem azt éreztem, hogy „mi lesz most velem? Nem! Gonosz és hálátlan dolognak tűnhet, de bizonyos értelemben a természetes fájdalom mellett megkönnyebbülést éreztem. Hogy nem kapok már pofonokat, verést... Mert hogy ugyanúgy szeret engem is az édesanyám, mint ahogy a többi gyereket – az hiú ábránd volt, míg élt! 
– Átírja még mai is ez a szomorú kép benned anyukád emlékét? 
– Anyu halála után elköltöztünk apuval a tanácsi lakásba, amit én csak Álom-otthonnak hívtam. A (fél)testvéreim mindenáron intézetbe akartak küldeni, megkérdőjelezték apu józan ítélőképességét, és azt, hogy képes lesz felnevelni egyedül – áll meg a mesében egy pillanatra megint, majd hatalmas sóhajjal ismét belekezd: – A zuglói ház kertje telis-tele volt gesztenyefákkal, tavasszal tulipánokkal, gyöngyvirággal, nyáron és ősszel rózsákkal, ami mind apu keze munkáját dicséri. Idilli környezet, gyógyír minden bánatra. Gyönyörű tavaszok, nyarak és telek. Karácsonyok, amik sosem teltek luxusban, de szeretetteljesek és meghittek voltak. Itt valóban önfeledt, boldog gyerek lehettem. Apu és ő köztem egészen különleges kapcsolat szövődött, ami a halálával sem szűnt, szűnik meg. Bár iszonyúan sok volt a hatvan év korkülönbség köztünk, ami sok vitához, veszekedéshez vezetett, de mi csak egymásra számíthattunk. 
– Sajnálsz vagy bánsz-e így utólag valamit? S ha lehetne egy kívánságod a sorstól, mit hoznál vissza? Melyik részét a gyerekkorodnak? 
– Ami nagyon bánt és mindig bánni fogom, hogy nem mondtam elégszer apunak, hogy mennyire szeretem, hogy szükségem van rá, mert rajta kívül nincs senkim a világon. Nyolcvannégy éves korában elment, és elvitt magával mindent – csurognak most már a könnyei végig az arcán, míg nem egészen a kávéscsészébe potyognak.
 
Forrás: Az eredeti riport a www.baratno.com oldalon olvasható
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.