Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Új Versek

 Minden tejszín, és csupa porcelán

 A nap már elfektette az árnyékokat.

Minden tejszín, és csupa porcelán.

 

Pillanatok futnak végig lassan

bőrömön, hajamon.

Mint az utolsó csepp a csésze falán,

ami összetört.

 

Tegnapi szavak koccannak össze.

Ujjaim apró morzsába törik a holnapot.

 

Minden nap megrendelek egy csodát, hogy

folytatni tudjam, amit ma még nem tudok -

 

vajon hogyan legyen ezután?

 

A csipke hűvös érintése a vállamon.

Igazi időutazás.

S a lágyan hullámzó fodrokba bújik a

szeptemberi napsugár.

 

Csak hagyom elhullani lassan,

a szavakat magam mögött.

Együtt hallgatunk!

 

A vállfán ott vár az

összegyűrt, krepdesin blúz.

Én meg csak állok az ablak előtt.

 

Közben krémszín és olvadt vaj,

majd pezsgőbe vált át a világ.

 

Minden nap megrendelek egy csodát,

és várlak boldog döbbenettel, hogy

ott állj újra a hátam mögött.

imgp0803.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Himnusz az élet

Csak egy mezítlábas reggel
egy angyalszárnysuhogás
a tegnap ott cammog mögötte, s
megáll a válla fölött
lenéz rá
egy szeretni való lány
egy tündér húg, barátnő, és társ
könnyekkel törölt szakadozó búcsúzás

egy édesen szép város
sok közös pillanat
a feléd intett utolsó mozdulat
és az egy húron pendülésben
fáradt már a lobogás
egy megfáradt élet
ott áll az út peremén
s a zuhanásban még egyszer
visszanéz
rád

egy régi dal szól
a sercegő mikrofonban
s az újjászületés pillanatában
ott áll egy lány
reszketve
remegve
törékenyen
egyedül
útra készen és mezítláb

Himnusz az élet!
Egy himnusz, és semmi más!

 

  A visszanéző

Üres, sivár, napégette tájon

a szem visszanéz, s a

szél fújta fákon a szó fennakad.

Az ismeretlen csönd határán

összecsuklik a gondolat.

A tegnap még voltál, s a

ma már nem vagy

magányában elvész a pillanat

 

amikor

az utolsó fáradt búcsúzónál

még utoljára láttalak

s visszanéztelek magamnak

ahogy az úton egyre távolodtál

 

és

alig kaptak levegőt a

keményen koppanó mondatok.

A sivár, néma, istentelen tájra

eső szitált alá a láthatatlan égből.

 

A nap felkelt

A nap lement

én mindig csak az árnyékot láttam.

Oly sok mindentől búcsúztam

- tárgytól, embertől, illúziótól -

 és magamnak is csak kevés voltam akkor. 

 

 

imgp0366.jpg

 

Rongyolt szélű reggel

Mikor a kertek alatt a nyár

harmonikál, s

felrezzennek álmaikból a

lusta képű reggelek

 

én beszélgetni kezdek a szemeiddel.

 

Mikor mozdul egyet a pillanat, s

odébb mozdul vele egyet

az élet

egy percre megmutatja nekünk  arcát

az Isten.

 

Mint amikor a könnycsepp

utolsót álmodik, s

átnyújtja magát az angyaloknak

én a tenyerembe megtartalak

a napnak.

 

Mikor a nehéz ködök a

harmatos hajnalról leomlottak

én a

rongyolt szélű álmaimba  téged egészen

belevarrtalak

 

akkor

utolsót álmodott egy könnycsepp a

reggel gyűrte arcodon, és az éveken

végigcsurrant.

 

 

Valahová merengőn

 

több kimaradt járat

zsúfolt hajnali villamos

sok eltévesztett megálló közt

arcodon megőrzött pillantás

 

hová néz el szemed merengőn?

 

több félig elszívott cigaretta

sok egészen fenékig ürített pohár

az asztalon hagyott apró közt

tegnapi a magány

 

egy ócska kocsma teraszán

 

s már csak nevetsz

régi cigarettafüstös emlékeken

az égbe csimpaszkodik kezed

s mint az esőcsináló tündérlány

a régi filmekben

 

lábad esőtáncot jár

 

valahová merengőn

 

hová néz szemed? 

 

 

v0883.jpg

 Ahogy...

ahogy szólsz hozzám
ahogy hallgatsz
és a zizzenő magányban, este hazavársz
ahogy lefekszel este
és melegeddel betakarsz
mert nélkülem üres az ágy

ahogy átgondolod a napodat
ahogy engem is beletervezel
és álmokat szősz, lusta reggeleken
ahogy szeretsz egész nap
és félsz, vagy bátor vagy
ha hazajössz, ott leszek –e még neked

ahogy váltókat kell irányítanunk
sokfelé futó sínekkel
behálózott szövevény az életünk
s mi bonyolult rendezők
ahogy állunk a pályaudvaron
s egyre fázósabb toporgásban
de a vonat csak nem jön

ahogy felhajtasz egy pohár
mindegy, hogy mit
és gyorsan csomagolsz,
mert menekülnöd kell
ahogy mégis visszatérsz
mert magadtól nem költözhetsz el

engedd be a harangszót az ablakon
és fogd meg a kezem!

 

Az utolsó jelenlétben

Kihűlt cigaretta csikkek
kiürült borospohár.
Metszett kristályban tegnapi a
magány.

Elhagyott szoba belső
arcodon szomorúság.
Örökre kihalt marad az utca a
lábad nyoma
után.

A reggel fényeibe kapaszkodom.
Szélnek támasztom a
hátam.
Utoljára megfürdik
tűnő alakod a szél kavarta porban.

Kavicsok sírnak talpam alatt
mikor téged keresve nekiindulok
az útnak.
És nélküled semmibe vesznek el
vágyak, álmok, imák.

Megtartani segíts minket
én Istenem, kérlek.
Szerelemnek, Békének.
S ha kell, lassú víz leszek,

ki partodat mossa.

 

v0881.jpg 

 Az utca másik oldalán

 Az utca másik oldalán
gombolyítja fonalát a tegnap.
Megkopott fényű emlékek vibrálnak az
ócska kávéház kihalt teraszán

az utca másik oldalán
elsírták leveleiket a fák.

A piszkosfehér kirakatüvegen az
évek
lefutnak, mint gyöngyöző vízcseppek a
jeges pohár falán.
Foncsor minden tükör, és
üres, minden lélekvasárnap.

az utca másik oldalán
a törött álmok szilánkjai még mindig fájnak.

Keserű íz a szájban,
egy csésze szünet
egy illat.
A színpad közepén hagyott
faragott ócska szék a
késő estébe nyúló, magányos
dzsesszkoncert után

csak egy gondolat: táncolj velem!
Az utca másik oldalán

A sarki szabóműhely ócska varrógépén
sűrűn váltják egymást a simák, s a fordítottak.
S e rongyokból szőtt világban
elmaszatolják az álmokat lassan

az utca másik oldalán
bennem most már csendélet van.

                                                                           

            Csipkébe szőtt reggelek

 

Kutattad lázasan, mit rejtek a
lehunyt tekintetek mögött.
A titkot, mit őrzök a pillák alatt, a
szemem íriszének változásában.

Nézd meg jól az arcom, s mindig látni
fogsz magad előtt.

Néztél, csak néztél, hogy
jobban emlékezz rám.
Az ablak előtt, mint egy tündöklést,
a csipkébe szőtt reggeleken

őrizted alabástromtestem
törékeny, kecses részleteit.
Miket csak neked rajzolt meg a festő
remegő ujja között a darab szén.

Követted, honnan ered, és merre tart
az ív, ami a mellemig ér.
Áttetsző, egészen hófehér a csipke, mit
rám lehelt a hajnal. Vagy ekrü?

A csönded vagyok. Az összefonódás.
A fohász, a vágy, a képzelet.
Egy keresetlenül szép kép, mit az
éj festett éterivé meg neked.

A fények árnyba játszanak
A létező és a vágyott közé feszülő
kitárulkozás és összekuporodás.
Az összecsukódó égbolt alatt.
.
Árnyékot vet hátamon a kezed.
Angyalok őrzik a menny kapuját.
A reggel lágyan maszatolja a kontúrokat,
vajon hogyan legyen tovább?

Akartad tudni, gyöngyöző homlokkal
mi volt rajtam a szép.
Nem a test, a comb, az öl.
Csak az, amit mégis olyan nehéz elmondani.
És minden, amit elrejt az elfordított arc,
a lehunyt szem,

 

és az a néhány asztalon hagyott köszönöm.

 

 imgp0913.jpg

 Néma április

 

A hajnal lassan felnyitja szemét, s a

 fémes fodros ködön átsejlik a város

olcsó valósága.

A vágyak úgy hasalnak lustán, mint az árnyak

 a fehérre meszelt, koszos falakon.

A szél kacag csak vidáman, a szűk sikátorba fulladt

kóbor álmokon.

 

 Az idő elfoszlik, mint kolduson a ruha, s a

 tintába száradt történet darabjaival

végigfut a parton az idő homokja.

A szétesett mondatok felett még utoljára

felsír a kabócák dala.

Egyszerűbben, mint egy sima akkord.

 

Van úgy, hogy nincs igazán

semmihez sem kedved.

Az utolsó gomb a nadrágon tegnap

leszakadt.

A szakadások mentén, ott kezdődnek valahol

a foszlányosan szegény álmok,

és messze gurulnak. 

 

Mint akinek sorsára égtek a betűk.

Hirtelen felborultak a nappalok, s a

néma áprilisban egyszer csak

nincs már hová nyúlnod, ott belül. 

 

Alábukott a hegyek mögött a hajnal, és

 megfordult a szél.

Mert a szelek valahol mindig megfordulnak.

És felzúgnak a harsonák a kobaltkék égen.

Míg katedrálisok őrködnek kóbor álmaink felett

Nem vagyunk örökre elveszettek.

Az esőben is őrzi a homok

lépteink nyomát, s

 visszhangozzák szavaink a parti kövek, mikor

 

 nekünk virágoznak  az acél magnóliák. 

 

 A nyár küszöbén

 Csak elnézem némán a Napot,

hogyan színezi sárgába a

búzamezőket.

És elnézlek téged, kedves,

hogyan gyűrűznek mosolyráncok a

szemeid körül. 

Te is elnézel engem, hogyan csalja

szeplőit az orrom köré

a nyár. 

 

mert vannak napok

válla boruló hajnalok

suhogó angyalszárnyakon a

semmiből születő álmok

 

mégis mindegyik a miénk.

 

Csak őrizünk magunkban illatokat.

Nap égette zátonyok és vizek nyalta

mólók faillatát.

Eszembe jut nagyapám fanyarédes

pipadohány füstje.

Napilapok friss nyomdafesték szagát,

édes tea, szilvalekvár és  rég hátrahagyott

 pajták szénaillatát hordja felénk

a szél.

  Csak elnézzük egymást, ahogy

átlépünk a boldog magányok

ásító csöndjein.

És végigjárjuk a nyárba szédült réteket,

sugdosó utakat.

Csak elmélázunk és megrettenünk,

milyen lesz, ha vége a nyárnak, és minden

hirtelen vele vész

 

s te csöndben kérdezed majd:

kedves, milyen volt a nyár?

      

      v0905.jpg